Posted by Tamás Gáspár Miklós
cikket írt a HVG-be annak appropóján, hogy “némi föltűnést keltett – bár nem lett belőle igazi cause célèbre –, hogy az 56-os Intézet kormányzati szétbarmolása után az Intézet egyik legismertebb munkatársa, Ungváry Krisztián, a nagynevű történész úgy döntött, hogy ő átmegy a szélsőjobboldali, délibábos-áltudományos Veritas Intézetbe. Az ok nyilván makacskodás, különcködés, ami nem is baj. A kérdés politikai, nem erkölcsi. Megerősíti azt az érzést, hogy magunkra vagyunk hagyva – elvégre ha csak egyéni megoldások, különutak és vészkijáratok vannak, akkor csak személyenként állhatunk ellen a szélsőjobboldali hatalomnak. Nincs védelmező közösség, mindenki menti a bőrét, ahogy tudja. Ez is jelentős esemény – megpecsételi azt a helyzetet, amelyben gyakorlatilag kivétel nélkül a teljes alkotó értelmiség a maga egészében szembefordul Orbán Viktor uralmával.
Beleértve a konzervatívokat. Beleértve azokat, akik úgy látják: nincs közvetlenül elfogadható parlamentáris alternatíva, ezért a szó konvencionális jelentésében „politikailag passzívak”. Beleértve a kormánypolitika korábbi kedvezményezetteit. Sőt: a kormánypolitika néhány korábbi reprezentánsát.
Ez a szembefordulás – bármennyire jelentős dolog, hiszen nálunk a középosztály legjelentékenyebb és legbefolyásosabb része az értelmiség: a jelenség történelmi okai közismertek – ellentmondásos. Ha a kormányzó szélsőjobboldal által dominált Országgyűlés megszavazza a gyalázatos MTA-törvényt (a gyalázatos „Stop Soros” és a gyalázatos „lex CEU” után, és sok-sok más gyalázat után és előtt), akkor – az esetleges alkotmánybírósági beadványon kívül – mi a teendő? Jó pár tudós majd kivándorol, néhányan elhelyezkednek a magánszférában vagy az egyetemen, sokan nyugdíjba mennek, mások – jobb híján – maradnak az immár a kormány által irányított intézetekben. Ismét csak egyéni stratégiák, egyedi „megoldások”, személyes ügyek.
A nemzeti kultúra, a magyar tudományosság pedig tovább hanyatlik. Az imént került a kezembe a Nemzeti Kulturális Alap ún. összművészeti (!) kollégiumának döntése. Ilyesmiket támogatnak: Sámánia (sámán-táltos őskultúra napok); „Tíz Nap a Székelyeknél” (tíznapos élő közvetítéssorozat [?] a Székelyföldről); Szkíta Konferencia (szkíta konferencia és világnyílzápor!); „Per a nemzet ellen” (dokumentumfilm); magyar–türk népzenei koncertsorozat; „Szeressük vissza Magyarországot!” (trianoni összművészeti alkotótábor). Mondjuk, ez a bolond Kásler és a dilettáns Palkovics minisztersége alatt nem meglepő önmagában; máskülönben is az egyre furcsábban viselkedő Orbán Viktor kormányzása alatt az embernek olykor az a benyomása, hogy Törökország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkménia és Mongólia gyarmatosította hazánkat. Orbán dr. úr kazahsztáni – a nurszultáni udvarban tett – vagy kirgiziai tisztelgő látogatása során hirdette meg az állami-tudományos doktrínát hun–türk eredetünkről. Passz. Az egykor az osztrák–magyar kiegyezés szelleme (a „modernizáció fölülről” első hulláma) ellen létrehozott hun–türk–szittya vadromantika akkor ellenzéki irányzat volt.
A mostani kormányzati lázadás (!) a tudomány ellen az ősmagyar Kásler „bolond sváb” Miklós elmehunyt parancsuralma alatt evvel a mentséggel aligha rendelkezik. Hiszen a képzelt türkök hatalmon vannak. Most éppen az Európa-szerte a Dzsingisz kánnál jóval kevésbé népszerű Attilának, Isten ostorának óhajtanak a sváb–tót–szittya őrültek és kriptaszökevények monumentális emlékművet emelni. Az orbáni tudományreformot mi sem jellemzi jobban, mint annak a férfiúnak a kinevezése a Természettudományi Múzeum (!) élére, akinek a szaktudományi tevékenysége eddig kimerült a Kurultáj és a Magyar Törzsi Gyűlés szorgos látogatásában.
