Félelem

Posted by

Ferber Katalin
Ártatlanul kezdődött, igazán nem gyanakodtam. Hármasban ültünk egy budai kerthelységben. Iván, akivel néhány hete jártam, az ő legjobb barátja, Péter és én. Péter lénye maga volt a jókedv, a derű, tekintetében nevetés bujkált. Iván szűkszavú visszafogott férfi volt, nehezemre esett elképzelni, hogy ők ketten tényleg barátok. Péternek köszönhettük, hogy nevettünk, aztán Péter rám nézett és megpróbálta beszippantani a cigarettám füstjét. Kitört belőlem a nevetés, mert Péter nem dohányzott.
Így kezdődött. Még aznap felhívtam, három nappal később randiztunk, de én nem tudtam kivárni, ezt a derűt akartam, a nevetését, mindazt ami ő volt.
Bosszúsnak tűnt amikor újra felhívtam, miért nem tudsz várni, kérdezte, amire én zavartan dadogtam valamit, mire ő letette a telefont. Nem tudtam hogy kell az ilyet csinálni, buzgón kérdezősködtem a kollégiumi szobatársaimtól, mi ilyenkor a megfelelő viselkedés, mire ők vállvonogatva azt mondták, egy fiút mindig meg kell váratni, akkor lesz oda érted.
Két hét múlva már mindketten szerelmesek voltunk. Nem tudtunk egymás nélkül létezni. Ő barátaival olaszországi nyaralásra indult, ahonnan két nappal később visszajött Budapestre, mert inkább velem akart lenni. Egyetemistaként nyári gyakorlaton voltam a külkereskedelmi minisztériumban, s a velem egy szobában ülők nem titkolt irígységgel hallgatták telefonbeszélgetéseinket Péterrel.
Kölcsönlakásokban tudtunk csak együtt lenni, ő a szüleivel lakott, én kollégiumban. Ez sem számított. Elmentünk vendégségbe a nagynénjéhez, aki elpirult a szerelmünk látványától. Soha ne hagyjátok el egymást, mondta nekünk, ilyen szerelem csak egyszer van, vigyázzatok egymásra és erre a csodára. Úgy sejtem, hogy egyikőnk sem értette a nagy szavakat, no meg mi összetartoztunk, eszünkbe sem jutott szakítani.
Így telt el két hónap. Egyik este, mozi után Péter ahogy szokott, hazakisért. Álltunk a bezért kapu előtt, ő gyengéden átölelt, búcsúzkodtunk-másnapig. Elhaladt mellettünk egy mentőautó és a jókedvű sofőr bekapcsolta a szirénát.
Péter összerezzent (akárcsak én) és kiabálni kezdett. Ne lőjenek le, kiáltotta, két kézzel fogta a fejét, könyörgöm, élni akarok ordította, én pedig dermedten néztem mindezt. Csak annyit kérdeztem, hogy tudok-e segíteni. Arca sápadt volt, a keze remegett, nagy nehezen csak annyit mondott, hazatalálok egyedül is. Pánikba estem. Utána futottam, de addig nem látott dühhel lökött el magától és elfutott. Egész éjjel fent voltam és megpróbáltam megérteni, ami Péterrel történt.
Reggel hívtam őt egy utcai telefonfülkéből. Anyja vette fel a telefont. Megkért, hogy ne hívjam Pétert többé, neki most pihenésre van szüksége, sok volt neki ez a kapcsolat. Lásd be, folytatta, hogy nem vagytok ti egymáshoz valók, a te nyughatatlan természeted majdnem megbetegítette a fiamat.
Összeomlottam. Egy héttel később már egy pszichiáter magyarázta el nekem hogy a baj nem velem, hanem Péterrel van. Nem hittem neki.
Ősszel, újra a kollégiumban, Pétert láttam az egyik barátnőmmel.
Megint összeomlottam, mert még mindig nem értettem hova tűnt a szerelmünk. Fél év múlva már újra be tudtam járni az órákra, nem sírtam el magam ha megkérdezte tőlem valaki, mi újság velem.
Néhány évvel később megláttam Pétert a villamosan és leszálltam a következő megállónál.
Péter zsidó volt. A szülei sohasem beszéltek neki a vészkorszakról és arról sem mennyien nem jöttek vissza a rokonaik közül. Így védték Pétert. Évtizedekkel később szembe jött velem az utcán. Akkor már egyikőnk sem Magyarországon élt, mindketten „látogatók” voltunk. Amikor hátrafordultam mindkét kezével integetett. Ő nem nézett vissza, én igen.
Berlin, 2019 ősze