Hyppolitok ma is vannak

Serény Péter
Kordokumentum. Forrás: Esti Hírlap, 1956. 12. 30. Vasárnap. (A 8 oldalas újság hátsó borítólapján, a különböző hírek és tudnivalók között.)
Hyppolitok nélkül!
Mulat a nép. Kacag a közönség. Önfeledten, boldogan, szívből nevet. A zsúfolt mozi fehér vásznán pereg a régi-régi, negyedszázados film. A bajbajutott kisember — bizonyos Scheiber Mátyás — históriája, akinek hiába munkája, gazdagsága, semmi öröme jó életéből, mert házába szabadította a zsarnok Hyppolitot. Hyppolit: lakáj. Sok évig „előkelő” helyen szolgált, „felsőbbrendű” emberek világából jött, s e másik életforma bilincseit kényszeríti az ingujjban asztalhoz ülő, s legszívesebben a vacsorához hagymát kedvelő Scheiberre. Hyppolit nem jobban, hanem másként akar mindent berendezni, minden áron másként. Bajuszt stuccol és tornásztat; diétát ír elő és uniformisba bújtat, metreszt kerít és cimborákat dob ki. Beleszól ételbe és italba, szerelembe és ágyba, környezetbe és gondolatba. Mindenütt ott van, mindent lát és semmit sem enged. Meggyőzni nem lehet, Hyppolit hivatkozik:
— Kérem, nálunk is így volt… itt is így legyen.
Pereg a film. Bonyolódik a történet. És egyszerre rádöbbenünk — hiszen ez a Scheiber mi vagyunk. Te meg én. Hogy vergődtünk tíz esztendőn keresztül az új, modernebb Hyppolitok karmaiban. Nekünk szedték ki a kezünkből kedves könyveinket, a mi torkunkra fagyasztották a régi-régi dalokat. Mindenüvé jutott egy-egy Hyppolit. Ő választotta, hogy mit játszhatnak a moziban, s megszabta, mi lehet dráma. Hyppolit ült a redakcióban, válogatta a tárlat képeit, osztotta a művészek Kossuth-díját. Hyppolit hivatása volt, hogy a Mikulásból Télapót, a karácsonyból fenyőfa-ünnepet, a Fradiból Kinizsit és az Eszterházy-szeletből Puskin-szeletet csináljon. Leparancsolta a rúzst a feleségek szájáról, harcolt a körömlakk ellen, nyilvánosan tárgyalta, milyen ruhát vehetsz fel. Haragudott a nyakkendőre és a tiszta ingre, a jazzra és a nevetésre, a táncra és a hűs sörre a nyári kerthelyiség asztalán. Bizonyította a szegényről, hogy gazdag, a kevésről, hogy sok. Hyppolit volt a sorompó az ország határán.
A Hyppolitok összetartottak, összeesküdtek ellenünk. Ők vontak felelősségre el nem követett bűnökért, számon kérték a házastársak vétkét hetedíziglen. Tövist döftek az ártatlanokba, benyálaztak tisztességes embereket. A férfit, a nőt, a gyermeket, az embert káderré silányították. Hipokraták ítélkeztek a tiszta erkölcs nevében, karrieristák szavaltak az önzetlenségről. Bénákra bízták a menetelést, némákra a dalt, hazugokra az igazságot.
S mi tűrtünk. Lehajtottuk gyáván a fejünket.
Tapsol a közönség. Örül a nép. Scheiber Mátyás kiadja a lakáj útját, Hyppolit távozik. A zsarnok cseléd kikapja könyvét, még szolgálhat, ha valahol befogadnák. Nálunk nem. Nem, mert olyan életet akarunk, ahol a szerelmes örülhet a csóknak, gyerek a játéknak, a fiatal a táncnak. Aki imádkozni akar, dicsérheti istenét. Nem akarunk többé 60 éves szakmunkásokat iskolapadba kényszeríteni, hogy napi 8 óra munka után biflázzanak a hegeli filozófia árnyalatáról. És ultizni is fogunk, kétfilléres alapon, és kuglizunk minden vasárnap délben. És akinek ilyen vágya van. az nyugodtan megpróbálhatja elfogni az ügetőn a befutót, oda- vissza. S akinek telik, az utazhat, és aki sört szeret, az rendelhet. És ingujjban fogunk ebédelni, és ha kedvünk tartja a hagymához is hagymát eszünk. Igen, mert élni fogunk, a Hyppolitok — hiszen még vannak itt — bármit is szóljanak hozzá. Élni! Úgy élni, mint emberek. Hyppolit nélkül!
László Miklós