Nagyváros

Gaál Péter

Először – tizenkilenc éves voltam – Leningrádban (amikor még úgy hívták) tűnt fel. Akkor azt gondoltam, orosz sajátosság, hogy a polgár kiszemel magának egy pontot, ahová el szeretne jutni, maximum a tereptárgyakat figyelembe véve húz odáig egy képzeletbeli egyenest, és a továbbiakban annak mentén halad.
Még élénken élt bennem a gimnáziumi fizikaórák emléke (ráadásul, abszolút humán beállítottságom ellenére fizika tagozatra kellett járnom – az Apáczaiban mi voltunk az utolsó általános iskolai évfolyam, és a jobbakat egyszerűen elosztották az induló tagozatok között, a többiek pedig mentek, ahova akarták, mármint másik iskolába) és a molekuláris nyomáselmélet. Emlékeznek: az egymásnak, majd az edény falának ütköző részecskék, és az eredők révén kifejtett erő. Most mit mondjak, kedves Olvasó? Nem túl kellemes részecskének lenni. És ezt ők nem tudják? Tudják, csak azt gondolják, majd a többiek kitérnek. És ha elég sokan ezt gondolják, ugyanakkor nem térnek ki, jön az eredő, és jövünk mi, ha nem vagyunk minden pillanatban résen.
Még az uszodában is ez megy. Alulról a békaember-, felülről a műugró-palánták, mellettem a félszemű postás, szemből a lapátkerekes gőzhajó, a süketet és vakot játszó nyugdíjas háton. A Balaton-átúszáson is ez ment, feltételezem, hogy azért, mert ott is elsősorban a nagyvárosi tömeg kapálózott. Hát istenkém, ezt szokták meg otthon.
Bár tulajdonképpen az első két nap volt csak rossz, igazából azok sem. Az ember – homo ludens – úgyis mindig játszik. MINDIG, ne szóljanak közbe. Nem csak akkor, amikor azt gondolja. Azért létezik komoly játék is, javíthat ki a kompromisszumra hajló Olvasó. Létezik, csak ez is relatív. Attól a személytől függ, aki szelektál játék és játék között. Akkor ezt a szerepet osztja magára. A komoly fiatalemberét vagy fiatal hölgyét. És ha valaki öreg? somolyognak Önök. Olyan nincs. Senki nem öreg SAJÁT MAGÁBAN. S ha mégis, AZ IS EGY SZEREP. Akkor éppen a tükörképét játssza.
Elszokás? Vagy megszokás? Rászokás is van. S ha van, akkor van leszokás is. Nemrég volt némi vitám a kényszerességről. Én legalább beismerem, többek között a rendmániát. Nem a tök ésszerű funkcionális-, hanem a formális rendcsinálás kényszerét. Bár ezzel is akad némi fenntartásom, mármint az úgynevezett funkcionális renddel, mert eddig senkivel sem találkoztam, aki erre hivatkozva a maga után hagyott kuplerájban bármit is megtalált volna elsőre (másodikra, a legtöbben sokadikra se). Így becézik, funkcionális rend. Hát én nem becézem a magamét, és megpróbálok – mostanában – tenni ellene, mármint az ez irányú kényszerek ellen. Nehéz, kérem szépen, pontosan ugyanannyira, mint szenvedélybetegnek leszokni (ugyanaz a mechanizmus). Egy pszichés okokból kövér ember hiába fogy le erős akarattal, nem sovány ember lesz, csak lefogyott kövér. A “leszokott” szenvedélybeteg is csak absztinens szenvedélybeteg. Erős akaratú alkoholista, drogos, és így tovább.
Nos, lehet, hogy meg fognak lepődni – szerintem nem -, de MINDENKI KÉNYSZERES. Különböző mértékben, ha nekem nem hisznek, kérdezzék meg Zacher doktort. Ki is fejtette egyszer. Ő például pipázóversenyekre jár (vagy járt, rég beszéltünk, engedtessék meg neki is átszokni egy másik kényszerre). Kati barátnőm az élete árán is megóvná az utolsó falatját, amelybe a neki legjobb részeket pakolta, és amit a táplálkozás legvégén kíván elfogyasztani, akkor, AMIKOR MÁR NEM ÉHES.
