Posted by Gaál Péter
Nem a kő súlya az, ami számít. Hanem az ok, amiért felemeled. (Hugo Girard erőemelő világbajnok) Soha életemben nem láttam még ilyen villámgyors előretörést – emlékezett vissza Kurt (“Panzer”) Meyer ex-SS Brigadeführer (vezérőrnagy, azaz tábornok) a görögországi Klisura-hágó elfoglalására. Nem ment éppen magától. Több kínkeserves próbálkozás után az akkor még csak Sturmbannführernek – őrnagynak – elege lett. Fogott egy kézigránátot, felmutatta, kibiztosította, majd az utolsó embere mögé dobta. Azonnal jött a roham, ami elsöpörte a görög védőket.
Eldőlt fejben. Fejben? Ott, kétségkívül.
De vajon ilyesmire szokták ezt mondani? Nem éppen. Akkor csak előre lehetett menekülni, míg egyébként… itt ragadható meg ez az egész. Ne siessük el: haladjunk szépen sorjában, esetleg némi cikkcakkot közbeiktatva, ahogy azt már tőlem megszokhatták.
“Minden fejben dől el.” Talán sportolóktól ered, talán nem, lényegtelen. Mondjuk olyanoktól, akik ezt vélték tapasztalni. A kognitív viselkedésterápia egyik kedvence, pro, kontra és árnyalva. Mára tulajdonképpen közhellyé lett. Azt sugallja, hogy minden, mindig csak a hozzáállástól függ. Az örök kérdés – az egyik örök kérdés – most is az, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Az esemény (valahol a bokorban), illetve az esemény jelei, olyan jelek, melyek más – megvalósult – hasonló események hírnökei is voltak, vagy az elképzelés, hittel-akarattal-egyebek kizárásával párosulva? A tudatalattinak (francokat alattinak, a tudat alatt a vegetatív van, de még az sem, mert bizonyos mértékig az is tudatos – és ezzel komoly engedményt tettem a nem-tudatosság hívei felé -, az alatt pedig a tényleg, teljesen holt, ami – horribile dictu – NINCS), vagyis annak a valaminek a “tudatoshoz” viszonyított aránya, amit közönségesen tudatalattinak titulálnak, még a jéghegy felszín alatti részének a felszín felettihez mért arányánál is nagyobb. Sokkal, de sokkal nagyobb.
De mi dől el? Ott, ahol. Ez itt a kérdés.
Mi dőlt el, amikor Meyer emberei meglátták a kibiztosított kézigránátot? Mi a különbség e között és teszem azt aközött, amikor valaki elhatározza, hogy megszerzi a “spártai hős” címet (lefutja az athéni Akropolisz és spártai Leónidasz-szobor közti százhatvannégy kilométert, a Spartathlont), majd meg is szerzi? Van a kettő között különbség? Hogyne volna, bólint az Olvasó: a negatív és pozitív hozzáállás. Hogy valamit nem akarunk, illetve akarunk. Azaz… azaz bizony. Mi a különbség az “unitárius” és az “antitrinitárius” elnevezés között? Az első rossz fordítással “egység-igenlő”, jelesül Isten osztatlan és oszthatatlan, egyetlen személyre korlátozódó egységét jelenti, a második, mint “háromság-tagadó”… UGYANEZT. Meyer katonái az életükért futottak, a “spártai hősök” a célba érkezésért. Negatív megfogalmazással előbbiek a biztos halál elől, utóbbiak a biztos vereség elől. De előbbieknek muszáj volt, míg utóbbiaknak nem volt muszáj! Hát dehogynem, drága publikum. Ha Önök között sportolt valaki, különösen versenyszerűen, vagy teljesítménytúrázott, tudja. A “muszáj” viszont önmagában kevés. Nem “muszáj”: NINCS MÁS OPCIÓ. Hogy aztán azért nincs-e, mert ab ovo ki van zárva, vagy azért, mert mi zárjuk ki, másodlagos. Hiszen az ember azt csinál, amit akar.
Akarhat olyat is, amitől meghal.
