A muszlimokat disznóbőrbe kell csomagolni?

Posted by

Gábor György
Legelébb elnézést a rövid szövegek kedvelőitől, de a témát, amelyet fontosnak tartok, képtelen vagyok rövidebb formában megírni. A megértést köszönöm!
A hír ennyi:
A hvg hivatalosan meg nem erősített információi szerint „Maróth Miklós vezeti majd az MTA-ról leválasztott kutatóhálózatokat.” Maróth Miklós Palkovics László miniszter jelöltje. Néhány nappal ezelőtt még az volt a kérdés, hogy Lovász László elfogadja-e a Maróth Miklós személyére tett javaslatot, mára már úgy tudjuk, hogy elfogadta.
A kormány által jelölt és Lovász László által elfogadott Maróth Miklósról sok minden tudható. A Magyar Nemzetnek köszönhetően például az, hogy Orbán Viktor barátja.
De sok minden más is.
Mindenekelőtt elmesélem egy 2007-es emlékemet Maróth Miklósról. Ebben az évben tette közzé a Miniszterelnöki Hivatal és a Magyar Tudományos Akadémia közös stratégiai kutatásainak anyagát, amelynek iszlámmal kapcsolatos része Maróth Miklós, Rostoványi Zsolt és Vásáry István közösen jegyzett dolgozatában vált olvashatóvá. Ebben az írásban a szerzők, így Maróth Miklós is, kevésbé szakmainak tűnő, sokkal inkább politikai megfontolásokra támaszkodó pro-iszlám álláspontot képviseltek, a minden akkori és az elkövetkezendő években várható problémát – erősen szimplifikálva – a nyugati és az iszlám civilizáció puszta terminológiai-kommunikációs zavarából igyekeztek levezetni, s a megoldást egy Maróth Miklós által szerkesztendő terminológiai szótártól remélték. A rend kedvéért néhány árulkodó részt idézek a szövegből. Íme: „Az Egyesült Államok és a nyugati világ nagy problémája, hogy nem tud mit kezdeni az iszlamizmussal. Általában elutasítják, differenciálatlanul a radikalizmussal, az erőszakkal, a terrorizmussal azonosítják.” Vagy egy másik: „A most említett párhuzamos kutatás, illetve az UNESCO érdeklődés hátterében az a fölismerés áll, hogy miközben egyrészt a multikulturalizmust hangoztatjuk, az egyes kultúrák értékeinek megőrzésére törekszünk elvekben, addig gyakorlatban az európaitól eltérő kultúrákat csak akkor fogadjuk el, ha azok az európai kultúrára kitalált, és ott természetes fogalmakat alkalmazzák önmagukra. Ezzel azonban saját kultúrájukat meghamisítják.” Vagy: „Röviden: a mienkétől eltérő kultúrákat csak akkor fogadjuk el, ha föladják önmagukat és átveszik a miénket.” – írják rosszallóan. Végül: „Márpedig a muszlim világ nem globalizálható, és nem „westernizálható”. Ez azonban azt a veszélyt hordozza önmagában, hogy nem leszünk képesek egymást megérteni, hanem ehelyett kölcsönösen félreértjük egymást. Ez teszi szükségessé azt, hogy politikai terminusaik jelentését inkább elmagyarázzuk, mintsem lefordítsuk. Ugyanis terminológiájuk megértése már közelebb visz gondolkodásuk, politikai hagyományaik jobb megértéséhez is.”
