Posted by Interjú Serény Péter ajánlásával:
Egy kiállítási meghívó kapcsán jöttem rá, hogy (isten bűnömül ne vegye!) nem tudok a fotográfusról semmit.Ezért kerestem rá, így találtam ezt a kitűnő, önmagában is érdekes interjút. Az interjú alanya Gáti György. A szerző: Bacskai Sándor. A megjelenés helye a Fotóművészet. A kiállítás pedig a MÚOSZ-ban volt.
– 1954-ben születtél Budapesten. Melyik városrészben?
– Ott, ahol most is lakom, a Bartók Béla úton, a Gellértnél. Meghatározó gyermekkori élményem a hegy, a barlang, a természet-közeliség romantikája. A negyvenedik születésnapomon kószáltam a Kálvin tér környékén, és betértem egy régiségboltba, hogy megajándékozzam magam valamivel. Megláttam egy kis méretű festményt, egy nő sétál egy gyerekkel, háttal vannak, de semmiféle jellemző tájrészlet nem látszik, csak a két figura. Én mégis tudva tudtam, de fogalmam sincs, miből, hogy a Gellért-hegyen vannak. Megkérdeztem az eladót, aki mondta, hogy ez Guzsik Ödön Gellért-hegyi séta című képe. Természetesen a kép azóta a szobám falán lóg. Évek óta fotografálom a házat, ahol huszonkét éve élek, közben mindketten változunk. Ha az ember huzamosan létezik egy helyen, akkor egyre inkább a részeivé válnak egymásnak. Valaha gyönyörű épület volt, a lépcsőházban vörös szőnyeggel, rézrudakkal. Romlik az állapota, ez az egyetlen ház, amit valamiért kihagytak a Bartók Béla út felújításakor. Édesapám az Óbudai Szeszgyárban dolgozott, édesanyám az egyik legjobb étteremvezető volt. 1963-ban elváltak, én édesanyámmal maradtam, de édesapámmal is nagyon jó kapcsolatban voltunk, a meleg, biztos családi háttér fontos alapot jelentett. Egyedüli gyerek voltam. Mindkettőjüknek ez volt a második házassága, az elsőből mindkettőjüknek született gyermeke, még a háború előtt, de a háborút sem ők, sem a korábbi házastársaik nem élték túl.
– Miért, mi történt velük?
– Apám feleségét és kislányait Szabolcs megyéből deportálták, ők egyenesen Auschwitzba kerültek. Anyám első férje az esküvőjük délutánján kapta meg a SAS-behívót, valahol Sopron környékén lőtték bele egy gödörbe. Szomorú történet ez is, de elmesélem: anyám Pesten bujkált a három és fél éves kisfiával. Az ostrom alatt egy ismerősével átjött Budára élelemért, addig a gyereket egy IX. kerületi idős asszonyra bízta. Éppen átértek, a Clark Ádám térnél fölkanyarodtak a Hunyadi János útra, amikor a Lánchidat fölrobbantották. Édesanyám csak hónapokkal később, nyáron tudott visszajutni Pestre, az asszonyt megtalálta, de a kisfiú már nem élt. Édesanyám ügyelt arra, hogy engem megfelelő kulturális impulzusok érjenek, kicsi koromtól rendszeresen vitt operába vagy szűkösebb időkben a Zrínyi utcai BM klub hangverseny-sorozatára. A nagymamám férje Kiskunhalason volt orvos, megengedhették maguknak, hogy képzőművészeti albumokat vásároljanak, mindig azokat bújtam, amikor náluk vendégeskedtünk.
– És a fotó?
