Megérkezés Budapestre

Posted by

Somfay Péter
Mindig hevesebben dobog a szívem, amikor a repülőgép fedélzetén bemondják: landoláshoz készülünk Budapesten… Alig várom ilyenkor, hogy belépjek a terminálba, és végre azt érezzem, hogy itthon vagyok.
De most nem éreztem igazán boldognak magam, az érkezés az első pillanattól teli volt felesleges feszültségekkel. „Harmadik országból” jöttünk, ezért mindjárt „szortíroztak” minket: külföldiek balra, uniós állampolgárok jobbra. A gubanc itt kezdődött, ugyanis egyszerre három gép utasait szabadították rá a fogadótérre, ahol egyetlen sárga mellényes hölgy igyekezett – rekedtre kiabálva a torkát – szortírozni az érkezőket. Persze nem sikerült, aminek az lett a vége, hogy az elektronikus személyiség-azonosítás is „fejreállt”. Aki „idegen” útlevelet próbált bemásoltatni a rendszerbe az uniós oldalon, hiába dugdosta a papírját, nem történt semmi. Ott is tüsténkedett ugyan egy hölgy, aki igyekezett segíteni az ügyetlenebbeknek, és elmagyarázni, hogy nyugodtan meg kell várni, amíg a rendszer beolvassa az utas adatait, akkor lehet belépni a következő „karámba” és ott addig helyezkedni, amíg a kivetített sziluettbe pontosan be nem illesztjük a fejünket. Mire ez mindenkinek sikerült, jó fél óra alatt, akkor végre hazaértünk.
Pontosabban: a csomagmag-átadó térbe. Ha jól emlékszem, három vagy négy csúszdát építettek, a tömegtől nem láttam pontosan, de természetesen csak egy működött. Az elektronikus táblára kiírták mind a négy gépet, amiből csak azt nem lehetett kideríteni, hogy éppen melyiket dobálják fel a szállítószalagra a kinti emberek. Mindenki ott tolongott, egymás válla fölött próbáltuk meglesni, nem jön-e véletlenül az általunk feladott bőrönd. A személyzet a pultok mögött közömbösen telefonálgatott, egyik-másik szája szegletében mintha valamiféle kárörvendő mosoly bujkált volna. Egyetlen értelmes ember sem akadt közöttük, aki valamiféle tájékoztatást adott volna és megpróbált volna rendet tartani az egyre idegesebb és türelmetlenebb utasok között.
Persze, lehet, hogy ez nem is az ő dolguk lett volna, a vezetésnek eleve értelmes emberekre kellett volna bízni a munka megszervezését. Nem is olyan régén egy csomó repülőtéri vezetőt leváltottak, újakat neveztek ki a helyükre, talán érdemes lett volna elküldeni az új illetékest egy másik légikikötőbe, nézze meg, ott mindig csak egy járat csomagjait pakolják a szalagra, aztán jöhet a következő…
Végre megkaptunk minden feladott holminkat, kiléphettünk a fogadó térbe, onnan az „utcára”, ahol kosz, piszok, járdába taposott ezernyi kiköpött rágógumi, csordultig teli szemetes kosarak, és tülekedő, lökdösődő emberek fogadtak…
Na, akkor érkeztünk meg Budapestre.