Ma már csak történelem

Posted by

GEO
Szinte egy időben olvastam a Bajnai kormányról szóló Frontsebészet és a Horn 4 évéről szóló Azok a koalíciós évek c könyveket. Hogy teljes legyen a szál, ide kell fűzni Németh Miklóstis. Három miniszterelnök, akik pozitív módon „beírták a nevüket” a magyar történelembe – s akik regnálása után jelentős politikai veszteséget szenvedett az őket támogató MSZP.
Elsősorban a Horn-könyvről szólnék, már csak azért is, mert a szerzőt, Szekeres Imrét régóta ismerem: felettem járt egyetemre (felesége tankörtársam volt 5 évig), együtt KISZ-eztünk-pártoztunk, sokat vitatkoztunk, sok mindent csináltunk együtt. (Mai fejjel sokaknak el sem képzelhető, de a Veszprémi Egyetemen mindenki KISZ-tag volt, az egy Vértesaljai Lacit kivéve – akinek a neve 2006-ban lett országosan is ismert, amikor egy nemzeti zászlóval akarta megállítani az oszlató rendőrséget.). Imre már akkor is kitűnt közülünk politikusi képességeivel. (Jelentsen ez akár dicséretet, akár kritikát, de sokat tanult, mindig felkészült, s stratégiai célok érdekében többnyire sikeresen alkalmazkodott a taktikai lehetőségekhez. Ő valóban profi politikussá vált – nekem kevés jó döntéseim egyike, hogy mindig távol tartottam magam a hivatásos politizálástól.)
A két (másik) témához: az MSZP megalakulásakor sem értettem, hogy miért nem tartotta a felszínen az MSZMP-t, a későbbi Munkáspártot – így a megelőző korszakért minden az MSZP fejére hullott. (Más kérdés, hogy az MSZP valóban sok mindenben a korábbi állampárt örököse volt – de erről később.)
A Bajnai-könyv többször felveti az előre hozott választás dolgát: anno magam is úgy gondoltam, hogy nem maradt más lehetőség, a válságkezelésbe bele kell állni, s tisztességesen elvinni az országot a választásokig, mert egy előrehozott választás több hónapos fennakadást jelentett volna, ami felelőtlenség egy ilyen kiélezett helyzetben. De figyelembe véve a Bajnai és kormánya elleni nemtelen támadásokat – pl. Járai és a „negyven közgazdász” fellépését – nem lehetett volna olcsóbban megúszni, 2/3 nélkül? Vagy elég lett volna, ha a 2010-es kampányban nem szégyenlősködik, hanem beleáll az MSZP, s felvállalja a válságkezelést? Hogy ez utóbbi miért csak fele-se-mássan sikerült, a köztes időszakban találhatjuk meg a választ.
Szekeres könyve stílusában eltér a másik kettőtől: míg azok irodalmi alkotásnak tekinthetők, ez sokkal inkább egy beszámoló, azonban a történések iránt érdeklődőket ez nem zavarja. Főleg azért, mert egy olyan köztes időszakról szól, amit még nem dolgoztak fel a történészek olyan részletességgel, mint a rendszerváltást – vagy még nem abban az internetes világban történt, melyben ha néha 1-2 napos eltéréssel, de a szemünk előtt zajlottak a dolgok. Tárgyszerű, pontos, konkrét dokumentumokat idéző – s őszinte, nekem annak tűnt. 3 „bizonyítékom” is van erre: bár nagyon távol voltam a boszorkánykonyhához – nincs olyan, ami ellene menne az akkori tapasztalataimnak. Kuncze Gábor, amikor közösen beszélgettek az írásról, szintén megerősítette, hogy mennyi nehézség, feszültség járt együtt a koalíciós működéssel, mi hátráltatta – de hogy mi vitte előre a dolgokat, amivel végül is sikerült helyrerázni a gazdaságot. A harmadik „bizonyítékom igencsak szubjektív: mivel régóta ismerem Imrét, „rajta” tanultam meg a politikusok testbeszédét. Azt, hogy mikor mondanak valamit felszabadultan, őszintén – s mikor lenne érdemes rákérdeznie egy riporternek, esetleg vitapartnernek a részletekre. A könyvet olvasva két olyan pont volt, amire érdemes volt rákérdeznem.
