Posted by Serény Péter
Thomas Mann nem érettségizett – Lionel Bart nem tudott kottát írni…
Magánügy, de ide tartozik. Bizonyos, a nagyközönséget talán szintén érdeklő tényekről ugyanis éppen e magánügy jóvoltából szereztem tudomást. Feleségem szenvedélyes olvasója Thomas Mann minden sorának, és nem kevésbé szenvedélyes hallgatója az Oliver! című nagysikerű musical videó felvételén újra meg újra lejátszható muzsikának. Így esett, hogy az ő kérésére megpróbáltam egyre újabb részleteket megtudni a 20. század páratlan német író-óriásának életéről és munkásságáról, és az Oliver! zeneszerzőjének, Lionel Bartnak fordulatos és szomorú végű pályafutásáról. Mindkét búvárkodás számomra több mint meglepő eredménnyel járt.
Thomas Mannról nem sejtettem, hogy nem volt érettségije. A róla szóló legtöbb, általam olvasott írás ezt általában megkerüli; valójában azt a benyomást kelti, mintha a gimnazista Mann-fiúnál minden rendben lett volna. Az igazság ezzel szemben az, hogy: nagyon nem volt rendben. Amikor az íróról és családjáról nemrégiben megjelent kötetet olvasva felségem elámult ezen a számára is új információn, utána kerestem, nem lehet-e valami tévedés a dologban. Mit mondjak? Nem lehet tévedés. Maga az író a Nobel-díj bizottság honlapján olvasható önéletrajzában ugyan az érettségi vizsga hiányát nem említi, ámde, amit leír, az ennél többet mond. Thomas Mann utálta az iskolát, a kötelező, számára érdektelennek érzett tanulnivalóval, és végül – saját szavával – dicstelenül vett búcsút a gimnáziumától. Ami műveltséget magáénak tudhat – tette hozzá – azt mind autodidaktaként szerezte meg. (Újságírói, majd írói pályájára felkészülés végett eljárt ugyan általa, szerteágazó érdeklődésének megfelelőnek tekintett egyetemi, főiskolai előadásokra, de ott sem szerzett oklevelet. Nobel-díjas íróként utóbb természetesen több hírneves egyetem is megtisztelte önmagát azzal, hogy díszdoktorává választotta Thomas Mannt.)
Ha én ezt már akkor tudtam volna – morgolódtam magamban, amikor némely internetes beszólogatók a kormánypropaganda „ennek még érettségije sincs” tézisét ismételgetve küldtek melegebb éghajlatra, egy máskülönben valóban matúra nélkül iskolát végzett nemszeretem európai uniós nagyembert.
A Lionel Bart história régebbi parázs vita-élményt hívott elő emlékeimből. Ha meggondolom, micsoda boldog idők jártak 2003-ban Magyarországon, hogy nem hajmeresztő kormányzati kultúra- és tudományellenes fellépés, hanem egy zongoraművész előadásáról írott hírlapi kritika váltott ki fizetett hirdetésként feladott Nyílt levelet fogalmazó hevületet jeles értelmiségiekből. Ez történt: a Népszabadság c. napilap 2003. február 21-i, pénteki számának 9. oldalán, a Kultúra oldal alján, keretben a következő, HIRDETÉS jelzésű szöveg látott napvilágot: „ NYÍLT LEVEL SCHIFF ANDRÁSNAK
Önt megsértették. Az Ön legutóbbi hangversenyéről e lapban megjelent Írás hangvételén mindnyájan megütköztünk, és felháborodtunk.
Mi úgy gondoljuk: művészi alkotásokat létrehozni magasrendű szellemi tevékenység, ezeket kritizálni pedig csakis e tevékenység értékének tudatában szabad.
Mi úgy gondoljuk: a kritikának a művész és a közönség közti kommunikációt, nem pedig írója önkifejezési vágyát kell szolgálnia.
Mi úgy gondoljuk: a művésznek, a közönségnek és az olvasónak egyaránt joga van ahhoz, hogy a kritika hiteles legyen.
