Úton

Kuthy Csaba
A kutya olyan meghitten és természetesen ballagott utánuk, mint aki mindig így szokta meg, ha sétálni indultak. Mikor szegődött hozzájuk, nem tudták. Először a férfi figyelt föl rá és szólt az asszonyának, aki csodálkozva nézett hátra, de úgy, mint aki teljesen magától értetődőnek találja a dolgot. Ezen kicsit elbeszélgettek, de később megfeledkeztek a kutyáról, aki azonban hűségesen kísérgette őket tovább, ahogyan a vidéki nagyváros újonnan épült elegáns kertvárosi negyedében a házak között sétáltak.
A férfi és a nő már nem voltak fiatalok. Mindketten megváltak korábbi házasságuktól, szerelmesek voltak egymásba és valami derűs, érett kori szeretettel fogadták el ezt a késői, de nagyon jó és érdekes érzést. Felnőtt gyermekeik voltak, és bárha mindketten családszerető, gyermekek nevelését élvező, jószívű emberek voltak és persze elméletileg sokáig eljátszottak a közös gyermek, sőt három gyermek gondolatával (a férfi szerint ugyanis ez lenne az ideális létszám), erre már nem vállalkozhattak.
De most, hogy a férfit sorsa a vidéki nagyvárosba vetette, ahol annak előtte még sohasem járt, és (gyermekkora óta) először kertes házban lakhatott, a dolog többször megfordult a fejében, minthogy célirányos lehetett volna, amivel néha kissé megkavarta amúgy normális elmevezetését.
Azt persze jól tudta, mert az ilyen gondolati kalandozások nem zavarták meg teljesen mérnöki eszét, hogy ez csupán játék, bárha néha kellemes, néha kesernyés is, hiszen ő mindig ezt a létszámot tartotta ideálisnak és szerette is volna elérni, de előző házasságában ez nem sikerült. Hogy kinek az akaratából vagy hibájából, azt már ő sem tudta pontosan, bárha sokáig foglalkozott a gondolattal, akkor úgy gondolta, hogy inkább a sajátjából (mert őszinte és bűntudatos ember volt), mert állítólag könnyelmű férj és apa volt, de hát ez akkoriban már úgysem számított, és már változtatni sem lehetett rajta. Társas lény lévén azonban legalább egy kutyát szeretett volna maga körül, ugyanis lelkileg mégiscsak magányos természetű volt, teljesen sohasem nyílt meg az emberek előtt, amit még ifjúságának abból a korszakából örökölt, amikor támasz, tanácsot adó felnőttek és tapasztalatok nélkül, egyedül volt kényszerülve talpon maradásra és helytállásra az életben. Egyszóval a férfi örült a kutyának és ezt az asszony is látta és ő is örült és mindkettőjüknek jól esett ez a hirtelen jött örömajándék.
A kutya egyébként nem látszott csavargó, kóbor kutyának. Ha nem is értettek hozzá, azt azért látták, hogy jobb házból való eb, aki valamely rejtélyes ok folytán most itt van, őket választotta és együtt sétálásukkal bizonyos fajta összetartozásról is tanúságot tett, amit persze a kutya nem is titkolt. Szép, fehér, nagytestű, elegáns tartású, okos szemű, kuvasz formájú állat volt, a kutyáknak abból a fajtájából, akiket a férfi mindig szeretett és nagyra becsült, mert a kutyák között őket tartotta olyan férfiaknak, akik nehéz helyzetben is helytállnak és kitartanak a gazdájuk mellett. Ezt a furcsa érzést érezte most, amire mindig is vágyott, amikor ez a kutyaférfi hozzájuk szegődött, amivel az elismerte – legalábbis a férfi így gondolta – az ő gazdaságát, azt, hogy most már társak lettek és így gondossággal és felelősséggel tartoznak egymásnak.
A férfi persze, ebből is láthatóan idealista volt, mert így született így is maradt, hiába próbálta az élet megváltoztatni. Ebből sokszor mindenféle csalódása akadt. Főleg persze az emberekben.
Ezért is szeretett volna mindig egy kutyát, mert úgy szokta mondani, hogy a kutya azért jobb, mint az ember, mert az akkor is szeret, ha belérúgok. Ami persze nem volt igaz, mert egyrészt sosem volt kutyája, másrészt meg sosem rúgott volna belé. Ugyanis emberszerető volt, amit a kutyákra is kiterjesztett természetesen.
Egyszóval sétáltak, sétáltak, egy kis dombra lecsücsültek, de végül mégiscsak hazaértek a nyári szürkületben, ami ez esetben szép, aranyos naplementét jelentett.