2007. december 18-án rendezték meg az ún. Kormányzati Fórum sorozaton belül ennek az irománynak a vitáját. Ezen a konferencián öten (Bányai László, Buda Péter, György TatárJozef A Tillmann és jómagam) élesen bíráltuk az elkészült anyagot, ám az érveink sorra lepattantak Maróth-ról és Rostoványiról. Buda Péter „Az iszlám és Európa: paradigmatikus kihívások, stratégiai dilemmák, politikai kiutak” című felszólalásában nyújtott vázlatos áttekintést a jelenség által előidézett lehetséges politikai és társadalmi kihívásokról. Előadásának lényegét az alábbiakban foglalja össze: „Szakértői anyagoknak a kulturális és vallási politizálás előtérbe helyezéséről szóló megállapításaira hivatkozva (ilyen pl.: Mapping for the Global Future: Report of the US National Intelligence Council’s 2020 Project, 2004) arra hívtam fel a figyelmet, hogy az európai migrációs és integrációs problémák figyelmen kívül hagyása előbb-utóbb olyan alapvető kihívások elé állítja az európai demokráciákat, amelyeket nem lesznek képesek már kezelni, és amely helyzet a szélsőséges politikai erők számára nyit utat. Az eltérő kultúrájú és vallású, és még inkább az állam és egyház elválasztását az európai társadalmaknál jóval nagyobb arányban elutasító népesség beáramlása egyfelől kulturális bizonytalanságot kelt a befogadó társadalmakban (ahol ez a jelenlét szignifikáns), másfelől pedig gyengíti az állam legitimitását, továbbá egyre élesebbe teszi az isteni jogra hivatkozó rétegek és a szekuláris állam közti konfrontációt. Mindezt a jelenséget mesterségesen erősíthetik merőben politikai haszonszerzésre törekvő erők a befogadói és az érkezői oldalon egyaránt. (Idevágó, kultúrharcot vizionáló sorok abból az időszakból: Mahmud Ahmadinezsád levele George W. Bush elnök számára, 2006. május 9.: „A liberalizmus és a nyugati stílusú demokrácia nem volt képes a humanitás ideáljainak megvalósítására. … Az értelmesek már hallhatják a hangokat, amelyek a liberális demokratikus rendszerek ideológiájának és eszméinek megrázkódását és összeomlását kísérik. Mi egyre inkább azt látjuk, hogy az emberek világszerte egy fő gyújtópont – vagyis a Mindenható Isten – irányába gyülekeznek.”) A várható migrációs válságok mindezt a problémát csak fokozhatják. Természetesen nem kritikátlan muszlim-ellenességről volt szó, hanem egy jelenség proaktív és konstruktív kezelésének szükségességéről, mindkét érintett fél érdekében, amíg nem késő.”
Tatár György az alábbi emlékeket őrzi erről a konferenciáról: „az egyetlen mozzanat, amire tisztán emlékszem, hogy én valamit arról beszéltem, hogy az iszlámról mint veszedelemről egyre kevésbé lehet Európában beszélni, pl. Németországban (az egyetemeken stb.). Maróth és Rostoványi szabályosan kétségbe vonták ezt, mondván, hogy akik beszélni szeretnének erről, azok nem értenek az iszlámhoz. Mire én elég ingerülten megemlítettem, hogy pl. Bassam Tibi, aki igazán ért hozzá, most kényszerül éppen otthagyni a göttingeni (?) egyetemet, és költözik az USÁ-ba, mert itt, Németországban el akarják némítani mint uszítót. Rostoványi és Maróth gyakorlatilag együtt válaszolták erre, hogy “ugyan már, azért megy el Németországból, mert Amerikában jobban fizetik meg”. És vigyorogtak. Akkor még naivabb voltam, mint ma, és ezért egyszerűen elképesztett és elnémított, hogy két felnőtt, ivarérett “orientalista” ilyen cinikus baromságot mondjon nagy nyilvánosság előtt.”
Tillmann J. A. pedig ezt írta a későbbiekben, visszaemlékezve erre a konferenciára, az ÉS 2011. szeptember 16-i számában: „…pár éve jelen voltam egy budapesti iszlám-konferencián, ahol az akkori kormány és ellenzék szakértői, egyetemi tanárok adtak elő; az előbbiek frontembere (Corvinus Egyetem) turisztikai távlatú vélekedéseinek adott hangot, az utóbbi (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) igen mélyrehatóan értekezett az arab politikai metafizika kulcsfogalmairól. Mindebből – néhány hozzászóló kétségeitől eltekintve – a jelenlévők (többségében szakemberek és „szakpolitikusok”) azt a következtetést vonhatták le, hogy kormányzati és ellenzéki szakértők egybehangzó véleménye szerint az iszlám nem jelent különösebb kihívást Európa számára, a népesedési trendek és stratégiai törekvések (az Iszlám Konferencia 2000-ben meghirdette Európa iszlamizálását) nem adnak okot aggodalomra, a sajátos vallási kultúrából adódó integrációs problémák pedig majd szépen megoldódnak maguktól.”
