Posted by Ferber Katalin
Arra riadt, hogy megint felemelik a hordággyal együtt és egy parkon át beviszik egy épületbe. Katit nem látta sehol. Ettől megrémült. Meg akart valakit kérdezni, nem látta-e a lányát, de megint megnémult.
Iszonyú forróság öntötte el, kiszáradt, vizet akart kérni, de erre is képtelen volt.
Hirtelen kinyitotta a szemét, látta hogy már egy ágyban van és rajta kívül nincs senki a szobában. Ettől megnyugodott és megpróbált valami nagyon szépre gondolni
Az első feleségére gondolt megint, Kati anyjára. Elképesztő olvasottságára, intelligenciájára, no meg a mindennapoktól történő folytonos rettegésére. Hiába nyugtatgattam, mondtam neki hogy nem baj ha elrontotta az ételt, nem baj, ha elfelejtette kimosni az ingeimet, én akkor is szeretem őt, mert olyan okos, olyan szép és olyan fontos ő nekem. A terhessége is eszébe jutott, amikor este savanyú uborkáért kellett lemennie a közértbe, mert Margó azt kívánta. Eszébe jutott milyen szép volt kismamaként is, talán még kívánatosabb, mint a terhessége előtt. Nem akart arra gondolni, hogyan fogyott el a lelkesedése, hogy fáradt el a felesége állandó részegségétől, inkább azt idézte fel, milyen öröm volt látni a lányát egy hetes babaként, micsoda illata volt, először meg sem merte érinteni, mert olyan pici volt, kiszolgáltatott és gyönyörű. Azt rögtön látta, amikor hazahozták, hogy a gyerek rá hasonlít.
Mivel ronthattuk el, kérdezte most magától. Ilyen szerelem ritkán adódik egy ember életében. Miért nem voltam makacsabb, kitartóbb, okosabb, hogy megmentsem a házasságunkat? Hisz szerettem a feleségemet, szerettem a gyerekemet, mégis elhagytam őket.
Miért, kérdezte most magától. Hiszen mindig erre a szerelemre vágytam, egy olyan nőre, akire felnézhetek, akitől tanulhatok, akire rábízhatom magam, mert biztonságban vagyok vele, aki nem ismeri a lehetetlent, s itt abbahagyta a töprengést. Lehet, hogy én nem voltam igazi férfi az első házasságomban? Mindaz, amit elvártam tőle, azt nekem kellett volna megtenni, de ehhez én túl fiatal, tapasztalatlan és túl gátlásos voltam. Honnan tudhattam volna mi a titka egy jó házasságnak, hiszen én soha nem láttam a valóságban olyat, amit pedig a könyvekben erről olvastam, az nekem hihetetlen volt.
Lehet, gondolta, hogy mindez a szüleim miatt történt így? Nem, vitatkozott magával, huszonhárom éves férfiként már nem lehet okolni semmiért a szülőket. Vagy mégis? Apja jutott eszébe, az ellentmondást nem tűrő, tivornyázó, napokra eltűnt emberre, aki imádta a nőket, képtelen volt ellenállni nekik, persze, jóképű férfi volt, akárcsak én, s nevethetnékje támadt mert megjelent előtte a kép, amint hazafele tartva az iskolából az apját egy elegáns nővel látta. Úgy sétáltak kart karba öltve, mintha egy pár lennének.
Hazaérve anyja kisírt szemmel fogadta, rögtön tálalt, nem szóltak egy szót sem egymáshoz, ő persze nem merte elmondani, hogy látta az apját. Az otthoni veszekedésekhez is hozzászokott, anyja éjszakai sírásaihoz, és már kamaszfiúként elhatározta, hogy ő nem ilyen férj és apa lesz mint a saját apja.
Nehezen tudta elviselni apja iránta érzett megvetését, ami az első epilepsziás rohama után kezdődött. Gúnyolódott rajta, anyámasszony katonájának hívta, kislányos gyengeségnek titulálta a betegségét, s még ma is hallja a dörrenését: szedd össze magad, ne nyafogj mint egy kisasszony!
A betegségéig apja büszke volt rá, hisz jól tanult, hirtelen nőtt kamaszfiúként jóképű volt, mondta is neki az apja többször, hogy intéző lesz belőle is, folytatja a családi hagyományt.
Nem lettem intéző, s ennek felidézésétől megint sírni kezdett.
Arra most nem akart gondolni, itt a hospice fényűzően berendezett szobájában, hogy mi minden történt ami miatt tönkrement minden és mindenki a családban.
Inkább a kassai kirándulásokra gondolt, a szépséges kamaszlányokra, a bár micvó ünnepségre, amikor anyja a meghatottságtól sírva fakadt és boldog férfikort kívánt neki.
