Csak futball és semmi más

Ha ma az utcán bárkit megkérdezünk, hogy ki (volt) a futballtörténelem tíz legnagyobb alakja, Maradonát valószínűleg senki nem hagyja ki, ahogy Pelét, Puskás Ferencet vagy a ma hőseit: Cristiano Ronaldót és Lionel Messit sem. Utóbbi azért is érdekes, mert az ezredforduló utáni években éppen őbenne látták az isteni Diego utódját, mi több reinkarnációját. A Barcelona sztárja megtiszteltetésnek vette az összehasonlítást, de nem II. Diego, hanem I. Leó akart lenni a labdarúgás képzeletbeli trónján. Aki valaha is látta Maradonát játszani, tudja, hogy Messi milyen magasra tette a lécet. Minden labdaimádó fiú (de ne legyünk korlátozóak: leány is, bizony) kíváncsi, hogyan lesz valakiből világklasszis futballista. Ezt a kíváncsiságot ismerte fel és igyekszik kielégíteni az angol szerzőpáros (akik maguk is a labdarúgás bűvöletében nőttek fel) a „Focihősök” című sorozatával, amelynek ötödik hőse (Messi, Cristiano Ronaldo, Neymar és Zidane után) a kilencvenes évek kétségtelenül legnagyobb csillaga, az argentin Diego Armando Maradona.Bár az 1960-ban Villa Fioritóban, a főváros vonzáskörzetéhez tartozó településen, szegény családban született Diego pályája és főleg magánélete meglehetősen ellentmondásos, kivételes játéktudása, céltudatossága, kitartása, örök győzni akarása, eredményei és mérhetetlen futballszeretete minden idők egyik legnagyobb labdarúgójává emelik.
Mint született és életfogytiglani futballbolond tehát nagy várakozással vettem kézbe Matt & Tom Oldfieldkönyvét. Műfaját nehéz meghatározni, hiszen életrajznak, monográfiának egyaránt kevés, a kötet végén található – egyébként hasznos – életrajzi adatok és dicsőséglista ellenére is felszínes. Maradona személyiségéről, gondolatairól, a futballon kívüli életéről, gondolatvilágáról az olvasó sajnos keveset tud meg. A sokféle tükröztetés hiányozik: a pályatársak, a barátok, edzők, tanítványok, ellenfelek, netán ellenségek, újságírók, csodálók és irigyek emlékei, történetei, hiszen az argentin és a világfutball kétségtelenül kiemelkedő egyéniségéről van szó. De még a fentieknél is fontosabb lenne, hogy maga az Isteni Diego is közvetlenül megszólaljon a róla szóló könyvben akár interjú, akár a sajtóból kiragadott nyilatkozatok formájában. Ez azonban kimaradt a két Oldfield kötetéből.
Amit helyette kapunk, az nagyrészt meccsrészletek lelkesült hangú felidézése, igaz, ezekből legalább arról képet kaphatunk, hogy ő miként viszonyul a labdarúgáshoz, mindenkori csapattársaihoz, edzőihez, szurkolóihoz. A lendületes leírások jól érzékeltetik a mérkőzések hangulatát, s különösen, hogy miként élik meg a játékosok a pályán a sikereket, gólokat, győzelmeket, s miként a vereséget. Maradona pályafutása ugyanis bővelkedett sikerekben – felnőtt és U20-as világbajnok, kétszeres olasz bajnok és gólkirály, spanyol kupagyőztes, Aranylabda-díjazott stb. –, ám nem volt híján kudarcoknak, sérüléseknek sem. De ezt mindenki tudja – vagy könnyen utána tud nézni –, aki szereti, követi a világ legnépszerűbb sportágát.
A 180 oldalnyi dicshimnusz kevés és meglehetősen elkent részletet árul el Maradona egyéniségének árnyoldalairól. Ő sem makulátlan, sem a pályán, sem azon kívül. Ékes példája ennek az 1986-os világbajnokságon az angolok ellen kézzel szerzett gólja, amelyről nem szívesen beszél, s – ilyen a világ – neki ezt is elnézik, sőt gyakran szemfülességét dicsérik. (Ha ugyanezt egy vállalati sörmeccsen Kétballábas Jenő adja elő, s utólag sem ismeri el a szabálytalanságot, csalónak titulálják – joggal.) De jóformán csak utalás szintjén említik olyan balhéit is, amelyekben a kábítószer is szerepet játszott. Pedig a teljes személyiségképhez ez is hozzátartozik.
Bár egy sportkönyvnek nem feltétlenül kell tartalomban és stílusban Thomas Mann-i magaslatokban szárnyalnia, de azért elvárná az olvasó, hogy meghaladja egy bulvármagazin színvonalát, s hogy ne hemzsegjenek benne fordítási hibák, stilisztikai esetlenségek. Innen nézve a könyv komoly csalódást okozott, és ami rosszabb: egyaránt méltatlan Maradonához meg a Szenzár kiadóhoz, amely egy csapatban van az igényes munkáiról több évtizede ismert Helikonnal is.

Az Olvass bele! kultúrkirakat kritikája