Vajdasági történetek

Naplójából kiderült, hogy Sinkó cseppet nem érzi jól magát Szabadkán. „Szabadka borzalmas város Rettenetesen gyűlölik itt az emberek – vagy másutt is? – akiről érzik, hogy több náluk.” Kosztolányit prózáját olvasva nem lep meg ez a sötét kép. Ezzel eszem ágában sincs felújítani a régi Szabadka-Újvidék vitát, hiszen Újvidéket, mint kulturális tényezőt a kisebbségi politikusok “sikeresen” leépítették. (A címlap fotón: Szabadka).
Emlékszem, a Symposion indulása idején volt is egy Újvidék-Szabadka vita, azt hiszem, Gerold László pendítette meg először. Nem vettem részt a vitában, mert azokban az években az újvidéki politikai elit viselkedése háborított fel, a Nemzetiségi elit kritikájában meg is neveztem az elitet. Sóti Pálon – Rehák Lászlón keresztül – Nagy Józsefig. Ki emlékszik már rájuk? Pedig abban az időben mindenhatók voltak. Közel fél évszázad múlva azonban nagyobb megértéssel szólok róluk. Megteremtették a magyar intézményrendszert, a Fórum Kiadóházat, amely manapság sorvadásnak indult, létrehozták a Magyar Tanszéket, amely – attól félek – végnapjait éli, kiépítették a magyar iskolahálózatot, amely manapság félelmetesen zsugorodik. Igaz, az egypártrendszer satujában éltünk, de ma is abban tengődünk. Sinkó lett a Magyar Tanszék alapító tanszék-vezetője, s ő nagymértékben lazította az egypártrendszer nyomorát. Az a baj, hogy manapság nem él köztünk olyan formátumú értelmiségi, mint Sinkó Ervin. Vagy vele is karaktergyilkosságot követne el a pártpolitika?

Naplójegyzetek – Fragmentumok a vajdasági Naplóban

De ki volt az elitnek nevezett Rehák László?

Rehák Pósa Rózsa
Rehák László 1922. május 21-én született Mokrinban, egy Kikinda
melletti faluban. Édesapja jogász volt, ügyvéd, édesanyja gazdag földbirtokos
családból származott. Amikor egyéves volt Laci a szülők egy tágas belvárosi
házba költöztek Kikindára, és együtt laktak az ügyvédi irodát tartó Rehák
Vilmos nagybácsival. Az édesapa eleinte ügyvédbojtár volt a nagybátyjánál,
majd utána lediplomázott.
Tekintélyes családnak számított a Rehák família. A Rehák ősök csupa
iskolázott emberek voltak, lehetőleg egyetemre jártak, egy nagybácsi ozorai
püspök volt. A Rehák családi sírbolt Nagybecskereken a temetőben található,
ugyanis a nagyapa Torontál Vármegyében Nagybecskereken városi közjegyző
volt. A tekintélyt Kikindára is magával vitte a Rehák család, és a közéletben
is szerepet játszott Rehák László apja, akit szintén Lászlónak hívtak. Ő volt a
katolikus egyház jogásza, ami azt jelentette, hogy igen vallásos családnak
számított a Rehák család.
Laci magyar általános iskolában iratkozott, de a háború utáni káderhiány
miatt magyar nyelvet rosszul beszélő szerb tanítónő tanította. Így Lacit már a
negyedik elemibe szerb tagozatra íratták, hogy megtanulja a nyelvet, mivel
kiváló tanuló volt és gimnáziumba szándékozták íratni. A nyelvváltás
nehezére esett. A gimnáziumban a nagyszerb dölyfös osztálytársak magyaros
kiejtése és hiányos nyelvtani ismerete miatt állandóan kigúnyolták. A tanárok
sem voltak különbek. Ha jót akartak szórakozni, akkor Rehákot hívták felelni
a szerb hősi énekeket kellett szavalnia szép magyaros hangsúllyal. Ez volt az
osztályban a nagyszerű szórakozás! Ebből kifolyólag nagyon nehéz pillanatai
voltak – mint ahogy nekem mesélte –, mert a megaláztatást igen nehezen
viselte el önérzetes, komoly természete. Akik nem gúnyolták, azok az
illegális baloldal ifjai voltak. Magukhoz édesgették, és a nagypolgári
családban élő Rehák László tagja lett a kommunista ifjúsági szervezetnek.
Nem csináltak különösebb dolgot, néha röpcédulákat dobáltak szét. Egy
alkalommal valakit rajtacsíptek, és az bevallotta, hogy kik a tagjai az ifjúsági
szervezetnek. Lacit letartóztatták, de nem vallott. Édesapja volt az ügyvédje
és sikerült őt kiszabadítani. Mozgalmi munkát azonban ő továbbra is
folytatta, természetesen szülői beleegyezés nélkül. Nagy érettségi után
Szabadkára a jogi karra iratkozott, mert neki kellett továbbvinni a jogászi
tradíciót. Öccse Tibor kertésznek készült és ebben a szakmában dolgozott
élete végéig. Neki nem voltak nagyobb ambíciói.
