Posted by Bojár Iván András
Nem tudok mást, csak homályos karmikus magyarázatot arra, hogy valaki miért köt egy életre frigyet borzalmas súlyokkal, önkéntes lelencként miért visel minden lépésével tonnányi terhet a pályáján, a mindennapjaiban? Ő a szobrász. Érvényesülésének legapróbb előrejutása az átlagemberénél ezerszeresen nagyobb fizikai teher. Ebben a szakmában, ha haladni akar, ha egy újabb mű, egy kiállítás, egy újabb szellemi-érzéki-esztétikai feladat feszíti, számára az mindig ezzel jár. Izomhúzódás, csikorduló láncok, megfeszülő hevederek. Kamaszkoromból még megvan emlékeim közt Amergo Tot hatvan fölött is akaratlanul satuként szorító terebélyes marka. És láttam a mexikóivá lett Kepenyes Pál háterősítő fűzőjét elégszer, melyet az évtizedek alatt megroppant gerincére kell ma is, kilencvenen túl Acapulcoban viselnie, hogy azt gondoljam: valami mélyebb, átlagemberek elől rejtett ok magyarázza azt a szélsőséges életvállalást, ami a szobrásszá kiválasztott embert a munkájához köti. Ez az érzés pedig különösen felnagyul, amikor a megkínzott kifosztott Haláp hajdanvolt bazaltbányájának közel negyvenfokos kráterében közd két szobrász három hete már a masszív anyaggal. A hőséggel. Küzd önmagával.
Falak nélkül
Balányi Zozó és Rhea Marmentini szobrászata más gyökerekből táplálkozik, de nagyon egy nevezőre megy vissza. Rhea, szinte gyerekként a tanítványok nélküli Pierre Székely tanítványaként tanulta a kő mágiáját. Zozó szilaj magyarként, az Alföld síkja és homokja ellentétpárjaként vonzódott a keménytestű, magasbatörő hegyek anyagához. Mindkettejük számára a kő önálló tömbbe zárt élet, melyből képesek kihallani a bentrekedt kiáltást, sóhajt, néha nevetést. Az ő dolguk a követ meghagyva önmagának, a legkevesebb hozzányúlással kiszabadítani felismert érzelmeit és indulatait. S ha a szobrász ezt teszi, akkor művészként a legtöbbet és legősibbet teszi: mágikus kapcsolatra lép a kővel, engedi érvényre jutni annak saját üzenetét. Nem átformálja, különösen az eredeti tömb szándéka ellenére való alakzatra nem kényszeríti őt. Ez a szobrászat nem a robusztus kő feletti győzelem, hanem az anyag tiszteletének művészete. Sem Zozó, sem Rhea nem uralkodni, hanem érteni és megérteni akarnak. Kőemberek. Máshonnan indultak és szinte ugyanoda jutottak azon a szellemi művészi úton, amin járva mostanra képesek a kőre szinte azonos módon tekinteni. Rhea különösen színes, világot átszelő chilei-spanyol-magyar multikulti élete és Zozó reformkori betyárjainkat idéző magánvilága otthonosan símul egymáshoz. Bizonyosságot adva megint, hogy a művészetben nincsenek falak, lehatárolások, abban a végtelen az úr. Ezért is vannak itt a nyári nap melegétől fölhevült kráterben, porban, tikkadt vad fű lepte síkon, magasan az emberi létezés vidéke fölött. Ahol van tér, áramló lég és kupolaként kifeszülő hatalmas ég. Itt a felhagyott bányaudvaron, hol minden még a millió évekkel korábbi vulkánkitörés drámájának érzelmi emlékeit hordja.
Szenvedő szerkezet
Errefelé kevesen járnak. Néha kirándulók lépdelnek el lelkes vidáman a bánya fölött megmaradt, zászlóval jelzett magaslat felé. Nemrégiben tanösvényt hoztak létre a Halápon. A hegy, amire okkal szégyenkezve nézett, sőt inkább bűntudatosan elfordult tőle az ember, most kezd újra sokak számára érdekes hellyé válni. A Káli vidék önmagukban is szobrászi értékkel bíró formájú vulkánjai, az őstörténetben zajlott robbanások, kilövellések, tengeralatti izzó lávaömlések zajos, felszakadó gőzfelhőkkel kisért aktivitása után évmiliók óta immár, nyugaszanak. Csak az elmúlt kétszáz év emberi törekvései okoztak kárt bennük. Bányaművelés indult, bazaltot nyertek ki a környező hegyekből, a Szent György-hegyből, Badacsonyból, Gulácsból és a Halápból is: talpfák közé, a vasútnak. Meg a monarchia feltörekvő városainak, hogy a konflisok majd autók és teherautók alatt szilárd macskakő utak kanyarogjanak. A hegyek kifosztásának ötlete a történelem egy röpke pillanatát szolgálta, de a sebek, amiket okozott: örökkévalók. Különösen a Haláp borzalmas sebei. Mindközül ez a hegy veszített s szenvedett a legtöbbet.
Most azonban éppen ez teszi érdekessé. Itt a lávaömlések, felszínalatt megbújt lávaáramlások kimerevített 3D pillanatképei olyan rejtett ősi földtörtétenti események felszinretörő elemei, amikkel szembesülni, belelátni, felemelő élmény. Nem emberléptékű. Sem a megtorpant robbanásképletek, sem az öt hősökterényi kráter, honnan a bányaipar rég visszavonult, s ahol alkony után a csend, éjjeli állatok surranása hallatszik csupán.
