A könyv és a sorsa

Bruck András

Nem sok értelme van előhozakodni egy húsz évvel ezelőtt született, és soha meg nem jelent könyvkritikával.
Most mégis ezt teszem.
Én, mintha magam nem is léteznék, itt szinte kivétel nélkül mindig közélettel foglalkozom, a személyes vonatkozásokat kivonva, elrejtve. Ennyi köz közé, úgy érzem, befér egy kis magán, de ígérem, abból is igyekszem közt csinálni.
Csak pár nappal egy nagyon elismerő könyvkritika után (Kácsor Zsolt, Népszabadság) végül az e heti ÉS-ben is írtak a regényemről. Egyébként szintén jókat. Ez indította el bennem a lavinát.A könyv és a sorsa
Íme, a szerző, Bod Péter nyitó gondolatmenete.
„Aligha lehet egységes magyarázatot adni arra, hogy bizonyos irodalmi műveket miért nem fedeznek fel sem megjelenésükkor, sem később. Bruck András New Yorkba zárva című regényével ez történt. A kötet első, 1996-os kiadásakor majdnem észrevétlen maradt, és az idén sem sokan kapták fel a fejüket – a kritika biztosan nem –, hogy remek regényt kaptunk kézhez.”
Szóval remek.
De akkor miért nem boldogult ez a regény? Vagy most talán, fog?
Attól függ – egy könyv (a könyv) ugyanis már régóta nem tudja „eladni magát”.
Kellenek hozzá azok, akik a társadalmi munkamegosztásból azt vállalták magukra, hogy regényeket olvasnak, és elmondják, mit gondolnak róluk. Ez ugyan talán nem egy nélkülözhetetlen munka, de annyi értelme biztosan van, mint korrupt miniszterelnöknek lenni, hogy egy hirtelen jött és csöppet sem kézenfekvő példával éljek. Jó regényeket felfedezni és másoknak olvasásra ajánlani pedig még öröm is lehet.
Na ez maradt el egészen mostanáig a New Yorkkal, s így állhatott elő az a helyzet, hogy az amerikai Bevándorlási Hivatalban nagyobb nyomot hagytam, mint a hazai irodalmi kritikában.
Pedig, ha valaki, hát a kritikus tudja, hogy regényt írni nem könnyű.
Jót meg végképp nem.
Ráadásul, miközben az írás hatalmas anyagi, erkölcsi, szellemi invesztíció, a regény halmozottan hátrányos helyzetű termék, a kilátásai születetten csekélyek. S ha a regény bukik, az írója is bukik vele. Képletesen és szó szerint. Talán nem örökre, de hosszú időre, és közben fáj.
Írásból, ha tényleg író vagy, és nem Matolcsy, Bayer, Jókai Anna, vagy Rákay Philip, akkor mostanság valószínűleg nem tudsz megélni, ami azt illeti, máskor se nagyon, évek munkájáért a kárpótlás, hát, legfeljebb annyi, amennyire meg tudod győzni magad, hogy te valóban író vagy. Szóval a tudat. Nem tudom, ez több-e, jobb-e, mint mondjuk optikus tudatúnak lenni, mindenesetre más.
És sokan pusztán ezért a másért is hajlandók éveken át a laptop fölé görnyedni.
Én nem.
És azt se hittem soha, hogy muszáj megosztanom mindent, ami a fejemben van, máskülönben kevesebb lesz a világ.
Az ÉS-recenzens felvetése most mégse hagy nyugodni.
Ezért elkezdtem túrni, mert húsz évvel ezelőtt valaki írt a könyvemről, de az soha, sehol nem jelent meg. Nem voltam biztos benne, hogy az írás nekem eljuttatott másolata még megvan, de hosszú kotorászás után végül megtaláltam.
Az írója Tardos Tibor.
