Anno: Irány New York

Posted by

Kenedi János
Mióta hőn áhított, első nyugati útlevelemet megkaptam, ötödik alkalommal utaztam, de a hazámat először hagytam el gyűlölettel. Mentem már a napnyugta irányába melankolikusan, bőröndömön a másodosztályú állampolgár stemplijé- vel; mentem már kedélytelenül, fáradtan a négermunkáktól, és még fáradtabban a fehér strómanok fölhajtásától a foglalkoztatási tilalom éveiben; mentem már szemlesütve, szamizdatok után szimatolók tekintetétől búcsúzkodva Ferihegyen – micsoda egy ország ez, ahol az írás és az olvasás a főbűn! -, de most láttam először, hogy a repülőgép kondenzcsíkja a gyűlöletet húzza utánam
Ámbár a gyűlölet érzését eleddig nem fedeztem fel magamban, pláne nem valaminő rendszerre vonatkoztatott alakjában. Szoktam érezni és gondolkodni emberekben, házakban, bármily töpörödöttnek tűnjenek is madártávlatból, de rendszerben nem gondolkodom, nem így jár az agyam; meglepett hát, hogy kikandikálva a gép farka mögül, a víz és a domborzat annak a mikrostruktúráját mutatja, miképpen csinál a szabadsággal cicázó hatalom futóbolondot belőlünk, s ha már kellőképp becsavarodtunk, a koporsóból kifelé dörömbölő eszelőst.
Kis gépről nagyobbra Lisszabonban szálltam át, viszonylag hosszasan: angol barátnőmmel csatangoltam hegynek föl, völgynek le napokig Portugáliában, de nem jött létre nyomáskiegyenlítödés a koponyám térfogatán belül. Noha máskor abból a nyomásból, ami volt, egy Jumbo utasterében már át tudok zsilipelni arra az oldottságra, ami lesz, mihelyt rálépek a Central Park lankáira, s megállók a Lány vizeskancsóval című Vermeer-kép előtt a Metropolitan Múzeumban, azon a gépen, amelyen ültem, magától fölrobbant egy fogam, és megállt a karórám, ami harminc éve, mióta hordom, nem esett meg vele. A belső feszültség csöppet sem oldódott, sőt nőtt az Államok partjai előtt, s amikor a kapitány bejelentette: „slight disturbances”, olyan szelet kapott a Jumbo a hasa alá, hogy a stewardess bedöntötte a konyakot a mellettem ülő üzletember gallérja mögé. Jóllehet tudtam, hogy a következő hetekben New Yorkban, Charlestonban, Berkeleyben magamra csukhatom mindannak a három családnak az ajtaját, amelyik az otthon érzését nyújtja nekem a cudar itthoni világgal szemben, ezúttal nem hittem, hogy a melegben elül majd a vacogás. Balsejtelmeim sehogyan se oszladoztak.
Pedig New Yorkban már az első napokban felütötte fejét a csoda. A Greenwich Village-ben, a MacDougall utca túloldaláról rám mosolygott egy ismerős arc.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Halász Péter.
– Órást – válaszoltam „poker-face”-szel.
– Tessék egy óra! – s már csatolta is le a csuklójáról, szája szegletében azzal a rezzenetlen somollyal, amely színházát egy Dohány utcai cselédszobából a New York-i világszínpadig kísérte, mintha az „Óz, a csodák csodája” valósult volna meg. Arcmozdulata a kontinensek helycseréjétől se omlott össze. Vonakodásomat leintette:
– Hagyd már el! Tegnapelőtt szíjazta a csuklómra Szentjóby Tamás (közös barátunk), aki ma svájci galériája Szent Ferenceként osztogatja az órákat San Franciscóban, irgalmas testvérem, végy hát te is egyet!
Kuncogva indultam haza, de megközelíteni se tudtam a New York-i főpályaudvart. Két kilométer sugarú körben – mint a másnap reggeli New York Timesban olvastam – közel százezer ember várta, hogy a Grand Centralról megindítsák a külvárosi vicinálisokat. Suhancok vagy szabotőrök átvágták a központi villanyvezetéket, s csúcsforgalom idején kb. öt órát szünetelt a vasúti közlekedés. Tömeg- hisztéria nem volt, csak az érthetetlen megafonrecsegések után föl- és lerohan- gászás a platformok között, mint amilyen gyorsított felvételen látható az „Hulot úr nyaral” című Tati-filmben, de azért a telefonfülkék előtt hosszasan kígyózó sorokban várakoztak a férjek, kissé rezegtetve a spiccvasukat, hogy közöljék feleségükkel: áramszünet van a civilizációban, a megszokott időben ne induljanak értük az indóházhoz.
Mikor hazaértem, barátomnak nem tudtam előadni a mulatságos órakalandot, mert Heltai György üzenete várt: délután prosztatarákot állapítottak meg nála. Késő volt már fölhívni, de reggel hallottam a nyugodt hangját:
– Gyere minél előbb! Az interjút kórház előtt-alatt-után, valahogy majd megcsináljuk, a film azonban kétséges.
Halálra rémültem a barátomra mászott ráktól, de a film miatt is főtt a fejem. A rendező ugyan még Pesten tartózkodott, ős két nap múlva mindenképp indult volna Amerikába, de Soros-alapítványi ösztöndíjunk tekintetében úgy voltunk összekötve, mint Stan és Pan a közös hózentrógerével. Találkozásunkat lehetett valamelyest nyújtani, de pattanásig feszíteni a gumit nem. Közös pénzünkből nekem stúdiót kellett bérelnem Charlestonban, repülőjegyet és szállodaszobát foglalni Simó Sándornak, s még egyéb, a filmmel kapcsolatos gyakorlati teendőket is intézni (nyersanyag, személyzet stb.). Gyorsan telefonáltam Pestre, s a forgatás előtt a lámpát sárgára, vagyis várakozásra állítottam azzal, hogy a zöld vagy piros szemaforjelet a helyszínről tudatom Simóval, mire Washingtonba érkezik. Fölszálltam én is egy gépre, s hogy az atlantai átszállásnál se kelljen húzni az időt, a Unitedről átcseréltettem a jegyem az Eastern Airline-ra, ami ellen éppen sztrájkoltak az alkalmazottai, tehát lötyögtek az utasok a bő fedélzeten.
