Mennek a nagyok

Bojár Iván András
Mennek a nagyok. Túl sok, elviselhetetlen. Mennek és viszik az iránytűt magukkal. Az erkölcsi útmutatót, a szellemi, művészi irányjelzőt. Üresen maradt az építész műterem és most az iró hegymagasi szobája. Konrád György is elment.Az alábbi szöveg nem most készült, de ma is érvényes:
A 85 éves Konrád György köszöntése, Hegymagas
Pár napja, hogy Hegymagason falubeliek, barátok, rokonok körében új kötetének megjelenése alkalmából köszöntötték a nyolcvanötéves Konrád György: A megbeszélthez képest negyedórás késéssel fordulok le a 71-es főutat Tapolcával összekötő országútról Hegymagas közepére, a falu egyetlen utcájába. Ez nem egészen igaz: Hegymagasnak vannak utcái még. Jó néhány a Szent György-hegy dél-nyugati oldalán fut fölfelé, de azok valahogy mégsem hegymagasi utcák. Hegymagas urbanisztikai lényege a templom és annak szűk környezete, az „egyetlen” utca, ami a Tapolca patakon átvezető hidacskáig csúszik lefelé a lápos síkság irányába. Innen, az utca közepén álló házból kések. Nyugtalanságomat fokozza a „látogatás a Nagy Embernél” helyzet. Ezt máshol rendszerint nem tapasztalom, csak itt, noha Konrádot harminc éve ismerem. Passuth László mívesen megírt, 1967-ben megjelent Tihany képeskönyve lebeg a szemem előtt, melyben egyebek mellett Illyés Gyula, Németh László és Borsos Miklós nyári életéről ad tudósítást. Nagy idők tanúja volt – s ennek érzem én is most magam. Ugyanakkor más idők, más nagyságok. Hol van már Illyés írófejedelem, akit akkor, Kádár szürke és aljas Magyarországán csak a politikai egyensúly- és ritmusérzék tartott a magasban, s az évek haladtával mind kevésbé az írói teljesítmény.
Csengetek a nagy kapunál. Rövid motoszkálás után személyesen a „Nagy Ember”, a tényleg kiváló Konrád nyit kaput. Udvarára lépve hamar elpárolog belőlem a késés izgatottsága. Egy család életének nyugodt tempója fogad, lustán hömpölygő délután, amelyben negyed óra ide, vagy oda, senkit nem érdekel. Az előre egyeztetett beszélgetés a bejárat melletti nagy kerti asztalnál, hol az író láthatólag meleg nyári délutánokon hűsölni szokott, máris kezdetét veszi. Az asztalon bor, néhány pohár, ahogy ugyanezen a délutánon még száz és ezer udvaron, és pinceajtók előtt álló asztalokon őrködnek e tárgyak a vidék jókedve felett. Teremtő lassúság ragad rám is beszélgetés közben. Mert Konrád lassan beszél. Erős és pontos jelzőkkel ír le látványt, embert, történelmi helyzetet. Mondatai nyomdakészek, irodalmi választékossággal formáltak.
Szelényit említi. Szelényi Iván szociológust, akivel nem csak a csobánkai paplakban dolgoztak közösen egykor, Kádár uralkodása idején az Értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvön, (hogy aztán nap, mint nap el is ássák a készülő szamizdat lapjait,) de országjáró falukutatásuk során, száz másik falu között, elsőként közösen lépdeltek Hegymagas elöregedő „egyetlen” utcáján. Konrád, engedjünk meg ennyit: ekkor fedezte föl magának ezt az intim települést, majd később, Kádár és a szocializmus pokolra szállása évében, 1989-ben vissza is tért ide. Egy hajdani politikai fogoly, Tóth Károly mutatta meg a falu legpompásabb házát, az egyetlent – miként ezt az író szereti büszkén kiemelni, – amelynek három ablaka néz az utcára. Bár „a tanyától – New Yorkig minden települési forma tetszik és elvarázsol” – mondja, ekkorra már a gyermekkor elvesztett világa, Berettyóújfalú kisszerű léptéke erősen hiányzott az író sokfelé tartó életéből. Párizs, New York, s főként Berlin után, hol hosszú évekig a tartományi művészeti akadémia nagy megbecsültségű elnöke volt, valami józan kicsiségre, emberi léptékűre vágyott. Ezt találta meg itt, ezen az udvaron, az 1856-ban épült zsidó kocsma akkor még rissz-rossz falai közt. Kezdetben, a XIX-XX század egymásba folyó évtizedeiben színpad is állt a kert hátsó részében, s a deszkák vándorszínész társulatokat fogadtak. Falubálok, táncmulatságok pedig még sokáig zajlottak itt a jókora ház padlásterében. A Kossuth-díj épp jókor érkezett, s az írói sikerrel járó jogdíjak is: Konrád ifjú nejével, kis gyermekeikkel hamar rendbe hozatta az öreg épületet, s 1990 óta annak szinte állandó lakója. Budapesti otthon mellett ez a ház is minden évszakban él.„Nyugodtabb vagyok itt – mondja, – a budapesti közéleti izgalmakon például, csak mosolygok. Lehet közöny is, de inkább a magam választotta témák iránti koncentrációt teszi lehetővé. Amikor például a rekkenő hőségben egy téli jelenet fagyos hangulatát kell megragadnom, mi sem könnyebb itt, ahol semmi nem zavar abban, hogy a szövegre figyeljek.”