A neve ugyan itthon, a hatvanas évektől fokozatosan feledésbe merült, de jelentős életműve, többek között mint Lengyel József, Örkény vagy Szabó Magda francia fordítója garancia arra, hogy irodalmi kérdésekhez kompetensként szólhatott hozzá. Na és, ha csak egyszerű olvasóként ragadta volna meg a New Yorkba zárva? De nem az volt, ezért biztos, hogy nem az ő nevével, hanem az enyémmel volt baj, amikor a regényről írt lelkes beszámolóját elnyelte a hazai… vajon micsoda? Úgy vélem, az irigység, a közöny és a féltékenység – ez az amerikai visszamigráncs ne villogjon itt nekünk.
Mintha csak hófehér Cadillac-kel és kockás nadrágban érkeztem volna haza, s nem egy értékes irodalmi darabbal.
Vagy csak néhány feledékeny titkárnő lett volna?
Íme, az írás, amelynek nem illett megjelennie:

„- Te hallottál már Henry Millerről?
Amikor fentihez hasonló kérdést teszek fel Kuczkának, kis híján mindig pofon vág.
– Na tessék! A felfújt intellektüel-gőg!
Persze kiderül, hogy a rossz Millerre gondol, a darab-kovácsolóra, Marilyn hórihorgas férjére.
– Ja úgy, az igazi Millerről beszélsz?
Megenyhül, egyik percről a másikra szinte érzelgős lesz.
Megáll az utcán, megfogja a kabátom gombját.
– Emlékszel-e, mit mondtál nekünk Henry Millerről, amikor ’47-ben hazakerültél? Ott álltunk Sarkadival, Szeberényi Lehussal, Cseressel, Füsi Jóskával, tátott szájjal hallgattunk…
Hát igen, a „gazdag ügyvéd fia”, a fölényes, idegent járt intellektüel ezeknek a parasztcsemetéknek Miller Metrótörténetét mondta el. Hej de rég volt.
“Robog New York alatt a földalatti, a tömött kocsiban szardíniamód összelapítva áll a sok utas. Úgy esett, hogy egy fiatal férfi, meg egy nő szemtől szembe áll, nem mozdulhat, ott állnak, egymásnak sajtolva. A metró robog, elhagyja Mannhattant, a külváros alá hatol. Egyre több a leszálló. Nemsokára már itt a végállomás. Lassan kiürül a szerelvény, most már senki sincs a kocsiban csak a fiú meg a lány. Ott állnak még mindig szemtől-szembe, egymásnak szorulva: nem moccannak, szót se szólnak, csak a robogás rengeti őket”.
Hát mi kettőnket is pár percre, ez az ősrégi robogás renget, az ötven éve Pesten kezdődött barátság.
– No jól van, Péter, de tudod-e, hogy közben megszületett a magyar Henry Miller, itt él köztetek?
Ilyenkor Kuczka kissé elsápad, bizalmatlanul összecsippenti a ferde tatárszemét.
– A… kicsodára célzol? A Jeszterházira? Vagy tán a hogyishiják másikra, a…
– Ne találgass, fogadom, nevét se hallottad.
– Szóval megint valami marha vicc. Na, bökd ki.
– A könyvet tavaly adta ki a Megvető. Címe: “New Yorkba zárva”. A címlapon egy csinos félmeztelen kiscsaj, háttal egy széken ülve. A regény írója Bruck András nevű, ahogy mondani szoktuk, ócska kis pesti zsidó.
-Igeeen? Már értem. Lobby-társadat pártolod.
– Te marha. Igazi pesti Henry Miller született, épp olyan jó, épp olyan eredeti és erős, mint a nemrég elhunyt brooklyni német-amerikai óriás elődje. És ma itt él köztetek. Fiatal: magyarul ír.
– Jól van, és mit tud?
– Például tudja, mi a szerelem. Az elpusztíthatatlan. Az úgynevezett igazi.
Jobb lett volna, ha ezt nem mondom.
– No és én!! No és mi!!! Mi tán nem tudtuk?
– Várj!