– Szó szerint élesen bevillanó emlékem egy 1957-es vagy 58-as gyerekbál a Gellért Szállóban, amikor belenéztem egy vaku fényébe, erre gyakran visszaemlékeztem, ma is pontosan fel tudom idézni a vaku tányérjának a látványát, annyira lenyűgözött. És a rólam akkor készült kép ma is megvan, természetesen. Imádtam a szálloda előtt álló autókat bámulni és az autók előtt fényképezkedni, apámnak volt egy kis bakelit Baby Brownie gépe, meg egy Taxona is, ez utóbbi jól elzárva előlem, nehogy tönkretegyem, mint a nagypapa Watch zsebóráját. Apám nem foglalkozott a képek laborálásával, erre megvolt a megfelelő szakember, Szalay bácsi, akit óvodába menet mindig megbámultam a Bartók Béla úti műterme előtt. De maga a fotográfia nem izgatott. Engem a zene érdekelt, nyolcadikos koromban alakítottunk egy együttest, zongoráztam, énekeltem, dalokat szereztem. Leérettségiztem, levelezőn, mert a diákéveim zűrösen teltek, renitens gyerekként tartottak számon.
– Kicsaptak?
– Persze. Több ízben is.
– Pedig jól neveltnek és szelídnek látszol.
– Az vagyok, amíg igazságtalanság nem ér. Például elsőként adtam be egy fizikadolgozatot (fizikából akartam felvételizni), ennek ellenére egyest kaptam rá, mert a tanár szerint másoltam. Azt mondtam neki, hogy nem normális, emiatt kirúgtak az általánosból. A gimnáziumban történelemből megbuktattak a margózatlan vázlatfüzetem miatt, azt gondoltam, hogy inkább levelező tagozaton tanulok tovább. Anyám szomorú volt, mert biztonságban akart tudni (eleinte a fotográfiát is rémisztő ötletnek tartotta), de nem büntetett. Az Érzék című kiállításom megnyitóján is elmondtam, hogy soha nem láttam annyira tanácstalan arcot, mint a pályaválasztási tanácsadóé volt, amikor nyolcadikban megkérdeztem tőle, hogy mit csináljak az iskola után. Semmilyen sablonnak nem feleltem meg. „Fiatalember, én önnek semmilyen szakmát nem tudok ajánlani – mondta. – Próbáljon meg valami különlegeset csinálni.” Elmentem londinernek a Béke Szállóba. Elsősorban aktívan használhattam az angoltudásomat, másrészt a szobaajtókon, a bőröndökön, a beszélgetéseken keresztül kis ablakok nyíltak a vasfüggönyön túli világra. Különleges figurákkal találkoztam, a Free együttes kérte, hogy én legyek mellettük, mert velem tudnak kommunikálni. És persze jól kerestem. Huszonegy éves koromban elkezdtem hangképzést tanulni Mikó Magda tanárnőnél. Különleges asszony volt, az órák után mindig úgy éreztem, hogy sokkal több vagyok, mint előtte voltam. 1975 nyarán elhívott, hogy menjek el vele és a bátyjával Kolozsvárra, a szülővárosába, már nem tudom, miért engem hívott, talán emlékezett rá, hogy egyszer mondtam, még nem jártam külföl dön. Amikor június 16-án megjelentem a lakásán, az asztalon ott várt egy Zenit B típusú gép két tekercs Kodak filmmel: „Fiam, ezzel azt fényképezel, amit akarsz.” Megálltunk itt-ott, nézegettem, próbálgattam a kamerát, tulajdonképpen akkor volt először fényképezőgép a kezemben. És aznap délben, Nagyváradra érve már tudtam, hogy fényképész akarok lenni és semmi más. A hazaérkezésünk után föladtam a bérelszámolói állásomat, és elmentem a Práter utcai szakmunkásképzőbe tanulni. A Práter utcára még visszatérek, de előtte elmesélem, hogy megkérdeztem Magda nénit, mivel viszonozhatnám a sok jót, amit velem tett. Menjek el hozzá szombaton ablakot pucolni. Elmentem, ott volt egy nagyon tehetséges tanítványa is, egy szőke lány. Amikor már szakmunkásképzősként megkaptam életem első tekercs színes filmjét, elmentem a Felszabadulás terére kipróbálni. Egyszer csak ki nem jön szembe, mint ez a szőke lány, akit megkértem, hadd fényképezzem le. A Duna-parton csináltam róla pár képet, háttérben a Várral és a lemenő Nappal, kis vakufény az arcra. Az egyik képpel megnyertem a pécsi középiskolás pályázat Fotó különdíját. Az Érzék kiállítás megnyitójára meghívtam a szőke lányt is, ő eljött, és elénekelte a Nagy utazást, úgy hívják: Falusi Mariann.