– Tedd be a csomagodat a gép gyomrába – figyelmeztetett a barátom, aki ki is vitt a repülőtérre -, mert az átszállásra összesen húsz perced lesz, futnod kell Atlantában, ami az ország legnagyobb „erdei útvesztője”, már ami nem a légi folyosókat, hanem a terminálok közti angolparkot illeti. Szellemvasút jár a légi kompániák alatt, és hasbeszélő szól a fülkéiben.
Nem a figyelmeztetése miatt tértem el attól a szokásomtól, hogy az utastérben akasztom föl a ruhászsákomat, hanem azért, hogy fölöslegesen szavakat se veszítsek beszélgetésünkből, amit New Yorkban nem tudtunk befejezni. Hamarabb, mint ahogy akartam, de ismét a szeleken lovagoltam, a mázli és a pech súlyait porcióztam.
A MacDougall Streeten egy paraszthajszái választott el attól, hogy az arányokat pontosan megvonjam. Pechem volt Pesten, slussz-passz. Kértem iratokat, de nem kaptam. Minek ettől úgy földúlni magam? Most meg szerencsém van: reparátort keresek, és szemközt jön egy karóra. Ilyen az élet, egyszer hopp, máskor kopp. De a New York Times szerint még sose operálták ki a vörösréz ellenállást a sínpályára futó vezetékből, s Heltait ugyan operálták már egy másik rákkal, sőt nagyon szerencsésen, de feszengeni kezdtem a repülőgépen, hogy nem végzetes balsejtelmeimet terjesztem-e kórosan magam körül, csupáncsak annak az óvatlanságnak köszönhetően, hogy az Új Magyar Központi Levéltár előtt nem a Szentháromság-szobornak dűlve füstölögtem, hanem hátamat a párkák- nak vetettem, s azok nem szakadnak le rólam, nem, az istennek sem. A keresztény meg a római ugyan más és más mitológiai kör, ám aki képes a végzetes osztályrészen tűnődni, nézzen a feneke alá, mielőtt leül! Nemcsak lószarból van több a Várban, mint Charlestonban – ahol kisvártatva landolok -, de átkozott fátumból is.
(A rómaiak azért nem felejtették el teljesen, hogy mit műveltek a görögöknél a moirák…)
Szemem se rebbent, amikor a gép gyomrából nem került elő a csomagom. Másnap reggel egy anamita nőszemély az Eastern Airline egyenruhájában letette ugyan a ruhászsákomat a ház küszöbére, ám abból csak a fürdőköpenyemet és az esőkabátomat húzhattam ki. Víz ellen védve vagyok, akkor talán tűz jön, gondoltam, de tévedtem. Mindenesetre Heltaiók ajtajából úgy meredtem Charleston pálmafáira, ahogy a Vesztegzár a Grand Hotelben hőse „kilépett a szekrényből pizsamában, fején egy ízléses zöld, selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott. Bocsánat, mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt – nevem Van dér Gullen Félix.” Tán csak azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy az anamita tekintet elől pizsama nem takarhatott, és azt a lámpaernyőt, amit éjszaka levertem, miközben a lepedőt próbáltam magam köré göngyölni, nem a fejemre tettem vissza. A ruhászsákomon négy metszés mutatta a kés helyét, amivel a sztrájktörő utasok ellen a szervezett munkás dolgozott, s reá, vagy később másvalakire illett a gardróbom. Ugyanolyan választékos illető lehetett, mint Van dér Gullen Félix, mert a szennyesstanicliban hagyott egy-egy zoknit és alsógatyát, valamint a pizsamám szagát se állhatta. Az utánpótlással egyelőre nem törődtem, csak az interjú elkezdésével. Nem akartam ajtóstul rontani a háznak (megtette azt helyettem más…).
Az újabb rákot Heltai azzal a derűvel fogadta, mint a sors korábbi csapásait, de tíz nap múlva be kellett vonulnia a kórházba. Az Eastern Airline összecsapta a bokáit, fizetett, mint egy huszártiszt, csak a Miamiból küldött csekket kell kivárni, ami majd megjön, spekuláltam, épp akkor, amikor Heltai a kórházban lesz, s én úgyse tudok jobbat csinálni, mint gatyákat venni. Délelőttönként tehát komótosan interjúztunk a kert ötszáz éves tölgyfái alatt, délutánonként igyekeztem behozni a krónikus alváshátrányt, amit a magyarországi szervezkedési láz az utolsó évben rám hagyott, kora este sétáltunk a kutyákkal, majd jó sűrű füstben néztük a televíziót. Ki-ki szívta a magáét. A ház ura rövid Panter-szivart, asszonya a középméretű Winstont, vendége a hosszú Saratogát. Csak pincér nem cserélgette a hamutartót, különben estéink aromája olyan volt, mint hajdanán a New York kávéházé, s nem olyan, mint a mai presszóké, ahol mindenki kukán bámul atv-re.
A tv-ben egyébként már megérkezésem napján bemutatták a Hugo hurrikánt és kedvesét, Irist. Puerto Ricóban tomboltak épp, s én esténként izgatottam vártam, megmaradt-e San Juan spanyolos óvárosának nevezetessége. Az a ház, amelyhez odaérkezésem napján, 1983 januárjában először kalauzolt el a szomorú trópusok magyar szakértője, Ferdinándy György.
– Olvasd el, mi van írva a reliefre! – szólított fel.