Mi úgy gondoljuk: e hitelesség a kritikus felkészültségén és felelősségérzetén alapul.
Mi úgy gondoljuk: e felelősségérzet vezérli a kritikust abban, hogy véleményének kifejtése ne csapjon át az emberi méltóság megsértésébe.
Mindezek miatt mi, magyar zenekritikusok úgy gondoljuk: kötelességünk Önt megkövetni.” (Következett kilenc aláírás.)
Másnap, 2003. február 22-én a szerkesztőség ugyancsak a Kultúra oldalon a következőt közölte: „Tegnapi számunkban fizetett hirdetésként Nyílt levél jelent meg Schiff Andrásnak címezve, amely lapunknak a művész koncertjéről szóló kritikáját érintette. Kötelességünk tehát tudatni, hogy a hirdetést az a Strém Koncert iroda rendelte meg, amely a cikkünkben bírált hangversenyt is szervezte, valamint azt, hogy a hirdetés aláírói (Csengery Kristóf, Dalos Anna, Farkas Zoltán, Halász Péter, Kerényi Mária, Kovács Sándor, Mácsai János, Molnár Szabolcs és Retkes Attila) meg sem kísérelték álláspontjukat a sajtóban szokásos módon, vitacikk formájában közzétenni, amelynek természetesen helyet adtunk volna. Olvasóink tájékozódását megkönnyítendő azt is szükségesnek gondoljuk, hogy újra közöljük a hirdetők által kifogásolt írást. Azért is, hogy ellenőrizhessék, vajon mennyiben sérti az a hirdetők által megvédeni gondolt művészt, és azért is, hogy elgondolkodhassanak, mivé lenne a kritika, ha azt a hirdetők által igényelt szellemiség kizárólagos uralma hatná át. Azaz mivé lenne a szellem, ha lemondana a kritikáról valamiféle szent áhítat nevében, ha elfogadná, hogy létezhet a kritika alól mentesülő bármilyen kivételes nagyság. (A szerk.)”
És valóban, a szerkesztőség e megjegyzést az említett kritika újraközlésének bevezetőjeként tette közzé. Ez a szöveg nem tért ki arra, hogy a Nyilt levél fogalmazói voltképpen a kritika szerzőjének felkészültségét (is) megkérdőjelezték. Magam is hallottam afféle jól értesült suttogásokat, hogy a kritikus „nem tud kottát olvasni”, mintha az volna a dolga, hogy a zsöllyében a hangjegyeket kipipálva hallgassa az előadót. Bezzeg, ha én akkor tudtam volna, amit csak a minap olvastam, hogy van világhíres musical, melynek a szerzője „kotta-analfabéta” volt, elannyira, hogy a hangszerelésben otthonos barátjának fejből énekelte a lekottázandó dallamot. Ez a zenemű történetesen az Oliver! (és sok, a szerző által soha leírni nem tudott, csak megálmodott dal), a szerző Lionel Bart, és a kottaíró komponista-hangszerelő barát pedig Eric Rogers volt. Az egyik forrás egy zárójeles megjegyzése szerint, aminek aztán utána néztem: az amerikai Irving Berlin, a God Bless America és több száz népszerű dallam, zenés játék, filmmuzsika szerzője sem tudta lejegyezni a műveit, egy újjal pötyögte le őket zongorán, eleinte csakis F dúrban (mert a bárban, ahol zárás után a billentyűzettel próbált ismerkedni, csak ebben tudott bármit is előcsalogatni a hangszerből). Később, amikor már befutott, készíttetett magának az ő játékához alakított technikájú zongorát. George Gershwin mégis azt mondta róla, hogy Amerikában ő volt a valaha élt legnagyobb dalszerző, Jerome Kern komponista pedig ezt: „Irving Berlinnek helye, az nincs az amerikai zenetörténetben, mert ő maga AZ amerikai zene”. Holott, ugye, Bartra és Berlinre is érvényes, a „felkészültségük” hagyott némi kívánnivalót maga után.
Ha én, ezt már akkor tudtam volna, de szívesen elmesélem a Népszabadság (A szerk.)ének 2003 februárjában.
sp