– Honnan tudtál a Práter utcai iskoláról?
– Nem volt nehéz, mert piócaként tapadtam mindenre, aminek köze volt a fotóhoz: a MADOME-ba jártam, kerestem a fotósok társaságát. Az iskolától kaptam egy levelet, hogy helyhiány miatt nem tudnak fölvenni a fotó szakra, csak cipőfelsőrész-készítőnek. Akkor átmentem a szomszédunkba Frici nénihez, akiről tudtam, hogy a 7. sz. Intézetben dolgozik adminisztrátorként, és ő átszólt az érdekemben az 5. sz. Intézetbe; sikerült. Az igazgató rögtön az elején elmondta, hogy ez nem riporterképző és nem művészképző, itt szolgáltatóipari fényképészetet oktatnak. Persze, mondtam magamban, mert tudtam, hogy én úgyis magasabb szinten fogom művelni a fotografálást. Ennek ellenére mint a szivacs, szívtam mindent magamba. Hefelle József az első másodperctől megfogott, azzal, hogy Vermeerfestményeket mutatott, meg Sibeliusról beszélt, éreztem, hogy ez milyen jó módszer a pallérozásunkra.
– A többiek is így érezték?
– Akik alkalmasak voltak erre az intellektuális élvezetre, azok igen. A második évben mindannyiunknak helyet kellett találnunk a szakmai gyakorlat idejére. Még gimnazistaként a barátaimmal gyakran elmentünk a Hungária kávéházba. Gyakran odaültünk az újságírók asztalaihoz, hallgattuk a beszélgetésüket, sőt föl lehetett menni a szerkesztőségekbe, beszívni az írógépszalag szagát. Sajtófotós akartam lenni. Míg a többiek a Fényszövhöz vagy az Ofotérthez kérték magukat gyakorlatra, én a New York palotába mentem, és bekopogtattam Siklósi Norberthez, a Lapkiadó Vállalat igazgatójához. Siklósi Barcs Magdához, a fotóosztály vezetőjéhez irányított, ő tovább a helyetteséhez, egyébként hajdanán az egyik legjobb laboránshoz, Kápolnai Imréhez, aki megkérdezte, mihez lenne kedvem. Felhívott egy számot: „Évike, akar egy jó munkaerőt? Jó, akkor mindjárt átmegy, csókolom, Évike.” Letette a telefont, és azt mondta, keressem meg az Új Tükörnél Keleti Évát. Így kerültem Magyarország vezető kulturális hetilapjához, olyanok mellé, mint Révész Tamás, Farkas Tamás, Szalay Zoltán. A Práter utcai években én már eljárogattam különböző eseményeket fotózni, főleg rockkoncertekre, például nagyon bírtam a tabáni bulikat, természetesen nem csak a zenekarokat, hanem a közönséget is, a környezetet is, mindent. Az Új Tükörhöz is abban a hitben mentem, hogy majd nagy anyagaim fognak megjelenni. Ehhez képest az első feladatul azt kaptam, hogy menjek el a kecskeméti zománcművészeti alkotótáborba, és hozzak egy darab képet. Nnem úgy történt, hogy leadom azt az egy képet, hanem Éva végignézte velem a kontaktot, végigvettük a szerkesztési szempontokat, a látószöget, mindent. Ennél jobb sajtófotós iskolát nem nagyon lehet elképzelni. Emellett, ha a saját anyagaim közül valamelyik kép tetszett neki, szintén megjelenhetett, például a Kisstadion-beli Suzi Quatro-koncertfotóm, egészen nagy méretben. Hosszabb ideig, egy évig voltam az Új Tükörnél, mert a szakmunkásvizsga után ott maradtam gyakornoknak. Tulajdonképpen Mönich László helyére mehettem oda, akit elvittek katonának, ezért, amikor 1980-ban leszerelt, visszakerültem a Lapkiadó fotószolgálatához. (Én egy ortopéd orvosnak köszönhetően megmenekültem a katonai szolgálattól.) Mi láttuk el képekkel azokat a lapokat, amelyek nem alkalmaztak fotóst, illetve mi végeztük el azokat a feladatokat, amiket a státuszban lévő riporterek nem akartak megcsinálni. Nagy csapat voltunk, néha tíznél is több riporterrel.