– Nem tudok spanyolul.
– „Ebben a házban élt és alkotott a Pina Colada föltalálója.” Ha Puerto Ricóban élve akarsz maradni, naponta igyál meg egy üveg Pina Coládét vagy egy fél üveg rumot! – utasított azzal az ellentmondást nem tűrő helyismerettel, amellyel a Japán kávéházban P Howard/Rejtő J. osztotta a szerepeket Fülig Jimmyre (vagy Piszkos Fredre).
No, a forgatócsoportok ezzel a nevezetes házzal nem törődtek, a tv különben is arra összpontosított, hogy mutassa, amint a természeti csapástól hajléktalanná vált lakosság televíziókészülékekkel a kezében rohan ki a romba dőlt kereskedésekből. A tudósítások után kis nyilacska jelezte Hugo és Iris táncrendjének következő állomásait a Virginia-szigeteken, s hogy balsejtelmeimet megtartsam magamnak, lenyeltem a szóviccemet: fognak ezek még charlestont is táncolni…
Lenyeltem, de nem Lányi Ági – Heltai György felesége – elől, akinek intuitív képessége maga mögött hagyta rossz elöérzeteim térképét. A tv kis nyila még csak az East Coastra bökött, ami ugye akkora, mint az amerikai földrész keleti partja, de Ági már kimondta:
– Nnna, ez idejön.
Ági készüléke mentette meg eddig is Gyurit. Még csak sűrűbben jártak a Pobjedák a budapesti ablakuk alatt 1949-ben, Ági már tudta, ebből letartóztatás lesz. Még csak átsétáltak a Lánchídon 1956. október 29-én, hogy Losonczy Géza telefonüzenetére Gyuri megjelenjen a Parlamentben, s Nagy Imrétől átvegye a forradalom Külügyminisztériumának fölállítására szóló megbízatást, ám a Duna fölött Ági már tudta, hogy bukott ügyért is a bitófa alá kell menni. így értendő Csalog Heltai-interjújában Áginak az a kijelentése, hogy „ha az ember ennyit pofázik, akkor álljon is ki a placcra”. Mert Ági intuíciója és veszélyérzete nemhogy kioltották volna egymást, de éppen arra sarkallották mindkettejüket, hogy összehangolják a nézeteiket és a civil kurázsijukat, s míg 1944-ben Ági hamisította a „svéd útleveleket”, addig Gyuri vitte őket Wallenberg műintézetébe.
Nos, ahogy hosszabbodott a tv-ben a nyilacska, úgy nőtt Ági papírján a vásárlási lista attól a három alapcikktől – tea, gyufa, gyertya – kezdve, amelyet Heltaiék legjobb barátjának, Déry Tibornak a nagymamája mondogatott az ostrom előtt, egészen egy teli füzetlapig. A füzet a társalgó asztalán hevert, de gyakran nem találtuk, mert belekeveredett Déry 56-os naplója közé, amelynek lapjait annál az asztalnál vágtam ki a Tükör c. hetilapból, hogy az interjú közben rákérdezzek azokra az eseményekre, amelyeket Déry jegyzett föl Heltaiékról. Meg arra is rá akartam kérdezni, Szász Bóla-e a Szerelem hőse, vagy Déry és Heltai egy másik közös barátja, mivel afiguráit Déry rendszerint transzponálta. Például a nagymama is nagypapa képében jelenik meg a Tükör című színműben, s folyvást azt hajtogatja az ostrom előtt: „gyufát szerezzetek be, lányom, öt évre, gyufát és teát”. A gyertya esetleg csak legenda, amiről én is a New York kávéházban hallottam. Ági listáján mindenesetre szerepelt, ám az ívlap közepétől lefelé található árucikkek objektíven tanúsítják, mikortól értek a tömegtársadalom veszélyjelző szervei Ági intuíciójának sarkába. A charlestoni tv csatornáján a Hugo kezdte kiszorítani a helyi adó főműsorszámát – a város és a félsziget közti hídon, a délutáni csúcsforgalom idején megfordították a menetirányt, s így minden dolgozó nyerhetett egy félórát -, s az országos adókon is egyre kisebb figye
lmet szenteltek annak a Los Angelesből közvetített kvíznek, ahol egy este 20 000 dollárt is lehet nyerni, ha megmondod, ki szerezte a Varázsfuvola muzsikáját vagy MacDonald hamburger- reklám-indulóját (zenemű, zenemű – egyre megy!).
A charlestoni csatornán kezdtem arcról is fölismerni a jövendő válságstábját, a meteorológust, az orvost, a pszichológust, a polgármestert stb. Míg az országos hálózatban még csatornáról csatornára azon élcelődtek, hogy a Hugo keresztvizével a feministák végre megkapták, amit követeltek – ne csak Debóráról, Martináról, Wandáról nevezzék el a hurrikánokat, hanem tomboló férfiakról is -, addig a charlestoni szakértők a szökőár valószínűségét mérlegelték, s fölmérték a raktárházi készleteket, hol lehet venni ivóvizet, ablakra szögezhető furnérlemezt, telepet a vezeték nélküli tv-hez, ha áram majd nem lesz. Míg 72 órával a debütálásuk előtt arról szólt az oktatás, hogy a Hugo forgójában balról jobbra söpör a szél kb. 250 mérföldes sebességgel, az Iris pedig jobbról balra kavar (lehet, hogy az irányokat most felcserélem), addig 36 órával előbb már a Charlestonhoz tartozó két félsziget evakuációjának menetrendjét vázolták, hisz még 48 órával a hurrikán érkezése előtt sem volt bizonyos, hogy pont ez az icike-picike város lesz a természeti csapás célpontja. Miami és Pennsylvania is számításba jött, míg aztán azon a napon, amikor Heltait be kellett a kórházba szállítani, majdnem bizonyossá vált, hogy nincs irgalom.