Nem akart arra az estére sem gondolni, amikor anyja és apja együtt mondták el neki,hogy ők hamarosan messzire mennek, de neki maradnia kell, nem akarta azt sem felidézni, hogy apját akkor látta először sírni. Ő nem kérdezett semmit tőle mert tudta hogy azzal csak felbőszíti, anyját pedig elkeseríti. Reggel együtt vitték őt el a falu szélén lakó Kovácsékhoz, s útközben anyja magyarázta el neki, hogy miért kell mostantól Kovácséknál a pincében laknia.
Kovács Jóska szívélyesen fogadta őket, ma már tudja, hogy hőstettet vitt végbe az a parasztember, bár kétségtelenül sok pénzért vállalta a hőstettet, elrejtette őt, a szülei pedig egy hajnalban a falu főterén egyetlen bőrönddel felmásztak egy teherautóra és évekre eltűntek. Nemcsak ők. A szülei rokonsága Kassáról, s a környező falvakból csendben szedtek össze egy bőrőndre valót és engedelmesen másztak fel teherautóra, lovasszekérre.
Nem rossz volt Jóskáék pincéjében hanem elviselhetetlen. Koszos volt, bűzlött, a kék égre, a napfényre vágyott, de nem volt szabad a pincéből kijönnie, ezt Jóska már az első nap megparancsolta és ő engedelmeskedett neki, mert érezte, hogy csak így maradhat életben.
Aztán jött a normális élet, ha azt normálisnak lehetett nevezni. Várta a szüleit, a házukba is elment, de már mások laktak benne. Ő merészen eljutott Budapestig, s alig fél év múlva ott találkozott apjával és anyjával. A rokonaikról még sokáig nem tudtak semmit.
Új életet kezdtek, s apja biztos volt abban, hogy nekik jobb lesz Magyarországon mint a visszacsatolt Felvidéken, ami persze közben újra levált Magyarországról. Anyja minden nap elmondta, hogy máshova kellene menniük mert ő fél. Nem leszünk mi már soha sehol befogadottak, mondta neki, mert ha a bizalom oda, akkor nem lehet félelem nélkül élni.
Apja, mint mindig, legyintett, nem vette komolyan ezt, aféle asszonybeszéd ez megint, jó lesz nekünk itt, mondta mosolyogva, állásom is lesz hamarosan, itt maradunk mert itt mégiscsak otthon lehetünk.
Pomázon sikerült házat venni, de apja ingázott, egyre kevesebbet volt otthon, ő pedig Pesten próbált szerencsét. Hamar lett állása, méghozzá minisztériumi, s bár nem volt egyetemi vagy főiskolai végzettsége, nem voltak aggályai, mert kellett mindenhova az ember, ő fiatal volt, tele energiával és lelkesedéssel. Nem beszélt se a származásáról, se a szüleiről, de olykor ügyesen sejttette beszélgető partnerével, hogy sokat szenvedett, sokat túlélt rokonsága van, amitől szinte mindenki mintha elszégyellte volna magát, egy kis zavart hümmögés volt a válasz és barátságos pillantások.
Anyja nehezen ugyan, de beletörődött hogy ők hárman Magyarországon folytatják az életüket, mert feladta a reményt hogy testvéreiről, távolabbi rokonairól bármit is hallhat még.
Már egy éve laktak Pomázon ahol be is rendezkedtek, amikor egy volt szomszédjuk kereste fel őket. Anyja legrosszabb sejtése beigazolódott, testvérei odavesztek, távolabbi rokanai közül mindössze kettő élte túl a legrosszabbat, de ők a táborok felszabadítása után kivándoroltak Amerikába.
Apját mindez látszólag hidegen hagyta, mert biztos volt abban hogy rá szükség van, ő kiváló szakember, a politika meg jön és megy, mondta magabiztosan anyjának. Ő nem mondott erre semmit, mert az apja már semmibe vette a véleményét, hiszen ő csak egy gyenge, “beteg” fiatal férfi volt, aki apja szerint semmire sem volt alkalmas.
Az apja szakértelmére tényleg szükség volt, igazgatója lett az ország híres ménesének, ő pedig mindent megtett hogy álláshoz jusson,. Közben az öccse is megszületett, mert anyja ezzel hitette el magával hogy van jövőjük, érdemes gyereket szülni.
Néha ugyan anyja könnyes szemmel kérdezte tőle, miért nem mennek el más országba, amíg még nem késő, de ő a kérdést sem értette.
Apja messze dolgozott Pomáztól ahol laktak csak hétvégeken volt otthon, de abban sem volt sok köszönet, mert mindig veszekedett mindenkivel. Csak az öccsével Mikivel nem tudott perelni, mert ő még olyan kicsi volt hogy vagy sírt, vagy evett, vagy aludt.
Kép? Hermkens Edit festménye: Vízió