Posted by Bedő J. István
Szociológiai tanulmányon ember még nem röhögött annyit, mint én Sándor Erzsi regényén. Mert Erzsi anélkül, hogy vicceskedne, olyan ironikusan tekint a világra, és úgy írja le, hogy azt merev arccal kibírni nem lehet. Majdnem tényregényként jelöltem meg, holott tudható, hogy sok vidéki (píszí-ül: nem-fővárosi) színház légköre ilyen, a különbségek árnyalatnyiak. És ennek a sajátos világnak a leírása oly pontos, hogy nem túlzás társadalomtudományi műnek is nevezni. (Egyszer majd tanítani is fogják?) A regény hőse Lili, akinek a sorsa visszájára fordítja a legendás tolsztoji indítást: a balkézi kapcsolatoknak is megvan a maguk rutinja. Mind hasonlók egymáshoz, és mind a maga módja szerint boldogtalan. Színésznek lenni amúgy is őrült lelkiállapot, őrült vagy legalábbis nem konvencionális időbeosztással, és a fővárostól távoli, ám állandó társulatú színházban ez még ígyebbül van. (A témában járatlan érdeklődő lapozzon bele Diderot Színészparadoxonjába.)
Szeretetreméltó főhősünk – akinek jellemvonásaiban nagyon sokat találunk meg Sándor Erzsiéből – harmincasként, vidéken élő, fővárosba vágyó színésznőként találkozik újra egykori tanárával, a rendező Miklóssal. A pasi szerethető, sármos, rendezőnek: keménykezű. Persze felesége és stabil egzisztenciája van, és ezeket nem is szándékozik felrúgni. De azért némi kaland belefér egykori főiskolás rajongójával. Hogy valójában mennyire veszi komolyan a kapcsolatukat, az hamar kiderül. Középkicsit. Bárki, aki már próbált kikönyökölni az állandó kapcsolatából (ez a hazai népesség igen nagy része lehet), szinte kapásból meg tudná jósolni, hova fut ki Lili és Miklós albérleti jellegű románca. Igen, kérem, a nem-vállalásba, a szakításba (a terhességébe is).
De addig! Ez a fél-háromnegyed-értelmiségi akvárium, amit Erzsi megrajzol – az lenyűgöző. A tehetségek, féltehetségek, negyedteheségek, büfészínészek, töltelékemberek, háttérmunkások (némelyiknek hóna alá be lehet bújni vigasztalódni), a cinkosságok, kicsiny és nagyobb árulások világa. A színészházak, amelyekben kapcsolatok, házasságok, ajtócsapkodások és földhöz csapkodott tányérok adják a háttérzajt. A szakmai és emberi kompromisszumok. A szexszel zsarolás (még a #metoo előtt vagyunk), a csupán nyugtatóként lezavart kósza numerák, amiket még szeretkezésnek sem lehet nevezni. És ehhez mindent Lili nagypofájú, életveszélyesen frappáns replikái színeznek be. Lenyűgöző, szórakoztató mű a Meddig jössz, pedig a második oldalon már tudjuk, hogy unhappy-end jár a végére. Erzsi egykori színésztársai a borítón saját múltukra visszatekintve erősítik meg igazát és hitelességét. És mennyi minden maradhatott elmeséletlen!
Paddigton
Valahogy úgy jöttek ki eddig a dolgaim, hogy Sándor Erzsit mindig repülőn olvastam. Ezért eddig kétszer néztek bolondnak, mert belesírtam a lufthansás szendvicsbe. Most előre megkérdeztem őt, megígérte, hogy most nem fogok (sírni) és nem fognak (bolondnak nézni). Meg is tartotta az ígéretét. Ettől még a Meddig jössz kőkemény érzelmi hullámvasút egy vidéki színház kulisszái között. A fikciós műfaj okán akár azt is feltételezhetnénk, hogy kevésbé személyes, mint a korábbi két könyve. (Lásd itt és itt) Nagy összegekbe mernék fogadni, hogy ez nem így van. A regény minden sorából üvölt a 
személyes érintettség.
Persze, Sándor Erzsi egykori vidéki színésznőként testközelből ismeri a vidéki színházak, színészházak életét, a Pestre szerződni akaró reménytelieket, az örökre letelepedett öreg tölgyeket, a fel- és eltűnő civil rajongókat és szeretőket, a megcsalókat és megcsaltakat, a hatalmi harcokat és egyensúlyokat. A szalon- és nyomdaképes sztorik egy része már megíródott az előző könyvben is. És persze, hogy tudtuk, hogy több a nem nyomdaképes. Mit tehet ilyenkor az egyszeri (újság)író? Beszórja az összeset egy turmixgépbe, jól összedolgozza, aztán tortaformába önti és jól megsüti. Előre szólok, cukormáz nincs rajta, a csokikrémnek pedig igencsak magas a kakaótartalma, és belekerült némi csili, jalapeño és kalocsai extraerős is.
Ha Erzsinél sok százszor felületesebben ismerem is, de volt lehetőségem valamelyest belelátni a színház sajátos világába az elmúlt 20-25 évben. Pontosan tudta, tudja mindenki, hogy kinél van és kinél nincs szereposztó dívány, hogy a kulisszák mögötti, felfokozott világban sok minden egészen mást jelent, mint a normális halandók között. Ezért kicsit félve kezdtem olvasni a történetet. A fiatal színésznő meg a mestere, ráadásul rendezője – hajjaj, adva van itt minden, ami az elmúlt hónapok, egy-két év sajtóbotrányaihoz az alapot jelentette. A hatalmi játszma lehetősége, a – mondjuk így – nem szakmai eszközökkel elérhető siker, a ’beleegyezhet-e, aki alárendelt’ kérdése. A megoldás pedig briliáns. Minden bizonnyal lesznek olyan olvasók, akik óriási #metoo felbuzdulásuk igazolását érzik majd a Meddig jössz elolvasása után, és ott vagyunk mi, akik bólintunk: igen, ilyen a színház világa, mindenhez két ember kell. A történet nagyjából tökéletesen kiszámítható, ha valaki váratlan csavarokat, szirupos megoldásokat, az inkább válassza Katie Fforde vagy Jill Mansell regényeit.
A Meddig jössz pontosan azt hozza, amit Sándor-rajongó vár. Mindazoknak, akik szerették a Szegény anyám, ha látnám és az Anyavalya stílusát, világlátását, szarkazmusát és nyelvi világát, ezt is el kell olvasnia.
Kép: Sándor Erzsi, Ágoston Róbert portréja
A két kritika az Olvass bele! kultúrkirakatban jelent meg.