“A Borough Parkon békésen megosztoztak az ortodox és nem ortodox zsidók. Sem szebb, sem érdekesebb hely nem volt New York többi részénél, viszont egészen más volt… Pollacknak hívták a környék mindenesét, és övé volt ház, amelyben laktunk. ( A szerző öccsével és annak feleségével élt évekig Amerikában.) Tetőt javított, vízcsapot szerelt, de mindenekelőtt koporsókat készített, az ő koporsóiban szállították Jeruzsálembe a Borough parkban meghalt zsidókat. Évtizedek óta csinálta, néhány óra alatt elkészült egy-egy festetlen, bádoggal bélelt koporsóval.”
– Nosztalgiád van a hely iránt, ugye? – jegyzi meg az öreg költőhaverom, imád nyakig belemártani a zsidó létbe, mint ahogyan én sem hagyok ki egy alkalmat sem, hogy egyházi festő apukájával ne fűrészelgessem a lábát.
– Pofa be, ide süss.
„Másnap késő délután beköltöztünk Pollackékhoz. Egy óra múlva már tudtuk, hogy az ortodox zsidónegyedet választottuk. Péntek este megszólalt a szombat érkezését jelző sziréna, az utcákat ellepték a templomba siető kaftános zsidók… A héber, az angol, a jiddis közé lépten-nyomon magyar, orosz, lengyel mondatok keveredtek…
Az asszonyok csaknem mind egyforma ruhát hordtak, a kislányok viselete olyan volt, mint a felnőtt nőké. A fiúk jarmulkát és hosszan göndörödő pajeszt viseltek.”
– Égsz a vágytól, hogy ott legyél. Mért nem utazol oda? – kérdi jókedvű ferde szemű barátom.
– Ott vagyok, köztük vagyok, figyelj.
“Pollack mindig bemutatott bennünket a műhelybe betérőknek. Amikor kiderült, hogy Budapestről vagyunk, rendszerint ilyesmit kérdeztek: A Krausz Gyurit nem ismerik? Ott lakott a … na hol is? Természetesen nem ismertük sem őt, sem a Berger Jóskát, meg a többieket sem, és persze a kérdező sem látta őket az elmúlt ötven évben. Minden jel szerint ezeknek a kaftánosoknak nem számított az idő, és ez tetszett.”
Pecsenyeg eredetű, szentképfestő-családból jött, ötvenéves barátságra visszatekintő vénségtársam félrehúzott szájjal megjegyzi.
– Természetesen óriási a könyv sikere Pesten, ugye?
– Hm… ha jól tudom, egyetlen kritikus sem foglalkozott vele tavaly óta, amikor megjelent.
– Na jó, de biztosan lefordították a bűnbánó németek számára, aztán ott nektek, szájtátva bámuló franciáknak, s persze ez első számban érdekelt amerikánusoknak. Bruck kolléga úszik a dollárban, nemde?
Hát nem. Végül hazajött Pestre, munka nélkül volt évekig, nemrég kapott egy szerény állást. Csak a kislányok, filmesek, ilyenek ismerik. Egyetlen idegen nyelvre nem fordították le egyetlen sorát sem.
Nézünk bután egymásra. Hol van már a mi pezsgő életünk?
Hol van Sarkadi, Cseres, Cini, Devecseri: Mi lett belőlünk? Hol vannak a mi “filmeseink”, hol vannak a “kislányok”? Nem kéne kimenni valamiféle sírhoz? Vagy együtt elrepülni, bezáratni magunkat a New York melletti kaftánosok közé? Habár szentképfestő fiának ott semmi dolga.
– No én holnap megyek vissza az unalmas Párizsba. Ha találkozol a szerzővel, üdvözöld helyettem. Az arcképe ott van a könyve hátlapján. Szia”.

Mondhatnám, hogy ma már ez mindegy.
De nem az, mert itt soha nem jóvátesznek, hanem mindig csak újra és újra elvesznek.