Posted by Meghalt Kertész Péter Pulitzer emlékdíjas újságíró. 83 éves volt. Aktív korában a Magyar Nemzetnél, a liberális Magyar Hirlapnál és a Népszabadságnál dolgozott. Ő volt a szentendrei zsidó temető gondnoka. Temetése pénteken volt, ebben a temetőben. Kertész Péter Szentendrén lakott egy panelház félemeletén a feleségével. Lakásukban él még egy kutya és egy papagáj is, ők legfőképp a konyhában. Az előszoba és a konyha falait mindenféle fényképek, oklevelek, emléklapok díszítik az 1970-es évektől kezdődően napjainkig. Kertész Péter szívélyes, kedves és nyitott ember volt. Nyugdíjas kora – és évekkel korábbi agyvérzése ellenére – ellenére, aktív életet élt. Három könyve jelent meg az Ulpius-Ház Könyvkiadó gondozásában: A Komlós (2002), Nehéz zsidónak lenni (2003), valamint a Zsinórmérték, zsidósors magyar módra (2004). 2003-ban életmű Pulitzer-emlékdíjat kapott.
Gyerekkoráról ezt írta:
Karcagon születtem, 1937-ben. Sok mindenfélére emlékszem, de összefüggően, hogy mi volt Karcagon a háború előtt, azt nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy amikor a kutyánk ötöt ellett, az a háború előtt vagy utána volt. Nem tudom megmondani, hogy amikor a sparheltra csigát raktunk fel és megpörkölődött, hogy az mikor volt. Meg hogy a békának cigarettát adtunk. Valószínű, ugyanolyan kegyetlen gyerekcsínyeket követtünk el, mint mindenfajta náció gyerekei. Gyönyörű volt a karcagi piac, arra emlékszem. A dinnyét beledobtuk a kútba, vödörrel húztuk ki. Háború előtt azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor elkerültem a túlélés után Pestre tanulni, meg mindenféle cionista intézetbe. Mikor hazamentem, akkor lezsidóztak, és megkergettek. Ott, Karcagon akkor szembesültem vele.
A zsidó hitközség, a zsidó közösség nagyon rangos volt, a városi intelligenciának egy meghatározó része. Az, hogy valaki például vasárnap a zsidóknál kártyázhasson, az egy nagy kóved [megbecsülés, tisztelet] volt. Ez egy nyitott közösség volt.
A családom apai ágon vallásos volt, kóser háztartást vezettek, egészen a deportációig. Anyai ágon nem. Az, hogy gyerekként megismertem a zsidó ünnepeket, az minden esetben Karcagon, a nagyszülők házában történhetett, ahol egy széderestén negyvenen ültük körül az asztalt. A széder mindig az apai nagyapáéknak a lakásában volt, aminek az udvara túlsó végében volt, illetve van most is a nyomda. Apai nagyapám fergeteges fickó volt. Kertész Józsefnek hívták. Ő kunmadarasi eredendően. Mikor Karcagra került, akkor már Kertész volt. Klein volt eredetileg, mint ahogy a felesége is Klein Szeréna volt, az apám anyja. Távoli unokatestvérek lehettek, ahogy én tudom. Nagyapa a múlt század elején, Karcagon nyomdát alapított. Az öreg sokfelé járt, mert mint nyomdászlegény abban az időben az volt a szokás, hogy nyakába vette a tarisznyáját, és mindenfelé járt [A vándorlás („valcolás”) eredete a céhes időkre nyúlik vissza, lényege, hogy az iparoslegények, segédlevelük megszerzése után, de még a mesterlevél megszerzése előtt nekivágtak a „nagyvilágnak”, fölkeresték az illető szakma elismert mestereit, műhelyeit. A nyomdászok körében még a 20. század első évtizedeiben is szokásban volt a valcolás. – A szerk.]. Hogy mekkora volt az a világ, amit ő bejárt? Azt nem tudom. Tanult mestersége könyvkötő volt valójában. A saját nyomdájában is az volt.
