Posted by Rózsa Gyula
Talán sosem fogjuk megtudni, hogy mikor, miként hatott az expresszionizmus Nagy István (1873–1937) piktúrájára. Ha megtudjuk egyáltalán. Hiszen müncheni tanulmányai idején, nyolcszázkilencvennyolcban még jó, ha kamaszkorúak a majdani Die Brücke majdani nagyjai, tizenhárom évet kell még várni arra is, hogy a Der Blaue Reiter helyben jelentkezzen, és a későbbi bajai, kecskeméti, szentesi vándorfestő esztendők sem feltétlenül kedvezőek külföldi hatások felfogására és feldolgozására.
És mégis, az érett festő képein indulat elnagyolta vastag feketék tartanak fegyelemben vörös ökröket legyőzhetetlenül zöld mezőkön, tépett, majdnem mindig tépett vagy csupasz ágú fák emelik indulattelivé a tájat, és korántsem békés kékségek zuhannak a domboldalt borító fehér hóra. Még a portrékban, ezekben a kíméletlenül valósághoz ragaszkodó jellemképekben is szenvedély, az igazság nyers szenvedélye sodorja tovább a mély realizmust; az öregasszonyok minden vonala ránc, a kucsmás parasztfej szinte acsarog, de fenséges.
Ez expresszivitás. Egyedi és egyéni, mint a Tornyai-képek Munkácsy-hagyományból kibuggyanó expresszivitása, mint Kosztának a saját impresszionizmusából felhevített expresszivitása. Nagy István titkát, forrását azonban addig nem tudjuk meg, amíg az alföldi realizmus hívőit zavarni fogja/nem érdekli az izmus-gyanú, amíg ugyanígy, az izmuskutatás figyelmi körén meg kívül (alább) esik az alföldi hagyomány.
A Kieselbach Galéria a nagy érdeklődésre tekintettel meghosszabbította 2019. szeptember 15-ig Nagy István kiállítását, amely a hétvégén, szombaton és vasárnap 10 és 18 óra között is látogatható lesz.
Címkép: Téli táj (Palánkok) (1927 körül)