Posted by Hosszú, súlyos betegség után, életének 73. évében elhunyt Szigethy András író, újságíró, a Népszabadság volt főmunkatársa.
Szigethy András
Felütöttem a könyvet, amit magam sem tudom, miért vettem meg, de úgy emlékszem, senki nem ajánlotta, nem is hallottam felőle, a szerzőjéről sem. Csak a címe. Valahogy a címe nem engedett el a kirakat elől.
Száz év magány.
Felütöttem.
És azon nyomban leterített az első mondat.
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.”
Leeresztettem a könyvet, fölnéztem az évszázados platánok lombos csúcsaira: hogy tud valaki ilyen első mondatot írni?
Csak élni, vagy élni se, csak lenni és néha olvasni.
Aztán már olvasni se, semmi újat. Csak a régi sorokat. A múlt volt egyedül biztos. És a mondatok a csodákról. Vártam a csodát.
Szüntelenül a csodát vártam. Már csak a csodában bíztam.
Hogy majd a szicíliai Terrasini faluvégi bárjának tenger fölé kilógó teraszán egyszer csak megfordulok és ott áll szőke mosollyal. Hogy a krétai halászfalu utcájában a délibábból hirtelen elémmaterializálódva azt mondja: hát persze, hogy nem történt meg.
És vissza Egerbe éjszakánként az ország másik végéből, megállva egy Hadnagy utcai kilencemeletes előtt, fölfelé bámulva, hogy igen, hátha ott van ugyanúgy a mosókonyha, és benne ő.
Csak Marquez meséiben bízhattam. A valóságon túli mesében, ami maga a valóság. Csak abban. Semmi és senki másban.
Mert hiába cserélődtek a helyszínek, a lakások, az ágyak, Márquez továbbra is ott volt, karnyújtásnyira a polcon, mindenre és minden ellen való szerként.
Márquez volt az elixír.
És ő súgta a fülembe egy titkokkal és gonosz italokkal terhes estén, amikor az argentin lány fáradhatatlanul rakosgatta, dugdosta el előlem a poharakat, azt mondva: vissza kell térni.
Szó nélkül tolta elém Márquez könyvét, aki azt üzente egy katalán tudós sorsával, hogy föl kell számolni mindent, és úgy visszatérni. Megint rátalálni egy régi útra, amelyen, míg csak vagyunk, járunk. Saját álmaink színeihez.
„…és megadva magát a tartós tavasz utáni sóvár vágyának, visszatért mediterrán szülőfalujába.”
Így tértem vissza én is. Újra mediterrán lett a világ. Újra szerettem volna jó és igaz mondatokat mondani és írni.
Újra hinni akartam a mondatok erejében. Hinni a mesében és a csodákban. Valóságot élni, és hinni a valóságon túli realizmusban. Hinni az összeilleszthetetlenségek összeilleszthetőségében.
Összeilleszteni egykori bátor semmit nem tudásomat több mint hatvan év megtapasztalásával, a mosókonyha karnyújtásnyi boldogságát a világ boldogtalanságával, Egert Cartegana de Indiasszal, Márquez maga választotta lakóhelyével, a házzal a Santa Clara kolostor udvara mellett, az örökkön sóvárgott tengerparti várossal.
Összeilleszteni az összeilleszthetetlenségeket: a helyben maradás biztonságát a repülés vágyakozásával, egy szürke szempár szerelmetes rajzolatát rávetíteni egy barna pillantású értem aggódására.
Megtanulni békét kötni a kibékíthetetlennel. Élni tovább, amikor kiköltözött mellőlünk az élet. Megtanulni visszatérni és maradni, akik voltunk, úgy, hogy már semmink sincs abból, amik voltunk.
Tudni, hogy nem tudjuk: melyiket álmodjuk.