– Gyuri legalább biztonságban lesz a betonklinikán – summázta Ági a lényeget.
Én nekiindultam a városnak, mert tudtam, most már igazán föl kell kötni a gatyát, de a gatyakereskedéseken jórészt már ezt a feliratot találtam: „Hugó jön, mi megyünk I ” Kirángathattam volna a lovak feneke alól a vászonzacskót – utas nélkül várakoztak a konflisok -, de az az igazság, egyáltalán nem voltam beszarva a hurrikántól. Kódorogtam a Dél arisztokratikus városának egyre néptelenebb utcáin
– végre fényképeszkedő turisták nélkül – szemlélve a lila bokrok mögé függesztett erkélyeket, a méregzöld pálmákkal szegélyezett udvarházak kertjeit, s próbáltam teljesíteni apám végrendeletét. Vásároljak Amerikában a gyűjteménye számára portugál parafa képeslapot (vesztemre Lisszabonból egy ilyet is menesztettem neki). Már szögezték a furnórlemezt arra a régiségkereskedésre, ahol végül teljesíthettem a kötelességemet, s biztos, ami biztos, bedobtam egy postaládába, más, szeretteimnek szóló képeslapok kíséretében, valamint egy pimasz üzenet társaságában, amit Karinthy Cininek küldtem: Charlestonban olvastam Rómában írott, pompás új könyvét, amelyben pontatlanul adja meg egy Bajcsy-Zsilinszky utcai ház számát, mert az nem 15/b, hanem 19/b. Be kellett dobnom ezeket a lapokat, mert nem tűnt képtelenségnek, hogy ezekből lesz az utolsó üzenet. A postaláda lába jó vastag betonba volt ágyazva, nem úgy, mint a charlestoni faházak többségének talpazata. Hazafelé sétálva megálltam a „házunkkal” szemben: mi marad ebből a Dél-Karolinába leejtett csehovi díszletből? A „Doktor” – ahogy Gyurit nevezik a szomszédok és a diákok -, mint Ági mondta, biztonságban lesz a kórházban, de hogy a szél a házat nem viszi-e vissza Melihovóba, arra nem vettem volna mérget. Naplementekor elvittem Gyuri helyett a kiskutyát sétálni – Ági másfelé vitte a nagyokat -, aztán a kellemes hűvösben, kettecskén elkezdtük beszögezni az ablaktáblákat.
A hurrikán érkezését este tízre jósolták, Gyurit reggel tízkor hazaküldték a kórházból. Egyetlen tollvonással a klinikát átminősítették életveszélyesek számára fönntartott hellyé, s már a műtétre előkészített pácienseket is – majdnem azt írtam
– „szélnek eresztették”, de ilyen gondatlanságot nem követtek el, amikor a szél fogalma kezdett megtelítődni aznap esti tartalmával. A mozgásképes betegeknek is azt tanácsolták, amit a tengerbe nyúló két félsziget lakóinak: kötelezővé tették, hogy délelőtt hagyják el a várost, s a tengerparttól 100-200 mérföldre keressenek éjszakai menedéket, szállodát, motelt, rokont, ismerőst, amit lehet. Ági csak úgy gondolatkísérletképpen fölhívott egy magyar ismerőst néhány várossal odébb, aki azt kérdezte:
– És három kutyával akartok jönni?
– Na, neeem – néztünk egymásra Ági, Gyuri, Zsófi (Heltaiék lánya, aki a bajban természetesen együtt akart lenni a családdal, és átköltözött a város északi, jóval nagyobb biztonságot ígérő végéről). Reggel telefonált Daliásból Marci – Heltaiék nagyobbik fia hogy délben érkezik, ám a kisebbik fiút, Balázst, Ági olyan sikeresen meggyőzte jövetelének értelmetlenségéről az előző este, hogy a repülőtársaságnál töröltetett jegye helyett hiába is próbált volna másikat szerezni New Jerseyben. Ugyanis Marci és Balázs lettek volna Zsófi mellett a torta szeptember 22-én, amikor is Gyuri 75. születésnapján nem a fiúk jöttek meglepetés gyanánt, hanem Hugo és Iris. No meg az elmaradt rákműtét, aminek viszont jövetelére számítva Marci is lemondta a születésnapi vacsorára szóló repülőjegyét, ám neki mégiscsak sikerült elkapni egy gépet Dallasban, alighanem az utolsót, amelyet beeresztettek a charlestoni reptérre délután 2-kor. Dallas és Charleston között Marci annyit hallgatta a híreket, hogy 3-kor, kiszállva Zsófi kocsijából a ház előtt, kijelentette:
– Gyerünk, innen menni kell! Itt csak meghalni lehet.
Elkapta a pánik, mint mindenkit, aki a végén kapcsolódott be a gondosan előkészített tömegkommunikációs láncolatba. Némi vita kerekedett.
– Hát akkor szavazzunk – mondta Gyuri -, s külügyminiszter-helyetteshez méltó diplomáciai érzékkel, a vendégen kezdte a szavaztatást.
– Szavazati jog nélkül, megfigyelői státusban, hadd mondjam a véleményem – kezdtem válaszolni.
– Ne most hülyéskedj, Jancsi, a fogadott fiunk vagy, nincs idő viccelni – torkolt le Ági.
– Igaz, de szerintem hülyeség délután nekivágni az országútnak. Ha sok ember idege mind sötétedéskor mondja föl a szolgálatot, nemcsak forgalmi dugó lesz az úton, rengeteg baleset is, s a Hugót egy Toyotában valószínűleg tényleg nem lehet túlélni.