– Olyan sok feladat volt?
– Nagyon kevés feladat volt, olyannyira, hogy szinte harcoltunk egy-egy munkáért. Hamar el is kerültem a Szabadidő Magazinhoz, ahol Díner Tamással és egy egészen rövid ideig Fenyő Jánossal dolgoztam együtt. A munka az Új Tükörhöz képest sem volt kevésbé komoly, talán a kontroll volt lazább, és az ottanihoz képest sokkal nagyobb anyagokat fotografálhattam. Nem vettem félvállról a feladatokat.
– Ettől kezdve viszonylag gyakran váltottál, legalábbis ahhoz képest, hogy valaki tizen éveket lehúz egy-egy helyen.
A Pesti Műsornál eredményeim voltak, elkezdtem képriportokat, közeli portrékat készíteni, amivel lapkiadós nívódíjat nyertem, De mintha keretek közé akartak volna szorítani, és lassanként olyan elvárásokat fogalmaztak meg, hogy próbáljam elérni XY tévébemondónőnél, hogy a címlapfotózáskor kicsit húzza feljebb a szoknyáját, vagy legalább csúsztassa le a vállpántját. Én ezt nem akartam, emiatt mentem a Karate Magazinhoz, ahol egy egészen másfajta fotográfiai tevékenységre, az extra gyors és kiszámíthatatlan mozgások megörökítésére nyílt lehetőségem. A válogatottal sokat utazhattam. Megtehettem, hogy ha egy külföldi versenyen valamelyik nap nem volt magyar érdekelt, szabadon rendelkezhettem az időmmel és nyakamba vehettem a kamerámmal együtt Londont, Thesszalonikit vagy Velencét. A magazint, melyet a Tájékoztatási Hivatal elnökének, Lakatos Ernőnek a fia szerkesztett, vélhetően valamilyen politikai boszszú miatt szüntették meg a rendszerváltás idején. Az Országgyűlési Tudósítások című, akkor gründolt kiadvány szerkesztői felkértek, hogy dolgozzam náluk, próbáljam az ülések hangulatát a képeken visszaadni, és ebben a munkában nagy örömömet leltem. De Tobzódtam az alvó, orrot piszkáló, az ülésteremben uzsonnázó képviselőket fényképezve.
– Gondolom, a felvételeidnek csak a töredéke jelent meg. Egyébként sokat exponálsz?
– Nem, inkább a pillanatra koncentráltam mindig. Amikor karatét fotóztam, szereztem a Nikon kamerámhoz egy motort, és rá kellett jönnöm, hogy amíg korábban számos alkalommal elkaptam az ütést, rúgást, addig a sorozatfelvételeken gyakran az előtte és utána lévő pillanatokat sikerült megörökítenem.
– Hogyan lettél a Sygma képügynökség tudósítója?
