Posted by Gaál Péter
Az én Szele Tamás barátom az ő szokott fanyar iróniájával nekiállt kielemezni Matolcsy mester hagymázas képzelgéseit (kitűnően, mint mindig, Hasisteszt a Parlamentben címmel). Én csak a magam szerény módján tennék hozzá néhány dolgot. Matolcsy nem képzeleg, noha kétségkívül úgy tűnik. Matolcsy jó gazda – oké, oké, algazda – módjára etet. Minket. Ha már képzeleg is, akkor az onnantól nem a mi illetékességünk, hanem a pszichiátereké.
De nem. Nem képzeleg, csak a porhintésből rá kiszabott penzumot teljesíti.
És tudják, mi ebben az érdekes? A kettős hatás. Egyfelől még itt, az Isten háta megett sem hülyék az emberek. Az emberek nem hülyébb része nem hülye. Az emberek nem hülyébb része vidéken – általában – az emberek tehetősebb részét is jelenti egyben. Itt valahogy jobban érvényesül a kiválasztódás törvénye. Kevesebb a csellengő értelmiségi, mivel eleve kevesebb az értelmiségi. A pap, a tanító, az orvos, a jegyző. Régen ezek alkották. Mára a propagandagépezet részévé vált pap kiesett, a jegyzőnek már csak hivatalból is tartani kell a száját, a másik kettő (az első szigorúan hivatalon kívül) viszont suba alatt még elmondhatja, mit gondol. Nekem legalábbis, aki nem tűnik helyi besúgónak. Maradnak a helyi kiskirályok, azért ők, mert a helyi-helyközi nagykirályoknak megint csak vigyázniuk kell, igaz, ők eleve hajlamosak is rá. Ha még pislákolna is bennük némi lelkiismeret, akkor is meg KELL próbálniuk hinni a szólamokban, hogy meg ne hasonuljanak saját magukkal. Nos, a helyi kiskirályok azért kiskirályok, mert van annyi magukhoz való eszük, hogy el tudjanak lavírozni a helyi viszonyok között, egészen politikamentesen is. Egy itteni fagylaltos összehozhat… mennyit is? Szezonban, jó forgalommal úgy napi negyven-ötvenezret, különösen, ha valami mást is árul hozzá, például rétest. Ez természetesen csak sacc, kiszámíthatóbb és kevésbé kiszámítható feltételekhez kötött, ilyen az időjárás és az a homályos valami, ami az emberek kedve. Ha minden nap nyitva tart, akkor helyi viszonylatban nem lesz gáz, szezonon kívülre is lesz mit félretennie. Élelmesebb ember hamar megtalálja az olcsó megoldásokat. Kihasználja a már említett Isten háta mögötti hátat, ami itt például Ózd, a filléres munkaerőt, a turisták hiedelmeit, hogy ha ez Szilvásvárad, akkor helyi pisztráng, kiírnia sem kell, de azért van aki kiírja. Ezt a bődületes hazugságot, nevet fel a viszonyok ismerője, igen, ezt is, mint a kézműves fagylaltot (kézzel öntöm bele a gépbe a port), az összetevők mibenlétéről nem is beszélve. Kihasználja Szlovákia közelségét. Egy szállítmányozóval (harminc kocsija van, kamiontól furgonig) is együtt edzek, ő mesélte, hogy a forgalma kétharmada onnét bonyolódik. A szilvásváradi pisztráng még olyan se, mint a szilvásváradi amit ezen a néven lehet kapni, az mind szlovák fagyasztott, a hekkel együtt. Talán fent a tónál, révedezett el Dénes barátom. Szereti a jó ételeket, olyanokat leginkább, melyek ma már csak mutatóban vannak itt-ott, meg is látszik a pocakján: marhalábszár tartárral, velőscsont, fácánleves, Budapest bélszín, bifsztek véresen, vesevelő, velőrózsák rántva szintén tartárral, edzés közben cukkoltuk ezzel egymást, a szomszéd étteremből átszivárgó friss, tömény pizzaszagban, Keresztelő Szent János se bírta volna így sokáig a pusztában, sáskán és vadmézen.
Francba a mai trendi gasztronómiával. Tényleg a francba, kiválóan ellennék én ezekkel is – ha jók -, mint anno a régi Ádám söröző tatárbifsztekével el voltam. Francba, oda.
Másfelől itt az emberek hülyébb része és a nem hülyébb rész kompenzálási kényszere, lásd a Kádár-kort. Előbbinek eleve köd borítja az agyvelejét, részint természetből, amire az elfogyasztott alkohol csak rátesz. Vagy a pap, korunk és hazánk botcsinálta propagandistája, jól mondják. Lelkük görcsös kis csomói, így énekelte Koncz Zsuzsa néni, ő meg nem oldhatja, én se, Önök se, ez hosszas népművelés feladata lenne, de ki akar itt népet művelni? Nálunk a népet nevelni szokták, pardon, idomítani. Pszichózisokat gerjeszteni és kihasználni, aztán elvitorlázni ezek és az ezekből (plusz a ködből) adódó kisebbrendűségi érzések szelein évtizedekig. Most már ez a turnus is lassan második évtizedébe lép, melyik volt még ilyen? Hát Horthy és Kádár regnálása. (Rákosi harcos mensevik volt, hiába hívta magát bolseviknek, hasonló egy alacsony termetű verőemberhez, akinek, ellentétben megtermett kollégáival, bizonyítania kell.)
Nos hát, a nem hülyébb rész azért kompenzál… azért… pontosan azért, amiért ha veszek drága pénzen valamit, amiről kiderül, hogy rossz, és nem tudok helyette másikat venni, igyekszem mentegetni. Nem rossz az, csak nem tökéletes, az adott esetben a legjobb választás volt, rendben, rossz is és rossz választás is volt, de megszerettem. Hiszen együtt kell vele élnem, akarom-nem akarom. Hogyan? Hogy nem “kell”? Nem kell, “ha”. És kell, “ha”. Ez utóbbi “ha” a kellemesebb, vagyis bonyodalommentesebb. A magyar ember… azaz Pató Pál, ugye.
Vagy még Pató Pál se. Egyetlen vég nélküli egyenes, mint a leállt szív képe a monitoron. Az meg áll, kérem, mint a cövek, akkor is, ha már semmi más nem tud állni.
Mi szerettük hinni, hogy 1943. január idusán Voronyezsnél még a karácsonyi ajándékok volt a legfőbb téma. Pont most olvasom egy régi katonatiszt visszaemlékezéseit. 1983-ban vetette papírra, képzelhetik, ki benne a rossz fiú és ki a jó. Nem mintha lenne olyan, itt is volt jó, ott is volt rossz, de akkor nem adták volna ki. Pató Pál úr ír. Ő szerette volna hinni, talán hitte is, de hogy minden szovjet tábornok és csapattiszt megvendégelte a fogságba esett ellenséget, hogy a szovjetek komolyan meg akarták hagyni a magukat megadó német tisztek oldalfegyverét, a legutolsó bakát is meleggel és bőséges koszttal várták, mi több, vodkával koccintottak velük egymás egészségére (sic!)… És ha ő szerette volna hinni, az olvasója miért ne szerette volna?
Hiszen itt volt a megszállás a nyakunkban. Nem volt olcsó mulatság, de… hogy is mondta nekem szintén a nyolcvanas évek elején Bartos Tibor író-műfordító barátom? “Az nem hagy el engem. Pénzemnél maradok.”
Ott hát, mindig ott. Valahogy finom áttételekkel.