Egy liter víz

Gellért András
Nem kéne anyukának mindent beszopni, mondta Borikának az utolsó, még itt lévő fia. Négyen már elmentek, meg az a hálátlan, hitetlen, tetovált lány, a Klára is, azóta nem sokat hallani róluk, mondhatni szinte semmit. Csak a Lacika maradt, meg a két kicsi, de szedelőzködnek ők is. László lecsapta a Skoda csomagtartóját, benne a szükséges ingósággal, majd mielőtt elindult volna a családdal németbe, vagy norvégba, nem mondta hova megy, magához szorította anyját. Mélyen a szemébe nézett, és búcsúzásképpen, sírva megismételte, hogy nem kéne anyukának mindent beszopni.
Ennek idestova tizenhárom éve, de Borika nem sok mindenre emlékszik. Az unokák arcára semennyire sem, akik talán már nem is beszélik a magyart, csak azt a halandzsa angolt vagy mit, németet, spanyolt, kínait. Biztosan átmosták az agyukat, gondolja magában Borika, aki a magánya ellenére békésen él falusi házában, és napra pontosan fizeti a rezsit. Takarékos asszony, spórol mindennel, örül akár csak egyetlen megfogott forintnak is. Áldja hát azt a nagydarab, kopasz embert, aki elszántan harcol azért, hogy a sárga csekken fogyjanak a számok, jobb legyen Borikának. Hálája jeléül pedig Borika mindig ezekre szavaz. A rezsicsökkentőkre .
Jobb ma már minden. Télen például nem is kell fűteni, karácsony szent napján harminchét fok volt árnyékban. Ragyogott a Nap, bár a tévében mindenkit arra figyelmeztettek, ki ne menjenek a lakásokból, mert összeszednek még valami bőrrákot, de annyira jó volt a levegőn, Borika érezte amint átjárja testét a napsugár. Meg is szomjazott a verandán, de nem mert inni, mert már alig van víz a kútban. Tegnap mindössze egy litert tudott felhúzni, azt szürcsölgette. Milyen szerencse, hogy képes ennyire beosztással élni. Az is nagyon jó, hogy nincsenek már állatok a portán, mert nem tudná mivel itatni őket. Tavaly hullott el az utolsó, a Bence nevű ló. Sajnos még nem tudta kivinni a pajtából, mert egyedül képtelen megmozdítani. Majd lesz valahogy, talán a természet ezt is megoldja.
Béke van, csend, ami annak is köszönhető, hogy a faluban mindösszesen négyen laknak. Tíz éve még háromezren voltak itt, de a fele elment külföldre, a maradék pedig elhalt. Csak a füst zavaró, a közeli erdő két hete lángol, meg a tarló, de a központból megüzenték, senki se aggódjon, nem égnek le a házak. Ha netán mégis túl közel harapna a tűz, akkor küldik az űrhajót, amivel megmentenek mindenkit. Borika nem aggódik, bekészített néhány apróságot a bőröndbe és várja a likvidátor kozmonautákat. A tornácon ül, kaparja torkát a fekete füst, de tudja, jönnek érte a Szojuz 45-tel. Közben eszébe jut az is, bár azóta sem értette meg, mit akart valójában mondani neki az imádott Lacikája: nem kéne anyukának mindent beszopni