És valóban meg fog akkor halni? Valóban spártai hős lesz? Korántsem. Az már az eredmény. Onnantól a magyarázatoké a főszerep. Ha igen, miért igen, ha nem, miért nem. Nagyon akarta, és íme. Nem akarta eléggé. Az akarat a cselekedetre, illetve hiányára korlátozódik, nem az eredményre. Van nekem egy régi dogmám: aki nem akar meghalni, nem hal meg. Aki élni akar? Aki nem akar meghalni, biztos, hogy élni akar? S ha nem biztos, hol a pozitív megfogalmazás? VALAMIT AKAR. Itt. Hogy aztán ez az élet-e, vagy az élet csak feltétele, más lapra tartozik. De tovább is mehetünk: ha már a “valami” fölmerül, akkor az élet is fölmerül. Az élet? Nem, kérem: A LÉT. Az élet és lét ugyanaz volna? Persze, hogy nem ugyanaz. Akkor mi ugyanaz? Jó kérdés, ugye, valami hasonló, mint a “mi zuhan, mire, mennyivel” (egyszer azt akartam valakinek érzékeltetni, hogy mekkora sebességre képesek a sólymok, amikor röptében levágnak egy madarat). Mi ugyanaz, mint a mi? A tudattartalom. A LÉT ÉS A TUDATTARTALOM UGYANAZ. Mindössze működő tudat kell hozzá, már Descartes megmondta. És az egysejtűek? Az idegrendszer nélküli növények? Hogy a kövekről – mottónk fontos szereplőiről – ne is beszéljünk. Ők nincsenek? De, valamiképp kétségkívül vannak. A kora újkori angol metafizikus költő, John Donne Istennel is így volt: vivit Dominus, írta, VALAMIKÉPPEN él az Úr. Valamiképpen, valamiképpen: ehh, valamiképpen minden van. Brüll Adél is volt. Általam, szúrt bele Ady a románc végén, pedig dehogy. ÁLTALAM, és csakis énáltalam, Adyval, versekkel, egy egész világgal. Ugyan, csóválják sokan a fejüket, azok rajtunk kívül voltak, vannak, Ady, Léda, az egysejtűek, a növények, a kövek, mind. Értem én, hogyne érteném. Egysejtűnek tetszenek lenni. Növénynek. Esetleg kőnek? Adyt – Lédástól – meg sem kérdezem.
Az élet a lét egyik formája. Módja. Egyik szempontból egyik módja. Valamiképp valamiféle. Más meg ugyanazonképp másféle. De még azt a szempontot se tudjuk rendesen megfogalmazni, máig vitatkoznak rajta. Szempontcsokor lett belőle, az egzakttól olyan távol, mint ez az írás is. Úgy általában az írásaim. Ennek az írásnak, és az írásaimnak viszont nem tiszte, hogy tudományosak legyenek. Nem szeretném a valóság egyik – jóllehet kézzelfogható – felére korlátozni őket. Miért fosszam meg magam és Önöket attól a pirinyó esélytől, hogy megértsünk valamit saját létünkből? Nem az életünkből, hiszen az, mint élet… ahogy Önök is kezdik sejteni, abszolúte önkényesen privilegizált. Abszolúte önkényesen lett a természetből kiragadva. Ezek ebben különböznek, azok abban. Két duplikált magánhangzó a differencia.
Miért volna az élet kevésbé természetes, mint a folyékony halmazállapot?
S ha ráadásul mindez (minden) általam van, mert meg én látom… ha mindennek én kölcsönzöm a saját életemet – beléjük lehelem saját lelkem, ha gondolatban, ha papíron – perszonifikálom őket, metaforákat képzek belőlük, isteneket, Istent, Önvalót… lehetséges volna mindez, ha az előbbiekben tévedtünk? Jules Verne világába születnénk, mérnökök, mérnökaspiránsok és négykezűek közé, mint Jup mester a Rejtelmes szigetből, aztán a végén Lord Byronnal és József Attila apukájával elmehetnénk szagos füveket kaszálni a Nagy Óceánon túlra, dehogy, Charles Baudelaire versébe dögnek?
Francokat, egyszerűen a hullaházba.
Van értelme Istenről beszélni? Pont annyira van, mint véletlenről. Létezik véletlen? Létezik olyan helyzet, amire nem számítottak? Hogyne létezne. Megszemélyesíthetik? Szívük joga. Élni fog? Élni fog Önök által? József Attilát – aki bő három évig tagja volt a magyar kommunista pártnak – materialistának tartja, aki annak akarja tartani. Mikor, ki mit vél célszerűnek mondani róla, szimpátiából-antipátiából, számításból vagy ismeretek hiányából. De a kommunista pártnak – ugyanannyi ideig – Hamvas Béla is tagja volt! Ráadásul a belépéséig összehasonlíthatatlanul több tapasztalatra tehetett szert, mint József Attila. Ki minek gondol, az vagyok annak, kuncogna magában Weöressel, Hamvas egyik csodálójával szólva Rákosi. József Attila, Hamvas Béla, én, Önök, akiknek van kitartásuk és affinitásuk mindazt elszenvedni, ami az írásaim elolvasásával jár: nem szellemi homogenitásra törekszünk, mert az Isten megértésével lenne ekvivalens, a véletlen vélésével, hanem valamiképp – bármiképp – eljutni oda, ahol a szálak összefutnak. Nem akarok következetesen írni, Önök ne akarjanak következetesen olvasni. Ha egy – egyetlen – sort, szót profitálnak, megérte Önöknek. Egyetlen kulcsot, ami az adott írás kulcsa – az Önök egyik aspektusa – lehet Önöknek. Mindenhez és mindenkihez van ilyen, illetve lehet, csak tudni kell értelmezni. Tudatosítani kell magukban, hogy végső soron kiről szól. Ugyan kiről szólhat Gelsomina kiragadott mondata Zampanóról, a szerelméről Federico Fellini: Országúton című filmjében? “Olyan, mint a kutya – bármit is érez, csak ugatni tud.” ZAMPANÓRÓL? Ezt az egyet hasznosítottam a teljes filmből. Pont elég is nekem.