Hol van a határ? Ott, ahol már egyéb tevékenységeket akadályoz. Vagy ahol a társadalom meghúzza. Amitől a másféle kényszeresek kinézik maguk közül. Na de mindig akadályoz valamit! Hát ez az. És ha ezt kiterjesztik az ESZMÉRE is (kinek-kinek szent tehenére)… Rusnya, tökéletlen jószágok vagyunk így, érettek a pusztulásra. Csak az a kérdés, hogy mi marad utánunk. Melyik rögeszme, hehe. Vagy a kínai Buddhák nagy pocakja, ha ismerik, mit fejez ki. Én most nem mondom meg, juszt se.
Na jó, Leslie Nielsen a végére maradt. Frank Drebin hadnagy a Csupasz pisztolyból. Egészen eddig nem jutott eszembe, hogy honnét máshonnan ismerős nekem Tarlós mester. Nem szeretnék semmiféle propagandát kifejteni, se pro, se kontra – tehát nem állítom, hogy az ellenfelei jobbak, legfeljebb MÁSKÉPP rosszak, lásd az előző bekezdést, de hát ki tökéletes? -, csak leírom, amit tapasztalni vélek. Egy gyakorló főpolgármesterről, aki még csak ÉRTELMESEN BESZÉLNI SEM TUD. Lehet, hogy – számára normális körülmények között – tudna, de utóbbi megnyilvánulásai alapján úgy tűnik, mintha nem tudna. És az eddigiek? Amit a közgyűlések némelyikén művelt? Jó, az eddigiek alapján sem. De lehet, hogy Tarlós mesternek a közgyűlések sem az igazi közegei. A város? A város nagy. Elfér benne ő is.
Kérdés, hogy milyen minőségben.
Ilyenkor javasolt a másféle megközelítés. Nem a főpolgármester, nem a mameluk, hanem az emberi psziché oldaláról. A sértődékeny emberi psziché oldaláról. A HIÚ emberi psziché oldaláról. Ebben tökéletesen hasonlít a főnökéhez. Egyikük se véletlenül kerüli a vitákat. Elképzelem, mekkora kín lehet számára egy-egy jelentés. Raport. Jelentéstétel. Alkudozás? A mostani Orbánnal nemigen lehet olyat. A régivel is csak látszólag lehetett.
Ezt a kínt (másokon) kompenzálni kell. Neki – szigorúan magánvélemény ez is – a hiúság lehet a legnagyobb gyengéje. A hiúság pedig ott jelenik meg, AHOL VALAMI HIÁNYZIK. A sérülékeny ponton. Nem utalok ismét a Vezérre és a Vezér – vélt – gyerekkorára. (Hitlerre, Sztálinra, Rákosira nyugodtan utalhatnék.) Tarlós gyerekkorát sem ismerem, nem is nagyon szeretném megismerni, elég nekem lelke görcsös kis csomója. Csomói, hogy Koncz Zsuzsával éljek, azok, amiket ekként lajstromozok magamban. Nekem maradnak az egyéb mániák, de én nem is vezetek fővárost. Nem ezzel akarok egyenlíteni. Nem is vezethetnék. Nem értek hozzá. Én másképpen kompenzálok, azazhogy próbálok kompenzálni. Magamban, a tőlem telhető szemtisztítás után.
Ez az, ami a legtöbb uborkafára felkapaszkodott niemandból hiányzik.
És mindezekből feltétlenül következik, hogy aki nem a szavak embere, nem vezethet fővárost? (A tettek embere ugye, Demszky volt. Kérdés, hogy milyen tetteké, de e pillanatban ő már csak tanulság lehet, akiből természetesen ugyanúgy nem tanul senki, ahogy Tarlósból se fognak.) Nem következik. Az abból következik, ami a beszédképtelenség okának az oka. Ami a sértődékenység oka. Nem a harcművész veszi elő azonnal az öklét, ha nem tetszik neki valaki, hanem az utcai briganti.
Nézzék meg még egyszer a Csupasz pisztolyt. Nézzék meg Tarlóst, és utána Drebin hadnagyot. Ugye, emlékeztetik Önöket egymásra? Pedig Drebin hadnagy nem Leslie Nielsen, se nem Tarlós István, csak egy poén.
Tudják, van jó poén is.