A Hyppolit-cikk másnapja

Esti Hírlap, 1956. december 31. Hétfő
„Még egyszer Hyppolit
Egy vidám filmtörténet miatt búsongok. Én is láttam Hyppolitot, a lakájt. Láttam, amint kacagtatóan zsarnokoskodott újdonsült urával, amint alázatoskodó kegyetlenséggel reákényszerítette a mágnáséknál űzött szokásokat és életformát. Aztán én is rádöbbentem, milyen halálosan időszerű és komoly ez a régi és tréfás film. Nevettetve mond igazat és nevettetve gyűlölteti meg a majmolásra kényszerítő lakájlelkűséget. Amennyire jó ez a filmben, annyira keserű az igazság: jaj, hányszor megáldott bennünket, magyarokat a sors Hyppolitokkal!
De nemcsak azokra Hyppolitokra haragszom, akikre fájdalmas sóhajt és mérgezett nyilat küldött László Miklós a tegnapi Esti Hírlapban. A mindenütt jelenlevő, az agyra, szívre ráterpeszkedő zsarnoki lakáj nemcsak a múlt nyolc esztendejéből néz rám alamuszi és mohó mosolygással, hanem bizony a korábbi évtizedekből is. A nyolc esztendő Hyppolitja más libériát viselt, mint a korábbi. Más-más uraságot és szellemuraságot szolgáltak, abban azonban egyek, hogy ellenünkre voltak, hogy tépázták és nyirbálták az életünket és idegen oltást is próbáltak kényszeríteni törzsünkre.
S ha most végigpergetem magam előtt a lakájról szóló negyedszázados filmet — mosolyogni már aligha tudok, csak sajnálom a kicsi esendő Scheiber urat, magunkat, akiket a tegnapi Hyppolit éppen olyan erőszakkal kényszerített a saját formáinak jármába, mint a tegnapelőtti, az úri Hyppolit. Azok a Hyppolitok is kiszedték kezünkből a könyvet, vagy piros ceruzát tartottak kezükben — s Ady költészetéből csak azt dicsérték és olvastatták, amiben megtörtség, lemondás, bűnbánás és az élettől való menekülés volt. Vagy adtak könyvet a kezünkbe százszámra, az utcasarkon is, a vásárokban is — sok izgató, butító, feledtető narkotikumot. Nemcsak parancsszóval, hanem mindenható pénzzel mondták meg, hogy mi a dráma, mi a jó festmény és ki az igaz művész. Adtak és adnának karácsonyt, de benne sok-sok szomorú éjféli misét is, olyanokat, mint Párizsban a Szajna-híd alatt egy éjjeli menedékhelyen. Meghagynák az Eszterházy-rostélyost — de Eszterházy-birtokot is óhajtanának. Nem tiltanák le a rúzst az asszonyi ajkakról, de ők is ráparancsolnák a képmutatás mázát, az eladó művirág színeit is. Nem vinnék,.a kollektíva elé” az öltözködésedet — de veszett üzleti tempóval diktálnák a divatot. A nyakkendődet akkor szólnák meg, ha nem díszítené az újabb divat szerint, mondjuk, pálmafán ugrándozó csimpánz. Ez a Hyppolit nem azt fújta és fújná, hogy „népünk életszínvonala állandóan emelkedő irányzatot mutat” — hanem az „isten kegyelméből való szegénységről és gazdagságról” papolna. Nem aknazárral és útlevél-bürokráciával sorompózná el a határokat, hanem a nincstelenséggel és az abból táplálkozó érdektelenséggel, igénytelenséggel és műveletlenséggel.
Hyppolit, az úri lakáj is éppen úgy tenyésztett importált életformát, szokást, erkölcsöt, mint a másik. S importált cikkeit éppen úgy egyedül üdvözítőnek kiáltotta ki! Ó, hányszor kesergett Ady Endre, hogy a mi lakájaink mindig a szemetet hozták be külföldről! Hogy „rút idegent” cseréljünk, hogy gleichschaltoljunk… Ugyanakkor körömszakadásig őrizték és őriznék azt az életformát, amelyet közönségesen lelketlen üzemi robotnak nevezünk. A Hyppolitok a bizalom jegyében vesznek ujjlenyomatot becsületes emberekről… Az őskutatásban dicsőségesen megelőzték az elmúlt nyolc év Hyppolitjait. Náluk nincs „káder”, de az ember: „emberanyag”. Prédikálják a tiszta erkölcsöt, a valláserkölcsöt — de hol van a társadalmi alapja és biztosítéka?
Tovább? Tovább? Pergessük a filmet? Végigszenvedni a múltakat, a közelit, a távolit? Csak irtózni és viszolyogni tudunk tőlük! Sem az egyik, sem a másik Hyppolitból nem kérünk. S ha vannak is köztük különbségek, ellenkező az előjelük — a lényegüket egyaránt gyűlöljük. Mindegyiküket elbocsátottuk, reméljük és akarjuk, hogy örökre és visszavonhatatlanul, konokabb elszántsággal — s ha kell, a legkeményebb kiállással — mint a filmbeli Scheiber úr erőszakos lakáját. Az nem lehet, hogy annyi történelmi leckéből ne tanuljuk meg: végre magyarul, kívülről-belülről szabadon, urak és lakájok nélkül, a múlt évtizedben megszerzett vívmányaink továbbépítésével és természetünk szerint kell élnünk, dolgoznunk és örülnünk, énekelnünk, játszanunk, vagy szenvednünk s meghalnunk, a sírban nyugodnunk. Keserves nyomottságból ocsúdás lesz és az ocsúdásból fellendülés. De addig is, aztán is egy biztos: a Hyppolitoknak befellegzett!
Nem vitatkozni akartam tegnapi cikkünkkel. Egyetértek minden szavával, amit az elmúlt nyolc év Hyppolitjairól elmondott. Hiszem, hogy a cikkíró is osztozik abban a nézetemben: más kor, más világ Hyppolitjai sem köthetik soha gúzsba hagyományainkból majd alakuló és saját ízlésünk szerint bontakozó életünket.”
***
E nyilván „megrendelésre” készült cikknek volt szerzője. Kivágtam a nevét, mert az adott, bizonyára neki sem könnyű helyzetben, tisztességes kolléga módjára járt el, nem vitatkozott az előző napi cikk szerzőjével; „Egyetértek minden szavával” – írta, inkább mintegy kiegészítette egy másik világ Hyppolitjaival. Van azonban egy magán adalékom: az eredeti cikk szerzője, László Miklós első mesterem volt a pályámon. Nem emlékszem, hogy hallottam-e tőle az „ellencikk” létezéséről. De akkor: egyáltalán hogyan bukkantam rá? De ezt holnap, ugyanitt mondom el.