– Először csak arra kértek meg, hogy egy, a Tőkés László házának megrongálásáról készült anyagot juttassak ki nekik Párizsba. Ezt én meg is tettem. Utána kaptam néhány megbízást különböző események fotózására, meg portrékra, az előhívatlan negatívokat kellett kiküldenem, tehát jószerével nem is láttam a képeimet. Mindig az eladott fotók, a megjelenések alapján kaptam a honoráriumot. A legérdekesebb az volt, amikor Nadia Comaneci román tornásznő Magyarországon keresztül disszidált; a Sygma felhívott, hogy le kell mennem Szegedre, de akkorra ő már nem volt ott, szerintem már az országot is elhagyta. Mindenesetre lefényképeztem a szállodai szobát, ahol lakott, a bevetetlen ágyat, amiben aludt, Nagylakon a határőrt, akivel pingpongozott. És ezek a semmitmondó, Comaneci-et egyáltalán nem ábrázoló felvételek nagyon sok helyen megjelentek, ezt onnan tudom, hogy egymás után jöttek a csekkek, egyetlen munkámért sem kaptam annyi pénzt, mint ezekért. A kilencvenes években jó pár évre kiszálltam a fotográfiából, egy gyerekkori barátommal (később nagyszerű fotográfus lett) az addig hagyományos krepp-papír egyenjegyeket felváltó, ofszet nyomású színház-, koncert- és sportbelépőket, biztonsági nyomatokat terveztünk és gyártottunk. Komoly megrendeléseink voltak, többek között a Forma–1 futamoktól a színházakon át a pápalátogatás belépőjegyeiig.
– Azért szálltál ki a fényképezésből, mert a koncertjegy-nyomtatással jobban el tudtad magad tartani?
– Igen. Volt egy nagyon homályos elképzelésem, hogy ezzel megteremtem magamnak az anyagi bázist ahhoz, hogy majd megvalósíthassak bizonyos távlati terveket. De azt is hozzá kell tennem, hogy nem voltam éhes a fényképezésre. Nem inspirált semmilyen kihívás, akkoriban nem gondolkoztam a fotográfiai jövőmön. Aztán 1998-ban egy gyógyszergyár felkért, hogy próbáljam a termékeiket valamilyen speciális módon megjeleníteni. Elkezdtem agyalni, és időm is volt rá, hogy kapszulákkal, meg régi farmakológiai eszközökkel szöszmötöljek. Létrehoztam egy kisméretű tárgyi világot, és észrevettem benne a képi rend lehetőségét, amit a riportfotókon nem tudtam folyamatosan megteremteni, hiszen ott mindig volt valami zavaró tényező. Élvezetemet leltem ebben az új képi világban, az ebből született anyagnak nagy sikere volt.
– Nemigen jelenik meg konkrét emberi alak a képeiden. A riporteri múltad nem akar előretolakodni?
– Állandóan akar. Tavaly egy EU-s projektnek köszönhetően Finnországban dolgoztam kilenc hetet december végétől március elejéig. Mázlimra az utóbbi évek egyik legszebb tele volt, ott másfajta a sötétség, mint nálunk, nincs fönn a Nap, de a hótól mégis világos van. A bevándorlók étkezési szokásairól készítettem anyagot. A kezekre koncentráltam, miképpen érintik a matériát a különböző emigránsok, de persze, hogy nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzek tekinteteket, gesztusokat. A finn szociális munkások el is kezdtek piszkálni, hogy a gyerekarcok megmutatásával veszélynek teszem ki a politikai menekült szülőket. Sokkal könnyebb élettelen holmit fényképezni. Nem tudom, nem elég-e csak a szememmel rögzíteni a dolgokat, az exponálógomb megnyomása nélkül. 2003-ban a Luxembourg-kertben ültem, legalább húsz méterre egy egyedül üldögélő elegáns, idős hölgytől, a háta mögött dísznádak hajladoztak, és a hölgy, mint egy szimmetriatengely, a nád hajlásával ellentétes irányban a kezével az orrnyergéhez nyúlt. Éppen exponáltam volna, amikor iszonyatos ütést éreztem az orromon, a gyönyörű, nyugodt Luxembourg-kertben egy ember rácsapott a teleobjektívre, és ordítva kérdezte, hogy miért fényképeztem le őt a barátnőjével. Mondtam neki, hogy nem őket fényképezem, hanem azt az idős hölgyet. Van-e engedélyem? Persze, a pillanat rég elszállt, az orrom is kis híján.
Bacskai Sándor
Kép: Gáti György kiállításának megnyitója a MÚOSZ székházban. Fotó: Eifert János
Címkép: Gáti György fotója: