Volt egyszer egy szeptember 11.

Posted by

Kocsis Tamás
1989. szeptember 11-én, azon a – ma már tudjuk – történelmet formáló napon, amikor a kormány kiengedte Magyarországról Ausztriába az NDK-sokat, a Képes 7 főszerkesztőjeként – teljesen véletlenül – reggel, az első Budapestről jövő MALÉV-géppel érkeztem a berlini külügyminisztérium vendégeként a schönefeldi repülőtérre. Soha rosszabbkor. Vagy a legjobbkor? 
Közvetlen előzményként a tervezett berlini utazás miatt 1989. szeptember első napjaiban a Bem rakparton jártam, Kovács László külügyi államtitkár szobájában. Én kértem a beszélgetést, mert Pesten javában állt a nemzetközi haddelhadd az az NDK-menekültekkel, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Öt perccel az érkezésem után belépett az irodába Horn Gyula, aki akkor – ezt azóta megtanulta az egész világ – Magyarország külügyminisztere volt.
Azonnal a lényegre tért.
– Persze, hogy nem véletlenül jöttem be, de Kovács Laci nem közölheti veled, amit mondok. Tulajdonképpen én se tehetném, de tudnod kell, mire számíthatsz: mire Berlinbe érsz, kiengedtük az osztrák határon át az NDK-sokat. Figyelmeztetlek, ezt a titkot, most még tízen sem tudják az országban. Ha kifecseged, Ferihegyen csukatlak le – mondta. És nem kételkedtem, hogy az utolsó mondatát is komolyan gondolta.
A berlini fogadtatásom az éppen kialakult friss helyzethez igazodott: senki sem várt a házigazdák részéről, csak a magyar követségiek fogadtak. Egészen pontosan az akkor kezdő diplomata Székely Gábor, későbbi nagykövet, egyetemi professzor. Vártunk egy darabig, de mert német változatlanul nem tűnt fel értem a színen, jobb híján beautóztunk a követségre, a Brandenburgi-kapu tövébe.
Lakatos Ernő, a korábbi Fehér Ház-beli agitációs főnök, az „APÓ” volt a nagykövet 1988-tól (vagyis, mint utóbb kiderült, az utolsó az NDK-ba akkreditált misszióvezető, aki Berlinben székelt). Vele töprengtünk, mi legyen, hisz az se biztos, hogy ilyen körülmények között hajlandók vendégül látni. Neki jutott eszébe a megoldás. Ő is kapott meghívást estére a nemzetközi újságíró klubba a vacsorára, amit Kurt Blecha sajtó államtitkár tervezett a tiszteletemre. Felhívatta a titkárnőjével a külügy protokollosztályát, aki, mintha rutinból tenné, rákérdezett, jól tudja-e a magyar nagykövet az esti program időpontját? Egy idő múlva megjött a válasz:
– Igen.
Ennek ismeretében a sajtóattasé furcsálkodva tájékoztatta a külügy sajtóosztályát, hogy a magyar főszerkesztőt nem fogadta senki a repülőtéren, s az a nagykövetségen vár a sorsára. Húsz perc múlva nem rejtett idegességgel megjött a német, akit kísérőmnek szántak.
– Elnézést, de lerobbant az autónk a repülőtérre menet, ezért nem találkoztunk – magyarázkodott. Azt viszont később se mondta meg nekem senki, miért nem próbáltak meg később sem megtalálni.
A programot viszont menetrendszerűen lebonyolították: csak éppen morcosan, miként magyar újságíróval mindaddig soha nem tették. Hagy érezze a kedves vendég is, mennyire haragszik a hivatalos Berlin, a „Haupstadt”, amiért megnyitottuk a nyugati határt. Miközben „NDK-magánmosolyt” soha addig nem kaptam annyit, mint ezekben a napokban, sem az Unter den Lindenen, sem vidéken, amikor kiderült, magyar vagyok…
Aztán – a németek, Európa és a világ szerencséjére – 1989 november 9.-én a nyomorúságos berlini fal is leomlott. Csak a Checkpoint Charlie nevet kapott egykori határátkelőhöz vezető utca, a történelem előre gyártott kegyetlen grimaszaként Mauer Strasse (Fal utca!) maradt a megszokott helyén…
A Képes 7 1989 végi, 1990-i újévi számából 15 állam- és kormányfőtől, külügyminisztertől, valamint Javier Pérez de Cuéllar akkori ENSZ – főtitkártól idézhetnék. Amikor e sorokat már mai fejjel írom, engem is meglep, hogy az NDK külügyminisztereként még a fal leomlása után is – amikor szerkesztőségünk válaszokat kért kérdéseire – még mindig a „politikai masztodon”, Oskar Fischer nyilatkozott. Kevésbé lepett meg az, amit mondott. Maradt, amilyennek munkámban megismerhetem: „Anélkül, hogy szemet hunynánk azon nehézségek és problémák felett, amelyekkel szembe kerültünk, derűlátóan nézünk a fejlődés elébe”. A magyar–NDK kapcsolatok jövője szempontjából pedig a turizmust emlegette, ami „a kétoldalú kapcsolatok nélkülözhetetlenül fontos része”. Mintha ez előző hónapokban mi sem történt volna náluk, nálunk, a világban…
Ez pedig a csak néhány hónappal későbbi, az események akkori pergését a maga módján ugyancsak tanúsító folytatás. 1990. május 17-diki keltezéssel levélben búcsúzott az akkor általam irányított Képes 7 szerkesztőségétől Németh Miklós rendszerváltó miniszterelnök. Személyes emlékként őrzöm az eredetit.
Két bekezdését tekintem ide illőnek, ebből az első a politikai hittétel.
A kormány és személy szerint én arra vállalkoztunk, hogy egy rendkívül bonyolult helyzetben biztosítsuk a békés átmenetet, s egy alkotmányos forradalomban megteremtsük a lehetőségét egy új demokratikus korszak kezdetének.”
Én most csupán az „alkotmányos forradalom” kifejezésre hívnám fel a figyelmet, amit mintha azóta sem használt volna senki, talán ő maga sem. A levél következő bekezdését az előbbi logikus folytatásának tekintem: úgy értelmezem, hogy ez a kormányzás és a sajtó egymás mellett elfoglalt örök helyéről szól a szükségszerűen örökké vitatkozó mindenkori politikában – demokratikus rendszerekben.
Vállalt feladatunknak eleget tettünk, s e folyamatban partnerünk és segítőtársunk volt a sajtó. A kapott elismerő szavakat köszönöm. A bírálatoknak nem mindig örül az ember, de számomra sohasem volt kétséges: nélkülözhetetlen feltétele ez a demokratikus társadalmi rendszer kiépülésének, a véleményszabadság megteremtésének. Külön köszönöm azokat a visszajelzéseket, amelyek számot adtak kormányom törekvéseinek fogadtatásáról, szándékainak megvalósíthatóságáról.”
Az utolsó mondat magyarázata: miniszterelnöksége idején háromszor telefonált, mindig õ volt azonnal a vonal végén és nem valamelyik munkatársa, s minden alkalommal hálálkodott, hogy „megint figyelmeztettetek egy baromságra, amiből akár nagy baj is lehetett volna”. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább érzem: azért tárcsázott – és nyilván nem csak nekem – közvetlenül, mert tartott tőle, hogy a Parlamentben nemcsak a falaknak, de a munkatársaknak is „füle” volt. Ahogyan mindig volt és lesz is…
Újságírói pályám során ő volt az egyetlen kormányfő, aki nem osztogatott legalább ejnye-bejnyéket a sajtónak. Lehet persze, hogy azért, mert a valóság rászorította. De kétségkívül politikai éleslátásra vall, hogy ezt biztosan helyesen látta…
Németh Miklóst most élő levéltárnak látom – a számítástechnika és a „fülkeforradalom” korában. És megkockáztatom: Batthyány Lajostól napjainkig az ő rendszerváltó kabinetje volt Magyarország legintellektuálisabb, legintelligensebb kormánya. „Azt nem tudhattam, nem tudhattuk – mivé lett a folytatás” – mondta akkor.
Hogy mit tehetett volna másként? Tudjuk, hogy  a történelemben nincsen “ha”…