A ház, ahol a férfinak lakása volt (az asszony ugyanis Budapesten dolgozott és csak hétvégeken rohant hozzá vonattal) kellemes, angol stílusú sorház egy szélső darabja volt, kis előkerttel, mértékletes fűnyírásra és kis létszámú társaságra alkalmas hátsó kerttel, amit a szomszédoktól és az utcától derékig érő léckerítés választott el, inkább jelképesen, mint védelmezően.
Hazaértek és csodálkozva látták, hogy a kutya még mindig velük van, és mintha sajátjuk lenne, teljes természetességgel sétál be utánuk a kertkapun és hasal le nyugodtan, figyelmét az utca felé irányítva, kutyai, házőrzői testhelyzetben a kapun belül. Lefeküdt, és miután körülnézett, tulajdonképpen felmérve a helyzetet és a védelmezni vállalt területet, felnézett rájuk és a férfi visszanézett rá. És ez az összenézés több volt, mint szerelem, több volt, mint barátság, ez valamiféle szövetség volt. Hogy mire, arról a férfi nem gondolt, talán a kutya sem, mindenesetre ez egy nagyon jóleső összenézés volt.
Legalábbis a férfi így érezte.
Ettől a perctől fogva, a hazaérkezés utáni tevékenységek középpontja a kutya lett. A férfi – demokratikus érzelmű ember lévén – a kertkaput résnyire nyitva hagyta, meghagyván a lehetőséget a kutyának arra, hogy bármikor szabadon elmehessen. Közben asszonya egy edényben friss vizet vitt ki, amiből a kutya hálásan és mohón, mindazonáltal elegánsan ivott (és nem lefetyelt, ami nyelves vénasszonyok szokása). Ezután, mivel a férfi bizonyos mértékig epikureista természetű is volt, ami egészen egyszerűen csak azt jelentette, hogy szerette a jó ételeket és a derűs hangulatokat, szóval ezután az otthon meglévő nyersanyagokból és jóízű maradékokból asszonya remek vacsorát kanyarított, legelsősorban persze a kutyának. Azt ugyanis, ahogyan a vízivásból már észrevették, a kutya, bárha nem kósza jószág, szomjas és éhes, de rátarti, büszke állat lévén, ezt nem hajlandó feltűnően tudomásra hozni. Ebben a tekintetben nagyon hasonlítottak egymásra a férfivel, és talán ez is lehetett a spontán rokonszenv oka.
Ételt készítettek, jöttek, mentek, a lakás hátsó, kertre néző, nagy üvegajtaját kinyitották, hogy a friss levegő átjárjon, és talán – ez ugyanis csak a férfi fejében megforduló titkos gondolat volt – hogy a kutya is hátra jöjjön a kiskertbe, amivel tulajdonképpen a teljes mértékű odatartozását demonstrálná. De a kutya nem jött. A kutya ott maradt, ahol volt, az előkertben, a nyitott kertkapun belül, néha felállt, körbesétált azon a néhány négyzetméteren, mint silbak a vártán, azután újra odafeküdt a kapuhoz és pihent, de úgy, hogy közben vigyázott a házra. Ezzel tulajdonképpen a vizet és a vacsorát szolgálta meg, amit nyilván nem akart ingyen elfogadni. Legalábbis a férfi így gondolta. A férfi és a nő is megvacsoráztak, beszélgettek, sokáig TV-t néztek, közben ki-kinéztek az ablakon át a kutyára, aki változatlanul ott feküdt a nyitott kertkapun belül és pihent.
A férfi és az asszony örültek, hogy lett valakijük, aki közös, egy közös élőlény, ha már gyerekük nem lehet, egy olyan közös élőlény, akit ugyan nem ők teremtettek, de akihez hirtelen jött közös, és kellemes élmények fűzték őket. Azután lefeküdtek, talán még szeretkeztek is, mert a hangulat olyan volt, és reggel, szép, napsütéses nyári reggelen, első dolguk a kutya volt. Kinéztek az ablakon, és nem találták, kimentek a kertbe és nem találták, körülnéztek az utcán, és nem találták. A kutya eltűnt. A férfi szomorú lett, az asszony is. A férfi azt mondta: jót tettünk valakivel, aki csalódást okozott.
Az asszony okosabb volt. Azt mondta: a kutya nem kért semmit, elfogadott bennünket és azt, amit adtunk neki, mert szüksége volt rá, és azt meg is szolgálta, mert szerette az embereket, és mert valószínűleg úton volt. A férfi csodálkozva nézett az asszonyra. Úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna, sőt így talán még tényleg sohasem látta, és azt mondta: igazad van, a kutya tényleg úton lehetett, mint ahogy talán mindahányan magunk is mindig úton vagyunk.
A férfi itt egy régi pesti kupléra gondolhatott, bár lehet, hogy maga sem tudott róla.