Posted by Gaál Péter
Trianon. Végül is csak néhány kérdést kelle(ne) tisztázni, bár a kedves (engem) Olvasó úgyis tudja a választ, saját magától is. Nem kellek ezekhez én, mindössze egyetlen pillantás egy Trianon előtt mondjuk száz (!) évvel készült etnikai térképre. Még akkor a tinédzser Kossuth épp hogy végzett Sárospatakon a joggal (ami aztán később, áttételesen és gyakorlatilag is börtönbe juttatta), mondom, joggal, nem etnográfiával, pedig az nem ártott volna neki sem. Petőfinek még elnézzük, a költőknek mindent szabad, meg ő különben is másik irányból érkezett, neki bizonyítania kellett, hogy inkább Petőfi, mint Petrovics.
Szóval, kérem, mindenképpen ez lett volna, so oder so. Még csak a liberális Rudolf se kellett volna hozzá, már ha nem lesz öngyilkos Mayerlingben, se Ferenc Ferdinánd, már ha rangon aluli (grófnő) felesége kedvéért nem vállalja el a hadsereg főfelügyelői tisztét (csak ebben a relációban jelenhetett meg hivatalosan vele együtt) és oda nem lesz Szarajevóban.
Mindenképpen ez lett volna, ami lett. Még az se biztos, hogy nem így jártunk jobban (lásd például az eredeti román területi igényeket).
Na de ezek már a könyökünkön jönnek ki, nem csak a miénken. Itt aztán van alkalmam egyszerű emberekkel beszélgetni. Közel a szlovák határhoz, olyanokkal, akik átjárnak, részint bevásárolni (vessenek egy pillantást a KSH legutóbbi inflációs mutatójára, hogy mi-miféle és mennyivel), részint dolgozni. Igen, dolgozni, igen, innét oda, és nem onnét ide. Na persze, ha még egyben volna… a lengyel határnál várna rám a galambom, ugye? Hát, kérem… onnét momentán leginkább ugyanazokat a lózungokat lehetne beszerezni, mint amit itt megkapunk, jó, nem ingyen, egy kis ungabungával fűszerezve, olyasmivel, mint az elébb említett áremelkedések, de valamit valamiért, ugye. Ez lakik a magyar szívében.
Hát frászt!
A már említett egyszerű emberek tetemes részének – legalábbis privátim, ameddig nem veszélyezteti a megélhetését, ez a veszélye ennek a dolognak, hogy de bizony jó ideje veszélyezteti -, csodálkozni fognak, tehát a már említett egyszerű emberek tetemes részének UGYANAZ A VÉLEMÉNYE, MINT NEKEM. Szóról szóra.
Ennek a dolognak az egyik legnagyobb aljassága: hogy mást kell mondani, már “hivatalosan”, mint amit az ember (aki mást érez) érez. Hányszor beszéltük meg, hogy az ember KOMPENZÁL? Nem szeretne meghasonlani önmagával. És onnantól – egy idő után – elkezd úgy is érezni. Mi mást tehetne szegény feje? Nem mindenki születik Thomas Mannak.
Nos, drágáim, “nemzeti”. Mint a dohánybolt és minden, amibe ez a rezsim beledugja ormányát. Az állam én vagyok, ugye, mármint ők, és akkor igazán lehetnek ők a nemzet is. Össze is tartanak, muszáj nekik, olyan ez, mint amikor valaki belép a maffiába – de hisz oda lép be -: mindenekelőtt el kell követnie valamit, lehetőleg minél piszkosabb dolgot, hogy szóba álljanak vele, ezt hívják ők KÖLCSÖNÖS BIZALOM-nak. Ha itt vagy, látsz majd sok mindent, amit kívülállónak nem kívánatos látni, de akkor mi is lássunk. Ez nem szeretetvendégség, agapé, hogy a szakmámnál maradjak, de még filia, felebaráti szeretet sem. A szeretet az utolsó, ami itt játszik.
Összetartozás, így szimplán.
És mi van az “igazi” nemzettel? Mindenekelőtt az, hogy az is definícióra – értelmezésre – szorul, különösen a nemzetiség-nemzet zavaros viszonylatában. Nem kellene zavarosnak lennie, Árpádtól Mátyásig jól elvoltunk vele, de most zavaros, nyakában a turáni átokkal, jó, az mindig is a nyakában volt, legfeljebb más szempontok játszottak, például hogy ki lesz a král, vagy kit akarunk králnak, Rákóczit vagy egy Habsburgot? Kossuth szívesen vállalta volna, amennyiben hihetünk neki magának, de Turinban már csak álmodozni lehetett ilyesmiről, a Dunamenti Köztársasággal egyetemben (amely Kossuthné szerint nyugodtan lehetett volna monarchia is, ez esetben viszont, ugyebár… Lajosom…).
Az összetartozás úgy hiányzik ennek a kormánynak, mint púp a hátán. De csak képzeljék el, mi történne. Mi történne, ha lehullna a turáni miacsuda, összefonódnánk egy nemzeti miacsudában, már semmi szükség nem volna semmiféle belső megkülönböztetésre, mert egyek lennénk az Ő szeretetében. Ő a fejünk, mi néki tagja, Ő a fény, mi színei, mi cselédek, Ő a gazda: Ő miénk, övéi mi. Mint hithű (hehe) református egészen bizonyosan énekelte már. Kellett neki énekelnie, ha egyszer ott volt a templomban. Még csak fel se vetődik bennem, kire gondolt közben. Maga lehetett a többszörös személyiség akkor.
Mi történne? Az történne, hogy itt állnánk, mint Bálám szamara, és még egy nyomorult kettős vámunió is elérhetetlen álommá változna. Még egy nyomorult Habsburg-nagybajusz is. Mi maradna?
Hát, kérem, Szarajevó édes-bús emléke. És az infláció, nem ennyi, mint most, persze. Nekik meg főhetne a kobakjuk, hogyan pótolják az ellopható támogatásokat, más egyebekről nem is beszélve. Nézhetnének új szerető után, itt van például mindjárt a szomszédban egy nyalka medve. Az aztán kinyalná, ami a mézesköcsögben megmaradt. Ha olyanja van, és a történelem kereke is arra fordul, talán az ukrán Kárpátalja visszatérését is engedélyezné.
Az lenne csak az ünnep! “Negev pusztaságán megcsillan a fény, / Negev pusztaságán fekszik egy legény, / Negev pusztaságán bátor szíve áll, / Szőke haja fürtjén szellő fújdogál…”, Jaj, jaj, ez már Kardos G. György, és az Avraham Bogatir hét napja. Szomszédom volt a Gellérthegyen a Szirtes utcában, egy akkora fakereszt lógott a szobájában, amit még talán Semjén mester látott még lakásban.
Pedig ő, ugye…
Kép: A hadseregek létgszáma Trianon előtt