A család elfogadta az érvelésemet, bár nem volt teljesen igazam. Néhány nappal később a telepes tv-ben egy asszony elmesélte, hogy a hisztéria délután hajtotta ki az országútra, átnyomakodott az összes forgalmi dugón, kikerült egy csomó balesetet, végül a Hugo elől befeküdt a Toyota alá, egy pokrócba göngyö- lődve, és íme, megúszta. En nem tudom, mitől voltam olyan magabiztos a szavazáson, mert mielőtt Marci ki nem javította a hebehurgyán szegezett munkámat, a ház ugyancsak huzatos volt. És a réseken beáramlott orkán is vetett szét házakat a környékünkön. De Marci a szomszédok segítségével alapos munkába kezdett, mi több, olyan alaposba, hogy a házon belül a legnagyobb kárt ö okozta azzal, hogy a lengő csillár is a fejünkre eshet. így hát maga törte össze, lecsúszván a létra fölső fokáról, még a levegőben fölkurjantott:
– Be jó, van egy barátnőm Dallasban, aki épp ilyen üvegfüggőkből csinál a hippiknek fülbevalókat!
Úgyhogy szinte a hurrikán érkezéséig négykézláb a hahotától keresgéltük a hippifül alá valókat. 9 körül vettem az esőköpenyemet, hogy kiviszem a két nagy kutyát pisilni, de már tíz lábunkat se tudtuk megvetni, úgyhogy visszafordultunk a Hugo előszeléből. Muki és Poli menten befeküdtek egy fotelba aludni, és reggelig húzták a lóbőrt. A süvölvény kutya versenyt üvöltött azzal a bődületes morajjal, amivel a hurrikán kezdődött. Az 56-os földrengés indult ilyen hanggal Bugyi községben, csak jóval több szordinóval, gondoltam, ám a gondolatban rejlő szóvicceket már nem mertem kiaknázni. Változott a hangulat, s a változásban Misi szélfaló ugatása annál feltűnőbb volt, mivel egyetlen madárhangot se lehetett hallani, talán már órák óta. Senki sem vette észre, mikor menekültek el a madarak. Négy-öt nap múlva szállingóztak vissza, s csak a Teremtő a megmondhatója, mit szóltak, mikor nem találták helyükön a fákat, ahol a csipogást folytathatták volna. Ki-kipislantva a villámoktól kigömbölyödött térbe, gyökerestül repülő évszázados fákat láttam levélként viselkedni, s az futott át a fejemen, hogy csak a tengeren fordulhat elő, amit az Örvényben írója, Richard Hughes ír, vagyis hogy az orkán után a hajóskapitány tucatszám sepri le magáról az áléit kolibriket. Az állatoknak megvan a magukhoz való eszük – ezzel a közhellyel vonultam vissza a szobámba a Hugo mind nagyobb löketei közben. Tudtuk, a Hugo és a még cifrább Iris örvényei között kétórányi szünetre lehet számítani: tudtam, szükségem van az egyedüllétre, és semmi szükség nincs rám az elsötétült társalgóban, ahol az életet vagy a halált a vér szerint is összetartozó család együtt akarja várni.
A zseblámpa csóvája kijelölte az ágy sarkát, ahová ledőltem. Irgalmatlan csikorgással tépte a bádogtetőt a szél, mintha foggyökeret húzna a fogó, s a koponyán belül sztereó hangfal közvetítené az érzéstelenített sajgás hangjait. Csakhogy a fogorvosi váró előzetes ijedelméhez képest – a tökéletes megkönnyebbülés érzése fogott el. Olyan s még olyanabb megkönnyebbülés, mint szerelmeskedés után. Igen, spermaszálakból lettem, s ha a természetben a szél erősebbnek bizonyul amazoknál a szálaknál, nem ez a méltó fölény a nemes halál? Nem vártam kifejezetten, hogy meghaljak, s e romantikus közhellyel együtt temessen maga alá a ház, mert teljesen észnél voltam, és sejtettem, előbb néhány leszakadó gerenda még fájdalmat okozna, utóbb még meg is menthetnének abban a kórházban, ahol reggel Gyuri ágyát fölszabadították épp effajta sérülteknek. Dehogy vártam a halált, pláne nem annak a családnak a közegében, amely nem avér szavára, hanem kölcsönös vonzalmainkra való tekintettel, magánéletem mélypontján, hét esztendeje örökbe fogadott éppenséggel a szeretetükből származó újjászületésre, csak egyszerűen megkönnyebbültem, hogy van jó halál. Nem olyan, amilyet tavasszal átéltem. Akkor ugyan a várószobái ijedelem három nappal később fogott el, mint hogy a mellkasomat beszippantó fájdalom, s a bal karomat elzsibbasztó kín beállt, de mivel hányással és a test egy ideig megállíthatatlan, de aztán mégis lecsillapodó remegésével túltettem magam rajta, folytattam a munkámat. Varga László történész budapesti lakásában olvastuk össze a forradalom írott sajtóját a forradalom rádióhangjával, amit Varga László újságíró 56-ban rögzített a Szabad Európa New York-i sajtóosztályán. Mivel az 57-ben megjelent Szürke Könyv javított változatának a Nyilvánosság Klub és a Századvég kiadásában meg kellett jelennie a négy szakmai szervezet május 6-i vitájára, csupán az összeolvasás után és a korrektúra érkezése előtt mentem el orvoshoz. Arról, amit az EKG grafikonjáról leolvasott, az orvos azt mondta, tökmindegy, hogy amerikaiasan „heart incident”-nek nevezzük, vagy magyarosan infarktusnak, ha már megesett és túléltem. A megnevezéstől azonban, akár „understatement”, akár a szívbéli történések gyűjtőfogalma, kivert a hideg verejték, amelynek egy-egy csöppje lassan melegedve gördült le a homlokomon, amikor a tavaszi szeleknek átadtam magam, hogy örvényei sodorjanak és sodorjanak az alternatív rehabilitációs bizottság szervezésébe, a Nagy Imre Intézet fölállításába, Heltai iratainak hajkurászásába. Ám most, a néhai /nfózef-igazgató s jövendőbeli elnök ég és föld közé feszített házában, annak a halálfélelemnek a nyomát se éreztem. Fülemre húztam a takarót, és Hugo csajának haláltáncát is átaludtam. Az Iris végvonaglá- sánál ébredtem fel, s a hajnali pírban láttam, amint az orkán utójátékaként érkező tornádók repítenek egy házat a kelő nap sugarai közt.
