Posted by Hargitai Miklós
Finnország Európa legsikeresebb országa, és a finnek ezzel együtt szeretnek minket – illetve szerettek, amíg a magyar kormány közbe nem lépett.
„Magyarországnak nincsenek barátai és szövetségesei (…) elsősorban érdekeink vannak, és ehhez keresünk partnereket” (Kövér László)
„Az Európa-politika két eszköze a szövetségkötés és a konfliktusok felvállalása” (kormany.hu)
Az Orbán-kabinet kilenc éves kormányzása elvezetett oda, hogy Magyarországnak mára nem maradtak barátai (amennyiben barát alatt olyasvalakit értünk, aki baj esetén is kitart mellettünk). Egy még volt, őt épp most marja el mellőlünk a kormány.
Kik lehetnének a barátaink? A V4-ek? Lengyelország, ahol az első számú külpolitikai prioritás az orosz fenyegetés távoltartása? Ha Magyarország Orbán Viktor Putyin-szimpátiája miatt konfliktusba kerül az EU-val (volt már rá példa), vajon számíthatunk a lengyelek kiállására? Vagy a mindenáron a mag-Erópába törekvő Csehországra? Az elterelt Duna ügyében kérlelhetetlen, belső bajok esetén automatikusan az etnikai kártyáért nyúló Szlovákiára? (Amúgy tényleg komolyan hiszi bárki, hogy a trianoni döntés nyomán Magyarország területén osztozó államok a barátaink lesznek, miközben a hivatalos magyar politika központi eleme a sérelemtudat fenntartása?)
Nem, ezek nem barátok, és nem is szövetségesek – alkalmi érdek-partnerek, ahogy Kövér László mondta.
Az Egyesült Államok a barátunk, ahol Orbánnak évekig kellett előszobáznia, és közpénz-százmilliárdokat elköltenie egyetlen, 20 perces látogatásért?
Németország, ahol nyíltan kimondják, hogy az Audi, a Mercedes és a BMW szolgalelkű (mellesleg szintén százmilliárdokba kerülő) kiszolgálásáért cserébe nem ejtették még Orbánt?
Franciaország? Most komolyan, van olyan vélemény a jobboldalon, hogy a liberális, szekularizált (és akkor még a történelmi traumákat nem is említettük) Franciaország Magyarország barátja lenne?
Izrael? 2015-ben még a gondolat fölvetése is sértésszámba ment a jobboldali térfélen (érdemes végigolvasni a kommenteket a Mandineren Bede Márton emlékezetes írása – „Jóslatom a teljesen szövetségesek nélkül maradt Magyarországon” – alatt: aki éppen nem zsidózik, az kikéri magának, hogy „Hamarosan jön az egymás nyakába borulás a szintén egyre elszigeteltebb Izraellel. Mindkettőt konok, nacionalista pojácák vezetik, teljesen elmebeteg hazai támogatókkal”) – azóta barátok lettünk?
Az az igazság, hogy tényleg nincsenek szövetségeseink. Ellenségeink vannak, egyre gyarapodó számban, meg olyanok, akik valamilyen pénzügyi érdek, vagy az uralkodó elitnek nyújtott kommunikációs szolgáltatás, esetleg a kettő kombinációja miatt hajlandóak úgy tenni, mintha nem látnák, hogy mi folyik itt.