Az egyik az, hogy miért is késett a kormányváltáshoz képest annyit a Bokros-csomag. Csak az egyik, valószínűleg csak kevésbé meghatározó dolog az, hogy Horn le akarta rendezni a hatalmi játszmáját Békesivel – a másik, döntő tényező az lehetett, hogy a szoci frakció többsége egyszerűen nem akarta elfogadnia, hogy a hagyományos, juttató/osztogató politikai helyett itt bizony komoly lépésekre van szükség. Az áttörést az jelentette, amikor Hornnal megértették, hogy vagy lépnek – vagy Magyarország lesz a következő, bedőlő ország Mexico után. Utólag már nem sok értelme van felvetni, de kíváncsi lennék, hogy ha már 1990-ben nem kértünk adósság könnyítést, akkor 94 után meg lehetett volna-e próbálni? (Arra hajlok, hogy ekkor már nem: egyenlő lett volna az államcsőd beismerésével.)
A másik rákérdezendő pont – bár kiemelten szerepel a könyvben is – az alkotmányozás elmaradása. Tudjuk, ez mennyire megkönnyítette az alaptörvénykezést, a NER jogi kereteinek a kiépítését. (Bár ne legyen kétségünk, vissza nem tartotta volna ezt a társaságot, de tán leválthatóak maradtak volna.)
Számomra hiánypótló volt a könyv, s nem bánnám, ha több, akár szubjektívabb írás is megszületne a korszakról. Különösen fontosnak tartanám, ha a titkosszolgálatokra jobban rálátó véleményeket, elemzéseket is olvashatnék. Bár egy külön fejezet foglalkozik a közbiztonsággal, s itt felmerülnek esetek, melyek a titkosszolgálatokkal is kapcsolatosak, de a jelek szerint ezeket nem kapcsolták össze, pedig a működésük a rendszerváltás egyik sarkalatos, részleteiben a mai napig nem feltárt része – kezdve az olajszőkítéstől az Orbánt hatalomba segítő UD Zrt működéséig.
Horn Gyula valóban történelmi alakja Magyarországnak: az 1956-ban még „pufajkás” fiatalember tevékeny részesévé válik a nyugati nyitásnak, szimbolikus alakja a rendszerváltásnak. A Németh kormány külügyminisztere, majd ellenzékben az MSZP első számú húzó embere, aki némi hezitálás után elfogadja a gazdaságpolitikai (Bokros) csomagot. Elsősorban az ő nevéhez köthető a NATO-csatlakozás kezdeményezése, a csatlakozás levezénylése. Ugyanakkor alapvető gondolkodásmódja nem változott – ezt sokan egyértelműen pozitívan értékelik: felismerte a szükségleteket, kényszereket – de hozzá legközelebb az „osztogatás”, az általános jólét emelésének az ideája állt. Ennek jellegzetes példája a Bokros-csomag után a 65 éven felettiek ingyenes utazása – s sokan állítják, hogy végül az alkotmányozás is azon bukott meg, hogy olyan szociális jogokat kívántak megfogalmazni, melyek célnak még elmentek volna – de törvénybe foglalni nem lehetett ezeket.
Miközben kétségtelenül felismerte az országra vonatkozó stratégiai szükségszerűségeket – nyugati nyitás, rendszerváltás, piacgazdaság megteremtése, NATO majd EU csatlakozás – elmaradt magának a szocialista pártnak, a szociáldemokráciának az újragondolása, amire csak egy évtizeddel később, megkésetten született próbálkozás a „harmadik út” adaptációs kísérletével. (Ez eleve sikertelenségre volt ítélve, hiszen az „igazán baloldali” 100 napos programokkal való szakítással esett időben egybe.) A szociáldemokrácia új stratégiájának kialakítására már 1996-ban, a Bokros csomag bevezetésekor sort kellett volna keríteni, ugyanis az egykori MSZMP-ből kinőtt MSZP „betöltötte történelmi küldetését”.