Az évtizedek alatt fölnőttek a fiúk, a fák. Repkény futott a tetőre. És lassan-lassan elfogytak a falu öregjei is. „Főleg német kisemberek jöttek – mesél tovább. Egy svéd tanár. És Dieter Hoch, a berlini National Galerie igazgatója, aki április végétől szeptember végéig lakott Hegymagason évekig, s aki nagyon jól ismerte a kortárs magyar művészetet. Újabban a New York-i író barátom, Bloomberg is itt él, itt dolgozik. – mesélik most már ketten Judittal, aki közben szintén az asztalhoz ült. „ Donáth Mátyás szintén a falu lakója. Kertmérnök, és nagyon érdekes ember. A Balatonon például sajátos, nagyon szürreális csónakokkal közlekedik. Korábban pedig volt itt egy cigány család is, akik gondoskodtak, hogy eseménydús, hangokban gazdag napjaink legyenek.” A gyerekek együtt nőttek föl, Jutka sajnálja az elmúlt éveket, amikor még a fél utca gyerekeinek kente a kenyeret délutánonként. A hely „elemi hedonizmusokra ad alkalmat: mélyeket lélegzünk. A levegő olyan itt, mint egy jó konyak a lőréhez képest. És a csendnek is materialitása van. Mindenkinek mást ad, de mindenkinek hasonló élményeket, kivált, ha valakinek belső monológja van. Megtanultuk itt a minimum öröm fogalmát.”
„A ház külseje, belseje Jutka műve” – folytatja Konrád a bemutatást, de a designért felelős asszony már át is veszi a szót: „Enyém a kert, a gyerek, a növények és a főzés. A ház, a falu és a környék belakottságához szükségem van arra, hogy magam termesztette fűszereim, ismerős boltosaim legyenek. A kedd és a csütörtök pedig, a piacé.” Judit persze nem kizárólag háziasszonyként vezeti a család életét. Dolgozószobája aktív alkotó munkáról árulkodik. „A tele kosár, inspiráció – állítja, – abból mindig születik valami.” A konyhában is, de az alkotás teremtő öröme alighanem a más típusú munkára is jótékony hatást gyakorol.
Konráddal is szóba kerül Illyés. Anekdotázni kezd. Olyan történetet, amiféléról Passuth is írt hajdanán. A kiegyezés, belenyugvás, megalkuvás hatvanas éveiben feltűnő jelenség volt a francia szó az akkor még csendes Tihany életében. Márpedig a kiváltságos Illyés gyakran fogadhatott francia írótársakat. Konrád azt a történetet idézi föl, amikor Illyés Paul Éluárd-t látta vendégül híres kapitányi sapkájában a tihanyi házban, majd sétára indultak, s a hosszú elmélyült beszélgetés során egyszerre csak a határban találták magukat. Kint a legelőn, hol egy birkanyáj ténfergett a forró napon, s a fa tövében pásztor hevert könyvébe merülve. Az írókban kíváncsiság ébredt, vajon mit olvashat az egyszerű pásztorember. Megközelítették, és szóba elegyedtek vele. Hatalmasat csudálkoztak ám, mikor a pásztor bevallotta, ő bizony kedvenc szerzőjétől olvas, Paul Éluardtól, franciául… Illyés, a nagy ravasz, soha nem vallotta be Éluaérdnak, hogy átejtés volt az egész, és egy francia szakos egyetemistát kértek föl a bukolikus szerepre.
Telnek az órák, kora estébe fordul az idő. Néhány pohár könnyű bor után behúzódunk a házba. Jókora belső terek fogadnak. Rendszerint ilyenek nem jellemzők a szegény parasztok házaiban. Konyha és étkező is egyetlen térben. Ez a ház szíve. Errefelé mindenkinek dolga van. Egy író szobája persze mindig érdekes. Konrád Györgyé is az. Tágas, alacsony mennyezetű szoba, a valamikori ivó helyisége. Belülről látjuk immár a három ablakot, és azt is, amely mellett Konrád naponta órákon keresztül dolgozik. Kiült párnázatú szék előtt komputer, javításoktól pettyezett nyomtatott oldalak. Szemüvege csak úgy, olyan hevenyészetten van odavetve a kéziratra, ahogyan a Petőfi Irodalmi Múzeum tárlóiban jelenítik meg egy író alkotó környezetét. Látszik, hogy Konrád az írógépes kor embere. Ahhoz, hogy valóban lássa a szöveget, hiába dolgozik szövegszerkesztővel, nyomtatnia kell, s javítani is csak így, a látható felületen tud, nem a gépben. Az író apró pipára gyújt, leül a szoba szalon részébe, ahol kanapé, fotel, kávézó asztal áll. Alighanem izgalmas barátokkal, kollégákkal folytatott jó beszélgetések helyszíne. Nyaranta egyszer, augusztus során, amikor a sok nép Kapolcson és a környező falvak között tobzódik, a kissé távolabb eső Hegymagason csendes, de nagyon érdekes finom programok zajlanak. Minden alkalommal színvonalas koncert zendül a falu templomában, s ilyenkor itt az esteken a hazai íróvilág nagyjai is felolvasásokat tartanak. Gombosszegről átjön Nádas Péter, Pestről jött, amíg jöhetett: Eszterházy. Vagy épp Party-Nagy érkezik. S ilyenkor nyilván Konrád szobája is megtelik hanggal, gondolattal, tűnődéssel, nevetéssel. Az értől az érig. Berettyóújfalutól hatalmas ívű út vezette Konrád Györgyöt idáig, hol a szomszédos faluban, a szomszédos házakban mindenütt életének tanúi, barátai élnek. Immáron ez az ő Párizsa, Berline, Bakonya. Azaz ez utóbbi semmiképp, mert ahogy mondja, a falu vidéke számára a Bakonyénál sokkal lágyabb, asszonyibb, sokkal rejtelmesebb,