Nyolc óra körül meg is néztük, hogy ért földet a ház, két sarokra tőlünk. Réteslapjait akár be is lehetett volna tolni egy magasabb küszöb alatt. Charleston- ból azonban küszöbök se nagyon maradtak. Legalábbis ez volt az impressziónk az első szemleúton, később azért láttuk, a Hugenotta negyed kőhálzaiból sok megmaradt, ha a fák el is szálltak közülük, s a lila loncot is letépte a szél az erkélyekkel együtt. A faházak mindenütt jobban vagy még jobban megrongálódtak, tornácuk leszakadt, kivéve a szomszédunk házát, amelynek verandája élet- veszélyesen csüngött már tavaly is, de azt se a Hugo, se az Iris nem tudta letépni. Pedig Ági azért fohászkodott egész este, hogy azt semmisítse meg a hurrikán, aminek a javítási költségeit csak a biztosító tudná fizetni, a szegény művirágkészítők hiába rakosgatják félre a centjeiket évek óta. A művirágkészítőkkel különben is összefonódott a sorsunk a következő hetekben. „Kol-kaján” éltünk velük, mint a kommunisták a gödi fészekben, noha ők a világmegváltás glóriájában hittek, de tudták, hol kell elfűrészelni egy fatörzset, hogy a házat körülfogó lombkoszorúból kitörhessünk.
Ahányan voltunk, annyifelé indultunk telefont keresni. Marcinak volt annyi esze, hogy a károk megmagyarázhatatlan változatosságából arra következtessen, még az se kizárt, az utcán ép telefonkábelre akadhatunk. Hamarosan meg is pillantottam egy ugyanolyan hosszú sort, amilyen a New York-i Grand Central előtt várakozott a civilizáció áramszünetében, de közelebb érve láttam, az emberek mindössze azért állnak egymás háta mögött éppolyan türelmesen, mint egy bank ablaka előtt, hogy megsimogathassanak egy kameruni törpekecskét, aki magára maradt, miután aturistakonflisok istállója összedűlt. Simogatás útján kezdte magát az élővilág összeszedni: vadidegen fehérek, feketék, sárgák öleltek magukhoz az utcán. A civilizáció megrendszabályozására pedig megérkezett a Nemzeti Gárda – reflexből azt mondanám: a helyi munkásőrség. Mégse mondom, annak ellenére sem, hogy még aznap csípőből tüzeltek három emberre, aki a hurrikánt túlélte, de a szükségállapotot nem. Este 7 és reggel 7 között kijárási tilalmat rendeltek el, s a törvényszegők közt nem disztingváltak, ki keresi a romok alatt a hozzátartozóit, ki a televíziókészülékeket. A Puerto Ricó-i tanulság rideg valóság volt: a hurrikánra nemcsak az életmentők készültek fel, de a szervezett és az alkalomszülte bűnözők is. Le kellett zárni a várost. Az üzleti negyedet is, meg azt a két földnyelvet is, amelyekről a házakat besöpörte a szél a tengerbe, de az értéktárgyakat fölfogta néha egy-egy homokdűne. Rabló és pandúr motorcsónakon közlekedett, mert villámhárítóként meredt az égnek a két partot összekötő, szecessziós csavarjaiból egyszeriben kisimult híd.
Végül találtam működő telefont egy romos rendőrségi épület közelében. Fölhívtam a barátaimat New Yorkban, az időkülönbsóg okán korán volt még Berkeleyt hívni. Viszont angol barátnőmnek életjelt akartam adni: vele osztottam meg egyedül, hogy a párkák a nyomomban vannak. Tudtam, hogy a hurrikán legföljebb mínuszos hír lesz a hétfői Magyar Nemzetben, kutya se fog rám Magyarországon gondolni, nem úgy Brightonban, ahol a hírek hétvégi szendergésót nem ismeri a tömegkommunikáció. A telefonkezelő közölte, hogy tengerentúli hívásnak nem tud eleget tenni, kevés az ép vonal, még így se képes kielégíteni az Amerikán belül megnőtt igényeket. Vakargattam a fejem, aztán bementem a rendőrség romjai közé.
– Szóval ön magyar turista és otthon aggódnak magáért?
– Nem, Angliában.
– Angol állampolgár?
– Nem, magyar vagyok, de akinek aggodalmat okozok, most Angliában van.
– Szintén magyar?
– Nem, kanadai állampolgár.
– Kár, oda lehetne kezelő nélkül is telefonálni.
– De a barátnőm Európában kapott munkát.
– Óh, munkanélküliség itt is van.
Négy héttel később, Pesten, a barátnőm elmesélte, hogy amikor atelefonkezelő közölte, egy charlestoni rendőr keresi, kezdett hinni a párkák hatalmában, s átcikázott az agyán, hogy az angol hétvégeken csak hírszolgáltatás van, koszorúrendelés nincs. Aznap este mégis elért a barátom Berkeleyből. A charlestoni kórház nem vette le a kezét pácienséről, telefonvonalat létesített addig is, amíg a műtétre váró beteget a helyére vissza nem vihetik (aztán lézerágyúval szétlőtték a rákot). Bár a telefonosok a lelkünkre kötötték, hogy a legrövidebben kell beszélni és a legszükségesebb információkra szorítkozni a szükségvonalon, én mégis megkértem a barátomat, tűnődjön el azon, egészen biztosan akar-e engem látni, nem fél-e, hogy rászabadítom a földrengést San Franciscóra. Majd átcsorogtak a könnyeik a telefonhuzalon, úgy röhögött.