Az Alföldnek nem akármilyen zuga volt a mi városunk. Karcagnak mértékadó nyomdája volt. Imre [Kertész Imre], apám testvére volt a gépmester, tehát kulcsfigura volt. Apám [Kertész Endre] nyomdai betűszedő volt. Kis nyomda volt, de hát a Scheiber Sándor összes könyve ott jelent meg akkor Pontosabban ott nyomtatták. Például: Alexander Scheiber, Bibliographie der Schriften Bernhard Hellers, Budapest, 1941; Alexander Scheiber, Hómer sebiktáv jád l’ávodato hászifrutit sel J’huda Hádászi, Budapest, 1941. – A szerk. A Tudományos Akadémiának is dolgoztak. Ők csinálták Győrffy Istvánnak az első híres könyvét, a Kunsági Krónikát [Györffy István (Karcag, 1884 – Budapest, 1939) etnográfus „Nagykunsági Krónika” c. művéről van szó, amely 1922-ben jelent meg. – A szerk.]. Mindenre volt idő meg türelem. Héberül is szedtek. A város is tulajdonképpen a nyomdára emlékszik. Itt készült a „Karcagi Napló” is [Kéthetente megjelenő lap volt Karcagon az 1920-as években. – A szerk.].
Apámat Kertész Endrének hívták. Karcagon született 1908-ban. Énekelt a városi bömböldében. Így hívták a férfikart. A Rózsabokor nevezetű vendéglőben a híres Farkas Gyuri cigányprímás apját, aki brácsás volt, és ugyanolyan kicsi ember, mulatozás közben az ölébe ültette. Ezek akkor nem voltak olyan furcsák, mint ma. Nagyobb volt a zsidóságnak az asszimilálódása, beilleszkedése, ma így mondják. Apámra nem igazán hasonlítunk. Amikor én verselni kezdtem, és időnként a formával is megpróbálkoztam, hibátlan magyaros nyolcasokat írtam, hogy „…apám a Don elfelejtett/ hiába vív játékkardom…” [theresienstadt-i ballada], ilyeneket írtam. Az egészről annyit tudtam, hogy munkaszolgálat, Don-kanyar és azzal kész. Apámból tulajdonképpen ez maradt meg, meg az, ha haragudott, akkor lefelé ráncolta a homlokát, ha meg csodálkozott vagy morfondírozott, akkor fölfelé. Ezt én is megtanultam. Mind a két irányba tudom a homlokomat ráncolni! Annak rendje és módja szerint eltűnt, nem jött vissza a munkaszolgálatból. A túlélő bajtársak mondtak ezt-azt. Végül holttá nyilvánították. Abszolút emlékszem a sárga csillagra, hogy az okozott volna nekem bármifajta frusztrációt, azt nem tudom. Azt tudom, hogy amikor apám már nem volt velünk, és amikor kezdett élesedni a helyzet, akkor ilyen suhancok vagy akárkik, máig kiderítetlen, hogy kik, végigmentek a zsidó utcán, és egy-egy fél téglát bedobtak az ablakokon. Emlékszem, hogy nagyon megriadtunk. Anyánk erősen magához szorított minket. A karcagi gettóval kapcsolatban semmi emlékem nincs. Ha valaki azt mondja, hogy a zsidó utcában volt a gettó, azt biztosan tudom, hogy nem ott volt. A zsidó temető mellett, a falu szélén volt egy kijelölt hely. Hogy milyen körülmények között, milyen összezártságban voltunk, azt nem tudom. Onnan, amikor eljött az idő, akkor gyalog mentünk ki a vasútállomásra, legalább három kilométer volt, onnan vittek minket a Szolnoki Cukorgyárba. A Szolnoki Cukorgyárról nagyon karakán, határozott emlékeim vannak. Elsőként érkeztünk ide. Ez egy hatalmas, nagy hodály, raktárhelyiség volt, ahol kényelmesen elterpeszkedtünk. És aztán fokozatosan ömlött a nép, olyannyira, hogy mire besötétedett, addigra már ültőnyi hely is alig volt. Ember Mária – egykori kolléganőm az egykori „Magyar Nemzet”-nél – is a Szolnoki Cukorgyárból indult erre a nagy utazásra. Voltak vonatok, amik eleve Auschwitzba mentek, és voltak, amelyek Strasshofba Mi Strasshofba mentünk. Innentől vannak képek az emlékezetemben, de furcsa módon a gyerek mindent másképpen él meg. A gyerek nem tragédiaként éli meg ezeket a szituációkat. Csak kényelmetlen, hogy most akkor hova pisiljek a vagonban, ahol nyolcvanan vannak. Ő egyből oda pisilne, ahol éppen áll! Az anyja csak egy idő után engedi meg neki. Vagy az, hogy nem ízlik a dörgemüze [csalánleves], amikor kinyitják az ajtót, és ilyen csajkákba rakják ezt a kaját. Strasshof egy nagy elosztó tábor volt. Rám akkor igazán nem volt megrendítő hatással – amit most drámaian adok elő –, amikor a fertőtlenítéskor pucérra vetkőztetve az anyánkkal meg több száz nővel együtt fürdettek minket. Félni akkor féltem, amikor a táborterületen a husánggal járó ukránok föltűntek.Srasshofban bevagoníroztak minket, hogy hova visznek – talán Auschwitzba –, akkor még nem tudtuk. Mi az első három vagon valamelyikében voltunk. Egy gyerek egy kődarabbal fölrajzolt egy A-betűt a vagonra, és egy ilyen stüszikalapos kis náci lepofozta az egész társaságot, és az utolsó vagonba kerültünk. Mielőtt elindult volna a szerelvény, jött egy szőnyegbombázás, és lebombázták a vonat elejét. Pokoli dolog volt. Ott nagyon sokan meghaltak, de nekünk a hajunk szála se görbült meg. Utána nem lehetett indítani a vonatot, miután eléggé szétbombáztak mindent, és közeledtek az oroszok is, amit egyfelől úgy tudtunk meg, hogy hallottuk az ágyúkat, másfelől egyik napról a másikra eltűntek a németek. A strasshofi tábort 1945. április 9-én szabadították föl a Vörös Hadsereg egységei.Előző nap disznót vágtak a tiszti konyhán, és akkor a zsidók mindenféle szúrófegyverekkel felfegyverkezve megrohamozták a ravatalon lévő négy-öt disznót, amelyeket csak megperzseltek, és nem tudom, hogy ezt elsősorban az írói vénám vagy az emlékezetem mondatja-e velem, de az emberek falták ezt a nyers húst, és láttam ilyen nagy fehérszakállas bácsit, akinek folyt a vér a szakállán. Teljesen elképzelhetetlen, ugyanakkor mégsem az. Egyidejűleg elakadt itt két szerelvény, az egyik élelmiszert vitt volna valahová a frontra, a másik meg kubikostalicskákat földmunkához. Mindenki megrakodott, amennyi szárazélelmiszert csak magához vehetett. A vagonban hatalmas nagy marmeládés hordók voltak, amiket a zsidók ilyen alkalmi pajszerokkal feltörtek, és a tolakodó nők fejjel belebuktak. Ezen betegre röhögtük magunkat. Egy barátom azt mondja, hogy ő úgy emlékszik, hogy egy férfit dobtak bele. Mindegy, valakit fejjel beledobtak. Anyám valamilyen rongyból összeeszkábált nekünk valami tarisznyaszerűséget, ilyen abrakostarisznyát, mint ami a lovak nyakában lóg, amit megtöltöttünk cukorral és amerikai mogyoróval, valami fenséges eledel volt. Jártuk immár teljesen felszabadultan a tábor egész területét, azt is, ahova eddig nem mentünk. Aztán megindultunk gyalog. A bátyám nagyon le volt gyengülve, valami kicsi hordárkocsi-szerűségen toltuk őt, miközben az orosz vadászrepülők repkedtek fölöttünk, időnként az emberek közé géppuskáztak. Az lehetett a lényeg, hogy mozgó célpont legyen, mi azok voltunk, ahogy ez a több kilométeres karaván ment Pozsony felé…