A tapasztalt társasházi közös képviselő által irányított Magyarságkutató Intézet hajmeresztő elmebajnokságai között és mellett hun–magyar múzeumot is létrehoz a káslerióta emberminisztérium avégett, hogy bizonyítsa „a magyarság mint ősi nép létjogosultságát [???!!!] Európában és a világban”. Én igazán nem vagyok gőgös magyar hurrápatrióta, de azért megdöbbent a hibbant kisebbrendűségi érzésnek ez a hiperbolája: igazolni kell a magyarok „létjogosultságát”?! Nem jogosult eleve a létre ez a nép? Ezt még bizonygatni kell? Miféle nacionalizmus ez? S ha netán – Hadúr őrizz – kiderülne, hogy mégse vagyunk hun eredetűek, akkor nem vagyunk létre jogosultak?
Meg kell jegyezni, hogy ez a jurtás-nemezcsizmás, nyilazó és leányrabló attilás-tonuzóbás országimázs a legapróbb részletekig megegyezik a román szélsőjobboldal magyarságképével, amely sztyeppei nomád barbárokként prezentál bennünket szemben az ókori latinitás és a kifinomult bizánci magaskultúra megtelepült, földművelő, építkező népével. „Róma és görögség” – mondja a román nacionalizmus. „Attila és pusztaság” – mondja a magyar eszmetárs. „Európa” – mondja a román. „Ázsia” – mondja a magyar. Mindkettő nyilvánvaló hazugság, csak az a kérdés, melyik butább.)
S ha ez nem lenne elég, a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) a 120 (vagy 150?) százalékos Orbán-hívő Demeter Szilárd igazgató (erdélyi földim és vérkollégám) „erőközponttá”, „inkubátorházzá” alakítja, amely „a kortárs irodalom kovásza és kapuőre” (portáspalacsinta?) leend, s amely többé nem (?) „írócentrikus” (!), hanem „látogatócentrikus”… Szóval az üzlet és a sovinizmus szokásos orbáni kombinációja, magyarán: itt a magyar írók lesznek kilóra fölvásárolva (hogy az ideillő germanizmussal éljek, amely neonyelvészeink szerint teljesen okey-dokey).
Írni, nyomtatni nem kell, csak íróimázzsal rendelkező egyéni vállalkozóknak kell rendezvényeket „biztosítani”. Ezek a vállalkozók – amint Tóth Krisztina, a rendkívül népszerű, közszeretetnek örvendő, „szekértáboron” kívüli, de semmiképpen nem kormánypárti, ám PIM-szereplő író valahol elárulta – úgy működnek, hogy a könyvbiznisz menedzserei témákhoz válogatják írókáimat, kidolgoztatják velük a „draft”-ot (nyersváltozatot), „együtt dolgoznak a szövegen” (átírják ponyvára és bestsellerre), és aztán – a „megelőző cenzúra” metódusával – fókuszcsoportok és marketingszakértők bevonásával előállítják a végterméket. És ezek után jön még az NKA, a Magyar Könyv Alapítvány, az MMA, a PIM és a többi.
Illyés írta, hogy az „irodalompolitika” úgy viszonyul a politikai irodalomhoz, mint az üvegszem a szemüveghez. Nos, ebben a műfajban működik a PIM, amely – együtt a dilettánsokat, néma szopránokat és átejtett balekokat tömörítő Magyar Művészeti Akadémiával – a Gömbös-kori Új Szellemi Front üvegszemének az ezerszeres fölnagyítása, de annál is rosszabb (mivel ott valódi írókat vertek át): a digitális giga-Szabolcska Mihály és mega-Gyóni Géza.
Pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum dolga az lenne, hogy az elfeledett magyar lángelmék – Tersánszky Józsi Jenő, Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos, Lesznai Anna stb., stb., stb. – kéziratait, levelezését összegyűjtse, kiadassa. Adósságaink hatalmasak. Nincs megbízható Széchenyi-, Kossuth- vagy Eötvös-összkiadás. Mondogatjátok Tóth Árpádot? Ott van ágyatok fejénél a legidőszerűbb magyar regény, az Advent (1923)? Folytathatnám, de minek. Hiszen, amint egy balkörmű (és gonoszul félremagyarázott) cikkem utóélete bizonyítja, ez nem érdekel senkit. Azért is van „sikere” a kultúrában is Orbánnak, mert a hatalom + pénz képletet voltaképpen nem vonja kétségbe senki, csak magának szeretné (ha lehet) az előnyt.