Még október elején is törülgettük a szemünket Berkeleyben, minden reggel így kezdődött a fürdőszoba előtt:
– Te huhogó éji bagoly, te, lásd csak, megint elmúlt egy nap földrengés nélkül – s aztán az egész napot végigröhögtük. Én a megkönnyebbüléstől és némi lelkifurdalástól vegyes érzéseim miatt kissé harsányabban röhögtem, mint szoktam. Ági szeme sarkából egy neheztelő pillantás befúrta magát a bőröm alá. Hogy újfent Fülig Jimmyt (vagy Piszkos Fredet) idézzem: „nem ildomos” a nemzeti katasztrófától sújtott helyen – amivé Bush elnök Charleston övezetét nyilvánította – fölszabadulni a hazaárulással egyenértékű gyűlölet súlya alól. Áginak van igaza, tudtam, s tudtam azt is, az a patriotizmus, ami Gyuri szeméből tükröződik, amint áll az ablakban és nézi a fák helyét, én meg nézem, hogy a szeme fényéből hiányzik a város, amivel összeadta magát. így aludhattak ki Pest fényei a Lánchídon 1956. október 29-én, amikor Gyuri Budáról átkutyagolt a Parlamentbe, hogy a nyakába vegye a forradalom elbukó külügyeit, aminek nyomán aztán a belügyé- rek leoltogatták az utolsó kávéházak mignonégóit, és árva „placc” se maradt, ahol legalább „a pofázásért kiállni” lehetett volna (hogy a Gyuri mellett kutyagoló Ági szavait se feledjük). így (vagy ezért?) vált el a szülővárosától, ahol idővel neonokat gyújtottak az eszpresszókban, azután a neonokat fölváltották tungsraflex égőkkel, majd színes szuffitákkal, s a diszkókban amúgy se lehetne túlkiabálni a gépzenét. A nemzeti katasztrófát – azaz, hogy téglánként, suttyomban cserélték ki a különvélemény szivarfüstös fészkeit – Gyuri nem vette a nyakába. A szovjetek november 4-én porrá lőtték a falakat, de a várost a magyarok lopták ki Budapestből, és ez a nemzeti katasztrófa, ez, amely 33 év alatt épült, s nem az, ami a túlerőtől csak összedőlt a forradalom leverésekor. Budapest kultúrája a kávéházakba volt befalazva, ahogy Charleston kultúrája a növényzet folyondárjai közé. Várost helyreállítani pedig úgy lehet – édes mindegy: macskakövön vagy tengerhomokon -, ahogy Gyuri figyelte az ablak üregében, miként metszenek egy hajtást a művirágkészítő szomszédok a földből kifordult tölgyből, hogy állnak sorba az emberek az artézi kútnál, s az ingyenkonyha előtt a gyerekek már akkor a szemétkosárba dobják a MacDonald-hamburger szalvétáját, amikor a házak alól még hullákat húznak ki, s gyömöszölnek fekete nejlonzacskóba. Charleston fel fog támadni, mert a természet döntötte romba, és civilizációja építi újjá. Budapest a romjaiban marad, mert civilizációjának szabad azt, amit a természet nem követ el. Nos, a leomlott város helyén attól váltam egyre vidámabbá az ostromállapot hátralévő ideje alatt, hogy itt majd fű terem, s négy-öt generáció múlva a fa ismét az égig ér. Ezt az örömöt nem tudtam magamba fojtani akkor se, amikor észleltem, nem illik viccelődni nemzeti gyász idején, hisz én megyek, ők maradnak. Gyuri szemén át nézve a gép kabinablakából, Charleston nemhogy zsugorodott volna madártávlatból, de nőttön-nőtt, s az úton San Francisco felé már majdnem akkorának látszódott, mint amikor ültetvényes házai közül kirobbant az amerikai függetlenségi háború.
Berkeleyben csak Isaac/lzsák várt rám, a bilinguel kutya, akit barátom családjához én fogadtam örökbe hét éve az oaklandi árvaházból. Fölkerekedett a fészkéről, s odaült a póráz elé, hogy ugye megyünk sétálni, míg a gazdák hazajönnek a gyerekek iskolájának szülői értekezletéről. Nagyon pislogott ugyan, hogy miért énekelek hangosan Berkeley falusias utcáin, de azt hiszem, értette, nem az egyedüllét ellen kornyikálok. Hangomat olykor a csellójával kísérte a barátom, ha visszavonult gyakorolni, gyakrabban a röhögésével, hisz néhány napos duónknak inkább crescendói voltak.
A San Franciscó-i kikötőben (porig égett azóta) a filmről lemaradt rendezőnek átadtam az átadnivalókat, s harmatgyönge érvekkel, de határozottan visszautasítottam a kaliforniai kéjutazásra szóló meghívását. Simó nemigen foghatta fel, miért nem csatlakozom hozzá, ha egyszer elterveztük a közös utazást és a hazaszóló repülőjegyem Los Angelesből is érvényes, ón azonban inkább tettettem a mulyát, hogysem fölfedjem az igazi okot, noha húszéves barátságunk kutyáink lélekvándorlásával is kapcsolatos. Nem akartam bérelt Toyotájának farszelére ültetni a párkákat. Végre vásároltam gigerlis zoknikat és gatyákat, amiket a charlestoni vesztegzárban nem tudtam beszerezni, sőt új táskát is. Kényesen válogattam, a bő választékot folyvást cserélgető bőröndösnek elmondtam, háklis vagyok arra, miben hordok Pesten könyveket, kéziratokat.
– Miféle kéziratokat?
– Irodalom, történelem, ez-az.
– És meg tudná mondani, Károlyi Mihály tulajdonképp miért írta alá a Vyx-jegy- zéket?
