Posted by Vágvölgyi András
Volt a 90-es évek közepén egy időszak, amikor hivatali kötelezettségeim közé tartozott, úgymond, Princz Gábor médiaholdingja partyjainak látogatása. Ez nem kicsit megterhelő hivatali kötelezettség volt, nehezen elviselhető feladat. A Postabank médiaholdingjához így vagy úgy kapcsolódó főszerkesztők, lapigazgatók gyűldéje kemény élmény volt: név nélkül, volt olyan főszerk, aki, ha Princz feldobott volna egy csirkecsontot, az illető behúzott mellső lábakkal röpülve, az asztal fölött foggal kapta volna el azt. Ismert televíziós műsorvezetők, sportkommentátorok, reklám-marketing szakemberek mutattak példát törleszkedésből, seggnyalásból, mérsékelten ízléses kijárási technikákból. Érdekes módon Ungvári Tamás mindig ott volt az ilyenféle rendezvényeken, a leányfalusi volt pártüdülőben, a Kempinski rendezvénytermeiben, a Club Tihanyban, etc. Ami azért volt furcsa, mert ő VICO-embernek számított, a rivális Fenyő János lapjánál (Népszava) volt akkor a publicisztika rovat vezetője.
Ungvárit, úgy képzeltem, mindig ismertem, gyerekkoromban láttam a tévében – Beatles-, és Psota-legenda -, az a nyugati típusú médiaértelmiségi volt, akiből már a 70-es évek Magyarországán egyfajta New York-i társasági lény és író odőrje áradt, Truman Capote 1964-es Black&White Ball-jának dandyzmusban párolt illata. Hogy személyesen először mikor, az passz, de 1992-94 között a Nyilvánosság Klub egyik ügyvivője voltam és Ungvári is ott volt Kenedi János lakásán hetente egyszer. Szóval tartott, nevettetett, blöffölt, gurított, de pont ez volt a szép benne. Los Angelesben is találkoztunk, kétszer is, első alkalommal valamilyen filmes tanfolyamon voltam ott, mikor váratlanul meghalt az apám Magyarban, programváltozás. Hazautazás előtt találkoztunk Santa Monicában, ő valami münchauseni szinten fantasztikus történettel állt elő, mikor mondtam, hogy haza kell utaznom idő előtt, mert nincs aki eltemesse a fatert, hogy ő pont fordítva tett hasonló esetben, elfelé mozgott, nem közelítőleg. Volt a történetben egy frankfurti rabbi, autós utazás és manökenek, talán Madonna los angelesi Kabbala-központja is szerepelt, ahogy így, negyedszázaddal később próbálom felidézni.
Ungvári a Princz-partykon életet mentett, konkrétan az enyémet. Valószínüleg ép ésszel nem tudtam volna túlélni ezeket az eseményeket, ha nincs ott, ugyanis ez alkalmakkor sokat beszélgettünk egymással, sokat tanultam tőle, a széles műveltségű Komlós Aladár-tanítványtól, azt hiszem szűrni is megtanultam, mikor kell kettővel osztani a mondandóját és mikor vehető teljességgel komolyan. Kellően és jól volt cinikus az említett helyzetekben, mindenhez volt adalék pletykája, egy-egy rossz szava a résztvevőkről, tűpontos apró megfigyelések a politikai mozgások helyszínen megfigyelhető médiarezdüléseiről, árulásokról, új koalíciókról, érdekszövetségekről, Fenyő “lefele”, Princz “fölfele” csajozásairól. Jól keverte a komolyat a nevetségessel, mélyt a felszínnel, örökigazságot futó hülyeséggel. Sokat köszönhetek neki. Könnyed volt, másként volt könnyed, mint kortársa Eörsi István, és például semmennyire sem volt morálatléta. Ez, az adott korban – győzött világszinten a liberális demokrácia, hurrá! – nem tűnt inadekvátnak. Csevegő, fecsegő éra volt. 1998 után ismét Amerikát választotta, azután valamikor hazajött, a 2006, pláne a 2010 után elsúlyosbodó világ már nem az ő aranykora volt.
Legyen neki könnyű a föld!