Magyar irodalom? Magyar történelem?
Na ne.
A magyar értelmiség – áldja meg a jó Isten – mélán utálja az Orbán-rendszert, és nem adja meg neki azt a szolgai meghajlást, amiben a nemzettulajdonos államvezetőnek öröme telnék. Ellenállása azonban főleg (indokolt és helyénvaló) egyéni szabadságvágy, no meg a megbántott jó ízlés és a műveltség sérelme által okozott, elkerülhetetlen öklendezés.
Miután „haladó” és/vagy „értékkonzervatív” értelmiségünk – teljes joggal – reménytelennek tartja, hogy az ún. politikai ellenzék megmentse őt (és megteremtse Péterfy Jenő, Ignotus, Horváth János, Király György és Zolnai Béla, who they? műveinek kritikai kiadását s a nagy Derkovits- és Egry-kiállítást, s tudom, a magyar újságíró-társadalom minden héten reggeltől estig szorgalmazza, hajjaj, a Fényes László-, Feleky Géza- és Szász Zoltán-összkiadást), ezért hát keresi, igen, az egyéni kiutakat. Ezek a kiutak azonban a mai Magyarország határán kívül találhatók, amennyiben valaki nem tud elhelyezkedni valamelyik multi helyi lerakatánál, ahol a cég föltehetőleg tiltani fogja a profitszempontból nem hasznos antiorbánizmust.
A magyarországi műemlékvédelem teljes megsemmisítése után elszántan tönkreteszi a nemzeti kormány az Országos Széchényi Könyvtárat, amelyet az eredeti épület felénél is kisebb, penészedő kaszárnyába helyeznek át – ez szakértők szerint mindörökre használhatatlanná teszi majd az ország legfontosabb könyvesházát –, az UNESCO által is kulturális (és környezeti) katasztrófának nyilvánított „Liget-projekt” közepébe zuhintott Néprajzi Múzeum kiállítótere az egyharmadára szűkül (az épületekre Orbán Viktornak van szüksége a budai Várban és a lipótvárosi Kossuth téren), egyszóval ilyen kultúra- és nemzetellenes kormányt még nem nagyon látott mostoha történelmünk. A harangok félreverése ebben az ironikus, eszme- és gondolatellenes korban hatástalan. Olyannyira, hogy a „SZTAKI-kéjbarlang” nevetséges ügyecskéjesikerrel tereli el a figyelmet a magyar nemzeti műveltség haláltusájáról. A meteorológiai intézetek figyelmeztetnek rá, hogy 45°C fölötti hőmérsékletek várhatók Európában nemsokára (s ezentúl rendszeresen), és a népellenes magyar kormány (visszataszító kelet-közép-európai partnereivel együtt) büntetlenül megvétózza az európai klímaegyezményt anélkül, hogy tüntető százezrek küldenék el oda, ahová való. A kirgiz–türkmén–kazah–mongol irányzatú magyar jobboldalnak (amelynek nem a senki másnál nem rosszabb közép-ázsiai népek a rokonszenvesek, hanem a rájuk erőltetett bizarr diktatúrák) érdekes módon a régi budai német polgárság és az osztrák birodalmi hivatalosság által épített Várnegyedre fáj a foga; vonzalmai ellenére nem jurtába vonul, hanem barokk és klasszicista palotákba, amelyeket kozmopolita-univerzalista idegen (európai, pfuj) rezsim épített. Az Orbán Viktor szívének oly kedves karmelita kolostor azért nem egyházi épület, mert az aufklärista rezsim kiűzte belőle a szerzeteseket II. József idején. Miért nem telepített bele sarutlan karmelitákat vagy legalább derviseket? Magyarázat nem kell. Ez Orbán Viktor személyes ügye. A magyar értelmiségiek sorsa mindegyikük személyes ügye, tekintet nélkül a hatalmi aszimmetriára. 1988/89-ben a mostani disznóságok csekélyke töredéke miatt zúdult föl a magyar értelmiség. Most nem.
Igaz, nagyon meleg van.