Szabadkán szintén felvette a kapcsolatot a kommunista ifjúsággal, itt is
röpcédulákat terjesztettek, míg el nem fogták őket. Lacinak ismét sikerült
egérutat nyernie, noha utólag megtalálták a lakásán a bizonyítékot, és
börtönbe vitték. Ott napokon át, verték, kínozták, de nem vallott. Hamarosan
közeledett a háború Jugoszlávia felé, és már híre ment annak, hogy a magyar
csapatok bevonulnak Bácskába. Tehát a rendőrség szélnek eresztette az ifjú
kommunistákat. Laci ekkor Kikindára utazott, ahová a német hadsereg vonult
be, és ami tulajdonképpen a magyar kormánynak nem tetszett. A németek
hamarosan hozzáláttak a kommunisták, vagy kommunista-gyanús személyek
felderítésére. Az volta szerencséje, hogy édesapjának egy barátja éjszaka
bezörgetett hozzájuk, és figyelmeztette őket, hogy Lacit le fogják csukni, és
valószínű kivégzik. Még azon az éjszakán magához vette a legszükségesebb
holmit és egy jártas „határátkelő” csempésszel a zöld övezeten átszökött
Magyarországra. Szegeden jelentkezett a menekültek táborába. Ugyanis mivel
német megszállás alá került a Bánság, elismerték a menekült státuszt. Az
édesapja hamarosan fölkereste és fölvitte Budapestre, majd ott beiratkozott a
gépészeti karra, azt hiszem az Eötvös Lóránt Tudományegyetem karára, de
nem vagyok biztos.
Budapesti tartózkodása alatt rendesen rakta a vizsgákat, és már a hetedik
szemesztert is elvégezte, amikor a nyilasok átvették hatalmat
Magyarországon. Ekkor menekülnie kellett. Egy barátjánál rejtőzködött
Baranyában, a ma Horvátországhoz tartozó Laskó faluban egy ház padlásán.
Itt várta be az orosz hadsereget, majd gyalogszerrel elindult hazafelé. Néha
sikerült vonatra is szállnia és így megállt Zentán. Itt találkozott a többi
baloldali ifjú kommunista barátaival, akik valamennyien magyarok voltak, és
nagyon megörültek Lacinak, mert egy új, megbízható fiatalember érkezett
hozzájuk. Hazalátogatott Kikindára, de életpályája a továbbiakban már
Zentához, majd Újvidékhez kötötte.
A családban tragikus törés következett be, ugyanis az addig nagy
tekintélynek örvendő apáról, aki a háború után a népfront elnöke volt
Kikindán, kiderült, hogy „elvakult nacionalista”. Ugyanis a szerb többségű
Kikindán egy ülésen a német megszállás alatt azt javasolta, hogy a
gimnáziumban csak magyar és német tagozat nyíljon. Ugyanis németek is szép
számban laktak Kikindán és környékén. Tehát ellenezte a szerb tagozat
megnyitását. Erről az iratokat átnéző egyik mozgalmi embernek egy
jegyzőkönyv került a kezébe, majd nagy botrány kerekedett belőle.
Nyilvánvaló, hogy letartóztatják és elítélik. Zentára utazott a fiához, hogy
tudna-e segíteni, de hát Laci nem tudott, hisz a jegyzőkönyvet letagadni nem
lehetett. Édesapja ekkor elszánta magát, hogy átszökik a határon a
zöldövezetnél. Utolsó éveit Magyarországon élte le és ott is van eltemetve.
Lacinak nem volt ebből bántódása, de mindenesetre az időközben háborús
bűnössé nyilvánított apának a fiát mélyen megrendítette a dolog. A
vagyonukat is elkobozták.
Laci megbízható baloldalinak számított, és mint ahogy mondani szokás, a
párt hű katonája maradt.
Zentáról hamarosan Újvidékre került a tartományi agit-prop osztályra,
amely mint ahogy a szó is sejteti, mozgósítással és propagandával
foglalkozott. A Kommunista Párt mozgósította az új tagokat.
Elkövetkezett 1948, a Tájékoztató Iroda éve. A Magyar Szót addig is ő
cenzúrázta és más tanult ember nem lévén a Párt soraiban, kinevezték a
Magyar Szó főszerkesztőjének. Az eddigi szerkesztő, Kekk Zsigmond,
ugyanis nyíltan Sztálin mellé állt. Rehák a Magyar Szó főszerkesztője volt
1957-ig, amíg fel nem épült a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat. Az
építkezést többedmagával vezette, így a beköltözés után hamarosan
vezérigazgatóvá nevezték ki, tehát Rehák László lett a Forum alapító
igazgatója.