És volt egy barátunk, mostanáig. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy miért tartott ki mellettünk, hiszen a legtöbb, amit adtunk neki, a „halszagú rokonozás” volt. Finnországban azóta szeretnek minket, mióta a tudomány kiderítette a nyelvi rokonságot. És ezt a szeretetet szó szerint kell érteni: Finnország az egyetlen hely a világon (talán Erdélyt leszámítva, de az mégiscsak más), ahol egy Magyarországról érkezett magyart biztosan szeretettel fogadnak. Nem tudom pontosan megmondani, hogy hányszor jártam ott újságíróként és magánemberként, de mindig ugyanazt tapasztaltam: feltétel és érdek nélküli, a közeli rokonnak kijáró szeretetet. És úgy alakult, hogy a család egy tagja diákként tartósan is élvezhette a vendégszeretetüket – szó szerint: miközben egy ottani iskolában tanult, egy kinti családnál lakott, akik semmit sem fogadtak el azért, hogy befogadták és ellátták -, és ő is ugyanarról számolt be: úgy érezte magát, mintha idehaza, rokonoknál lett volna. Ezt tudja mindenki, aki már járt ott vagy fogadott finn vendégeket, összefutott finnekkel egy fesztiválon, a Balatonnál vagy bárhol a világban, meg minden magyar település, amelyik megpróbált testvérkapcsolatot kiépíteni velük (több százan vannak). Nincs más szó, ami pontosabban leírná: szeretnek azért, mert magyarok vagyunk. Az elmúlt évszázad felében egy kicsit talán még föl is néztek ránk – az északi periférián élő finnek az Európa centrumához tartozó magyarokra –, ami a mából nézve egészen megmagyarázhatatlan, nemcsak a már említett „halszagú rokonozás” miatt, hanem azért is, mert a XX. században a kontinensen Finnország hajtotta végre a legnagyobb ugrást. Gyakorlatilag gyarmati sorból indulva (a történelmük voltaképp az orosz és a svéd annexió elleni küzdelemből áll) eljutottak a legfejlettebb, skandináv típusú jóléti államig, a leghatékonyabb szociális ellátórendszerig, a csúcstechnológián és az innováción alapuló gazdaságig, a kontinens legjobb oktatási rendszeréig.
Finnország Európa legsikeresebb országa, és a finnek ezzel együtt szeretnek minket – illetve szerettek, amíg a magyar kormány közbe nem lépett.
Most ugyanis épp „fölvállalunk egy konfliktust”. Finnország az EU soros elnökeként szeretné, ha az EU a jogállamot (magyarul a szabad sajtót, a pártoktól és kormányzati beavatkozásoktól független igazságszolgáltatást, a pártatlan államigazgatást, a hatalmi ágak szétválasztását) szisztematikusan és megfontoltan leépítő, ezzel az uniós jogot és a magyar állampolgárok alapjogait megsértő Orbán-kormány körmére nézve. A mi kormányunk pedig emiatt a – nem kizárólag a politikai kommunikációs lózungokban, hanem a valóságban is létező, kézzelfoghatóan megtapasztalható – évszázados szeretetet és barátságot (emelkedettebben: a nemzetstratégiai érdeket) gondolkodás nélkül föláldozza a saját kicsinyes politikai hasznáért. Pontosan úgy viselkedik, mint a villamoson tetten ért zsebtolvaj: átkozódik, vádaskodik, pattog és pöröl. Kovács Zoltán kormányszóvivő a finn jogállamiságért aggódik, Szijjártó Péter külügyminiszter a sajtószabadság tiszteletben tartására inti finn kollégáját, miközben a fideszes pártsajtó kloakája önteni kezdi a mocskot Finnországra.
Amit tisztességes magyarként ilyenkor érzünk, az nem is szekunder szégyen, hanem valódi fájdalom. De azért ott van benne (bennem mindenképpen) a szégyenkezés is. Az sem esik jól, hogy kormányzati megrendelésre a tudományosan igazolható finnugor helyett a leginkább légvárakkal megtámogatott „hun-türk rokonságot” kell valóságnak tekinteni (amúgy alkotmányellenesen, hiszen a hatályos alkotmány szerint tudományos kérdésekben nem a politika, hanem a tudomány mondja ki a döntő szót). Még kínosabb azonban, hogy a „hun-türkök” közül is csak azokat szereti a kormány, akiktől valami hasznot remél. A korrupt kazah rezsimet például nagyon is, viszont például a Kínában élő, szélsőségesen elnyomott ujgurokra (akik, ha békén hagynák őket, egy Magyarországhoz hasonló, tízmilliós ország lehetnének) még a jó szót is sajnálja. Pedig ha létezik a „hun-türk rokonság”, akkor az ujgurok egészen közeli rokonságban állnak velünk: az országukat kelet-turkesztánnak hívták, genetikailag is közel állnak hozzánk, az évek óta tartó monoton türközés közben valahogy mégsem hozta szóba őket egyetlen magyar kormányzati illetékes sem.
Amúgy a finnek – már csak a világbajnok közoktatásuk miatt is – okos emberek. Remélem, ők is úgy gondolják, ahogy mi: Magyarország akkor is Magyarország lesz, amikor erre a mostani kalmárkormányra már csak halvány, rossz emlékként fogunk gondolni. Ha annak ellenére megtartanak minket a szeretteik között, amit a kormányunk művel, eggyel több okunk lesz rá, hogy mi is szeressük őket.