Az est csendje
Este van, amikor Zozóval, copfosszakállú, betyárkalapú barátommal és Rheával munka után összefutunk. Fáradtak porosak, megfeszülő tagjaikon érződik a nap küzdelme. Csöndben zötykölődünk az autóban amíg átváltoznak kőemberből vacsorához készülődő civillé. Zozó beszél csak, hatalmas tervek forognak a fejében. Nemzetközi művésztelep, szobrászkolónia a nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló helyszínen. S hozzá a személyes alkotói program: gigantikus művek létrehozása. Kőóriásoké, kik már tudnak az égiekkel is beszélni.
Vászolyba érünk, sokáig keringő kétnyomtávú földcsíkon vergődünk föl egy hegyoldalon. Zozóék háza áll ott. Maga emlelte. Pontosabban Zozó apja, bátyja és ő. S a ház, mintha örök helye lenne. Ahogy régen a parasztok, ők is egy éven át csak kijártak, nézték a földet, figyeltél a fény útját, a szelekét, míg eldőlt végül hol és milyen irányba tájol majd a ház. Ezért akár kétszázévesnek, vagy öregebbnek is hihetnénk ezt a szőlők közt megbújó lakot, hisz benne minden, a falazat, az ácsolat, a boltozatok, ajtók, részletek a leghagyományosabban, kézzel alkotva született. Egy luxus van csak itt, amit magyar paraszt sem errefelé, sem máshol az országban nem csinált: a ház valamennyi köve, mind faragott, akárha Olaszországban vagy a Földközi tenger módos partvidékén járnánk. Az ácsolat is külön gyönyörűség, csavarok és szögek nélküli facsapok szerkezete. Öröm nézni a míves részleteket.
Sajt, bor, dinnye. Ez a vacsora. Folytatódik a szobrásztelep terveinek finomítása, a tiszta művészet megteremtésének reménye körüli jókedvű ötletelés. Nem beszélünk hosszan. Nehéz nap volt. Nem nekik, nekem. Okosabb korán aludni térni, hogy másnap felmehessek végre én is a Halápra, megnézzem az új munkákat. De még azok előtt Zozó szobrait, melyek az est sötétjében csak ünnepélyes árnyas foltokként köszöntöttek Vászolyban a hegyen, csupafaragás házuk hátamögött.
És végre a reggel!
Első dolgom köszönni a ház mögötti ősi alakoknak. Nem csalódtam: éppoly erejű, biztos lábakkal és tonnákkal a földben álló lények, ahogy korábbi fotókról már ismertem őket. Mik ők? Kik ők? Nem tudni pontosan. Ember? Kereszt? Krisztus? Mindegyik együtt? Valami általános lények, az emberiség öttonányi sűrítményei, akik kitárt karjaikkal nyiltan és méltósággal fogadják a sors mindannyiunkat érő megpróbáltatásait. Fogadják és állják. Létük néma közdelem.
Majdnem dél, mire Vászolyról negyven km-nyire vissza, újra a Halápra érünk. A tanuhegyek horizontott cakkozó egyedülálló karélya előtt minden többé válik önmagánál. Rhea baglya, kőmadara nézi a Káli tájat. Beszél vele. Belőle van, hozzá beszél. Emberként meglepett és érteni vágyó kibic lehetek csak. És Rhea a médium, kinek vésője meg flexe alatt a millió évek óta kőbeszorult bagoly(?) beindítja a kérdés-feleletek sorát. Itt, ezen a kitett bányaudvaron is állnak már Zozó dolmenei, itt is zeng körülöttük a levegő, remegve árad, akár a hang. Orognazúgás a lávány. A nyers kőnek, sosem gondoltam eddig, emelkedettsége van. Hát persze, ha szentesítő kéz, eszköz ér hozzá a minimálisan szükséges alakítás önkorlátozó gesztusával.
Zozó aztán teherautóval jön, rajta roppant exkavátor, harapós kampó. Mozdíthatatlan tömböket szívós módszerességgel mozgató gépöszvér. Rhea szobrát alakítják ketten. Izzik a por. Zozó feszült figyelemmel mozgat karokat, és lengenek a tonnák. Alattuk egy táncosnő alkatú törékeny nő ugrál, int, irányít. Karcsú karjának mozdulataiban kalapácsos erő. A lassan majdani helyére kéreckedő tömbnek nem mindegy, hogy mostantól merre néz majd az arca, az alatta lévő sziklán hol talál majd örök helyet. Rhea irányít, Zozó nevet. Mint a vadnyugat aranyásói, amikor új, addig ismeretlen folyómederre leltek, azzal a jókedvű reménykedéssel dolgoznak a kráter művész lakói már három hete. Alakul a tábor, a pár évtized múlva majd legendás művésztelep első alkotásai. Ébred már a vulkán Rhea és Zozó talpa alatt.
/ A szoborpark és művésztelep ünnepélyes megnyitója augusztus 4-én lesz, délután 17h-kor a Haláp tetején, a bányánál. Zalahalápról a temető melletti úton kell fölhajtani az egykori bánya felé. Aki nem akar lemaradni egy művészettörténeti jelentőségű pillanatról, legyen ott /