A többi tévelygés lenne.
“Jusson a néniknek nagy bögre,
szerető mindnek, ki szeret –
áldott, mert élek én örökre,
aki egy éjre eltemet.”
Egy szösszenet. József Attila – a “materialista”, László András szerint mindössze “fizetett pártköltő” – huszonhárom éves korában vetette papírra, több változatban. Mindannyiunk szerencséjére így is megmaradt, hogy legyen módunk az utolsó két sorban elmélyedni. A Buddha (Felébredett) ott rejtezik mindenkiben.
És Buddháról van értelme beszélni? Hát az már nehezebb dió. A – buddhista – felébredés ugyanis nem állapotváltozás. Olyan állapot, hogy “felébredettség”, NINCS. Ha volna, akkor az is csak egy állapot volna a sok közül, lásd, amit az életről mondtunk. A kereszt (csillag, kakas) sem a keresztény/keresztyén templomok FELETT van, hanem RAJTUK, mint a templomok RÉSZE. Mint AKÁRMELYIK része, le egészen az alapozásig.
Beszélni persze lehet róla. Beszélni mindenről lehet. Csak mindenről lehet beszélni. No igen, Önök szeretnek megszemélyesíteni. Ti a tovasiető evilágot szeretitek, mondja a Korán is (75,20).
Hát akkor maradjunk Istennél.
Mi dől el fejben? Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom Önöknek. Pedig olyan jól hangzana, ha most azt írhatnám, hogy “minden”. Vagy legalábbis a hozzáállás. Hogy van ráhatásunk a dolgokra. Nagyon jó, mondaná az egyik leghíresebb (svájci) kortárs református (nem evangélikus, ahogy a Magyar Katolikus Lexikon véli) teológus, Karl Barth. Folytasd! Vagy itt, vagy ott. Ami itt van, az nem ott van. Ami itt dőlt el, az itt van vagy volt, ami ott dőlt el, az ott. Az “itt” és az “ott” KÉT KÜLÖNBÖZŐ HELY. Nem lehet őket összevonni? Fájdalom, de nem. Illetve lehet, csak nincs értelme. De valami csak történik! Már akkor, amikor. Amikor nincs más alternatíva. Hopp. AMIKOR NINCS MÁS ALTERNATÍVA? Igen. Amikor valahogy úgy rendeződnek a körülmények és/vagy a hangulat. Nem a kemény elhatározás? Nem az agy?
De nem ám.
A kemény elhatározás és az agy – a “fej” – önmagában nulla. Megáll a makacsság szintjén. Aki már fogyókúrázott, tudja: megfelelő körülmények kellenek hozzá. Egy szívinfarktus például. Trombózis. Cukorbetegség. Elterelt figyelem. Az éhségérzet átmeneti megszűnése. Valami, ami lehetővé teszi az akarat kibontakozását. MEGFELELŐ KONSTELLÁCIÓ. Megfelelő helyzetben megfelelő pozíció. Enélkül fújhatjuk.
A (külső) sokkhatás, és/vagy a (belső) belátás elégtelen, olyannyira, hogy mindkettő a probléma preferálására hajlamosít.
De valami csak történik! Igen, valami történik. Nem is akármi, legfeljebb nem úgy.
Isten MINDIG másképp gondolja.
Isten “más”, mondja Barth és a reformáció. Teljesen más. Tudják, mit? Fogadják el. Fogadják el, hogy Isten, mint Isten teljesen más, mint Önök. Tegyék hozzá, hogy Önök, mint személyek is teljesen mások, mint Önök. Ezt már Sztálin is belátta: ő nem Sztálin elvtárs, mondta egy ízben. Sztálin elvtárs valaki más. S ha eddig megvan, akkor…VONJÁK ÖSSZE EZT A HÁRMAT. (A “felébredés” ugyanez, csak AZ ÖSSZES LÉTEZŐRE VONATKOZTATVA. A teljes létre, annak összes aspektusával, egyetlen pontba. Ha felelevenítik, amit a pontról tanultak, meg fogják érteni.)
Amit a köznyelv “fejben dől el” alatt ért félre, nem az akarat diadala (Isten azt is másképp gondolta, mint Leni Riefenstahl és Hitler), hanem valami sokkal csodálatosabb: ISTEN ÉS EMBER SZIMBIÓZISA. A Teremtés kitüntetett pillanata, egy MAGASABB LÉTÁLLAPOT, ha csak – isteni léptékkel – pillanatokra is, mert csak a lét egy szeletét veszi célba. És ha…?Buddha mosolyog.