A meglepetéstől majdnem beestem egy nyitott kofferbe. Pedig semmi ok nem szolgált a meglepetésre. A bőröndös csak elunta, hogy profi módon kunyeráljon ösztöndíjakat a tanulmányaihoz, s amatőrként oltotta ki a magyar történelem iránti szomjúságát. Trieszti srác, s ahogy a megoldatlan magyar kérdés földrajzi határainak nem tulajdonít különösebb jelentőséget, úgy annak sem, hogy konferenciákra járva vagy a „luggage-store’’-jában fejti-e meg a rejtélyt. Megígértem Brúnónak, hogy ha majd Litván György publikálja azokat a dokumentumokat, amelyeket 1986-ban talált a Quái D’Orse sufnijában, elküldöm neki, ő meg leengedte a kézirathordásra leginkább alkalmas táska csillagászati árát.
75-80. nap
Másnap fölültem a Lufthansára. Ha hagyom, hogy a stewardessek mindazt belém tömjék, ami a magyar kormánynak jár, amiért a keletnémet turisták előtt fölvonta a határ sorompóját, karácsonykor levágnak, és citrommal a számban, disznótoros kóstolót küldenek belőlem mindazoknak a rokonaimnak, akik nincsenek olyan országban, ahová magyar húst beengednek. A Frankfurt és Budapest közti Malév-járaton fölszolgált Magyar Nemzetből egyetlen szót se értettem. Annyira nem értettem, hogy az MSZ(M)P-kongresszus egyik vagy másik platformja mögött ki áll, mint amennyire a pályaudvari platformok között rohangászó vakációzók nem értették a megafon hangját az Hulot úr nyaral című Tati-filmben. Nem úgy a néhány nappal későbbi Magyar Nemzetet, amelyben Donáth Ferenc fiának levelét olvastam Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszterhez.
Néhai barátom fia szóvá tette, hogy hiábavaló minden erőfeszítése, hogy apja koncepciós perének iratait áttekintse. Az igazságügy-miniszter lepasszolta az ügyet a jogsegédeinek, akik atudomány eszközeivel tovább trancsírozzák a Nagy
Imre-per túlélőinek iratait. A megyeri káposztásföldek fölül rálátva Budapestre, sejtettem, már csak néhány nap, s együtt ágálok ifjú Donáth Ferenccel: „Gyanítom, hogy a koncepciós per anyaga a hamisítást nemcsak a ténylegesen elhangzott vádiratban és az ítéletben hordozza, hanem a per dokumentumai is hamisítást szenvedhettek. Ezért tartom szükségesnek a peranyag személyes vizsgálatán túl pártatlan szakértők bevonását is a Jogi és Történész Vegyes Bizottságba. Emellett szól az elmúlt harminc év azon belpolitikai gyakorlata, amelynek célja volt a Nagy Imre-csoport tagjainak, különösen a túlélőknek, a széles nyilvánosság előtti lejáratása – lásd Fehér Könyv erkölcsi és politikai hitelük csorbítása. Ezért semmiképp nem értek egyet dr. Czili Gyulával és Zinner Tiborral, akik szerint a dokumentumok érinthetetlenségéhez nem fér kétség.” Még hozzá sem illesztették a TU-114-est a Ferihegy 2 igazán amerikai hernyójához, amelyben a fedélzeti utasok a fináncok elé kúszhatnak, de már ugyanazt a kérdést fogalmaztam, amin Heltai György dédunokaöccse rágódott, jóllehet ifjabb Donáth Ferenc aznap még csak írta fentebb idézett cikkét: „Ma, amikor Nagy Imrét dehonesztáló, több mint hatvanéves, a KGB irattárából elővett »dokumentumokat« napi politikai célok érdekében hoznak nyilvánosságra, mennyire hihető, hogy a per anyaga érintetlen maradt és marad?”
Beültem egy taxiba, átjöttem a városon, figyeltem, helyükön vannak-e még az utcai könyvárusok. Láttam, mit fogok csinálni a télen, csíkos oxfordi sálamat áthurkolva a gégémen. Túlordítani a rikkancsot:
– Tessék, Az Igazság a Nagy Imre-ügyben-X, A forradalom hangjá-X vegyék, kedves olvasók, meg a Szász Béla könyvét, de tépjék ki belőle dr. Zinner Tibor utószavát…
A sok kis zinnertibornak, cziligyulának, lászlójenőnek helyén van ugyanis az esze, telerakják a pultot, s nekem – s neked litvángyuri, vargalaci, róthmiklós, dornbachlojzi – túl kell kiabálni őket. Előbb, persze, még elvesztem a patriotizmust, ami Heltai Gyuri szemén megcsillant, s leszek bősz nacionalista, maradék kis igazságunk pilácsa körül melegedve, s elkezdem tépni az olvasó grabancát, hogy most azÁ/v/z Indiában-X, meg a Réztábla a kapu alatt-ot tegye lel Nem olyan időket élünk – heee! Az olvasó, szegény, nem tehet róla, hogy az ágens mit ordít, ha egyszer az agentúra tilalomfáinak gyümölcse most egyszerre hullik az ölibe.
Otthon ledőltem a lábaimról, hogy kialudjam a „jet-lag”-et. Hajnalban megszólalt a telefon. A barátom telefonált Berkeleyből: Túlélték a földrengést – hahaha. Beszálltam a zuhany alá, de fölrobbant a bojler. Hogy a füstöt, kormot, gázszagot kiengedjem, kinyitottam a verandaajtót – bár ne szellőztettem volna! Berepült egy sárga bögyű cinke. Egész álló nap próbáltam kihajtani, estére sikerült. Azóta reggel-délben-este veri az ablakot a csőrével, hogy visszajöhessen (e percben is, amikor az írógépet verdesem). Szeretne behúzódni télire. Nem engedem be. Ebbe a civilizációba nem. Az övé a természet!