Én – emlékeim szerint – a párhuzamos társadalmak veszélyeire és kockázataira igyekeztem felhívni a figyelmet, illetve a dzsihádot emlegettem. Rostoványi, Maróth élénk helyeslésétől kísérve arra hivatkozott, hogy a dzsihádnak több értelmezése lehetséges (belső és külső dzsihád), amire azt válaszoltam, hogy ez így igaz, ám a dzsihád fogalma létezik, ez a lényeg, ami totálisan ellentétes a zsidó-keresztény alapelvekre épülő, modern nyugati társadalmakkal.
Mára természetesen megtörtént Maróth „szakmai” alapokon nyugvó kopernikuszi fordulata, amelyet sikerült teljes összhangba hoznia a NER elvi iránymutatásával, s amelynek szubsztanciáját, teoretikus alapokon nyugvó tudós okfejtés keretén belül egy 2016 őszén rendezett tudományos konferencián volt szíves megosztani érdeklődő közönségével: „a muszlimokat disznóbőrbe kell csomagolni.”
A konjunktúra-iszlamológia célba ért.
De akad még más is.
Ha valaki olvasta annak idején Tatár Györgynek a BUKSZ 2005. nyári számában (103-109.) megjelent, rendkívül kifejező címet hordozó könyvbírálatát, (Dezorientalizmus), az – sok más egyéb mellett – arról is értesülhetett, hogy Maróth professzor, aki Jehuda Halévi Kuzári c. művének fordítója, értelmezője és kommentátora (a mű arabul íródott, héber betűkkel), Isten négy betűből álló nevét, a tetragrammatont (jód, hé, váv, hé) következetesen félreolvasta, s a „hé” betűt (ה) a „héth” betűvel (ח) önfeledten és minden skrupulus nélkül összekeverte. De mások mellett arról is értesülhetett, hogy Maróth professzor szerint Halévi idézte Majmonidészt, jóllehet a Kuzári megírásakor Majmonidész vagy még nem is élt, vagy legjobb esetben négy-öt esztendős volt. Ha valaki még többet kíván megtudni Maróth „dezorienatlizmusáról”, javaslom Tatár György teljes írásának elolvasását. Garantálom, nagy kacarászásokkal kísért hasznos és tanulságos időtöltésben lesz része az érdeklődőnek.
Aztán egyesek tudni vélik, hogy amikor a filozófusok elleni aljas, hazug, antiszemita elemekben is bővelkedő, s a legmagasabb hatalmi helyről zöld utat kapott undorító attak beindult, s a kormánypárti lapok egy meg nem nevezett szakértőre hivatkozva azt állították, hogy „ezek a filozófusok Platónt fordítanak magyarról magyarra”, e veretes mondás esetleg tán épp Maróth professzortól származhatott. Mindez persze nem bizonyítható, csak feltételezésről van szó, ám a kedélyes denunciációnak és fumigálásnak szánt kijelentés szellemisége sokak szerint nem látszik oly antagonisztikus viszonyt képezni Maróth emberi nagyságával.
Ám most örvendjetek Múzsák, perdüljetek táncra, s hirdessétek, hogy végre olyan ember került a magyar tudomány élére, aki politikailag maximálisan megbízható, kizárólagosan a hatalom érdekeit tartja szem előtt, kérlelhetetlenül elfogult a hatalom javára, szakmai kvalitásai erősen megkérdőjelezhetőek, ám legalább emberileg úgyszólván semmi jót nem érdemes tőle várni.
Már ha egyáltalán.