Két évi igazgatóság után elmondhatta, hogy a vezérlete alatt megindult a
magyarországi könyvbehozatal, megszaporodtak a könyvkiadványok,
amelyeket a Forum adott ki, és mindaz, ami történt a Forum körül az mind az
ő merészségéhez és bátorságához fűződik. Például maga köré gyűjtötte a
magyar képzőművészeket. A Forumban Ács József festőművész műtermet
kapott, a Zágrábban élő Hangya Andrást állandóan foglalkoztatta, tehát a
Forum a magyar képzőművészek mecénása volt.
Az időközben némileg enyhült elnyomás megszűnt a magyarok ellen,
amikor is Lacit diplomai pályára küldte a káderpolitika. Először három
hónapos nyelvtanfolyamot végzett, noha már angolul tudott, Angliában, de
előtte meg kell jegyezni, hogy az újságírói, diplomáciai főiskolát magánúton
három év alatt végezte el.
Valamely országban nagykövetnek szánták, de észrevette a
minisztériumban, ahol már meghatalmazott miniszteri rangot töltött be, hogy
nem minden adatott bocsátanak a rendelkezésére, és titkolóznak előtte. Ezt
annyira tűrhetetlennek tartotta, hogy eldöntötte, végkép szakít a diplomáciai
pályával és visszaköltözik Újvidékre, ugyanis egy évig Belgrádban
tartózkodott az előkészületek miatt.
Sóti Pál, az elsőszámú magyar politikus, akiről a hálátlan utókor azt
írtja, hogy nem volt elég jó magyar, (lásd Kalapis Zoltán életrajzi kalauza a
Magyar Szóban), Lacit nem kényszeríthette vissza a minisztériumba. Sóti
Pálról egyébként elmondhatom Lacitól hallottam, hogy nagy szerepe volt az
Újvidéki Rádió megalapításában, a Forum Vállalat felépítésében, és a Magyar
Tanszék beindításában. Amikor Sinkó Ervin akadémikus Zágrábból meghívták
a Tanszék élére vezetőnek, Lacit küldte Sóti Pál ennek a kérésnek a
lebonyolítására. Sinkó Ervin bele is egyezett, és hamarosan Újvidékre
költözött, ahol Sóti Pál egy külön házat bocsátott a Sinkó házaspár
rendelkezésére.
A Szocialista Szövetségben a tájékoztatási osztályt vezette, majd 1963-
ban megválasztották a Szocialista Szövetség szerbiai választmányának
titkárává. Ez azt jelentette, hogy három gyerekkel és velem a második
feleséggel Belgrádba költöztünk. Négy évig tartó mandátuma után továbbra is
Belgrádban tartották, ugyanis a Szocialista Szövetség országos
választmányának Vajdaságot képviselő elnökségi tagja lett.
Ez a Belgrádban való tartózkodás nem akadályozta meg abban, hogy
időközben ne doktoráljon, méghozzá a Kisebbségek Jugoszláviában, című
disszertációját 1964-ben védte meg az Újvidéki Jogi Karon. Könyvét fagyos
fogattatás követte, noha a Párt teli szájjal beszélt a nemzeti
egyenrangúságról. Laci időközben cikkezett, felszólalgatott, és ezért is nem
volt kívánatos Vajdaságban a hivatalos körök számára. Aleksandar Ranković
egykori belügyminiszter, majd később a Párt Központi Bizottságának a tagja,
időközben lebukott, és fényt derült arra, hogy a kisebbségekkel szemben
mennyi atrocitást követtek el, állandóan figyelemmel kísérték őket, sőt
dossziét is készítettek róluk.
A nemzeti egyenrangúság politikáját a 60-ás években egyes legmagasabb
rangú pártvezetők komolyan gondolták. De ahogy a magyarság, és
valószínűleg a több nemzetiség is „vérszemet kapott” az alacsonyabb rangú
politika folyton-folyvást akadályokat gördített a terebélyesedő magyar és más
intézmények elé. Olyan magyar kádereket választottak egyre-másra, akik
kiszolgálták a politikát, és nem nagyon cselekedtek a magyarság érdekében.
Laci zászlóhordozó volt a nemzeti egyenrangúság fejlesztésében, ő ugyanis a
doktori disszertáció írása közben döbbent rá arra, milyen elnyomásban
részesül a kisebbség. Ez pedig összeegyeztethetetlen a szocialista
internacionalizmussal. Kiállt a magyar nyelvű oktatásért az óvodától az
egyetemig és ott ahol az egyetemi karokon nem lehetett bevezetni káderhiány
folytán a magyar nyelvű oktatást, ott lektorátusokat kell állítani a magyar
diákok számára, de más nemzetiségűek számára is. Ez meg is történt, de
fárasztó volt a gáncsoskodás.
Lacit nem ismertem abban a korban, amikor a Magyar Szóhoz került,
tehát nem tudok beszámolni csak attól az időtől kezdve, vagyis 1955
novemberétől, amikor újságíró gyakornokként a Magyar Szóhoz kerültem.
Zárkózott, tekintélyt parancsoló főszerkesztő volt, de mások elbeszélése
szerint nem ártott senkinek. Nem buktatott le embereket, esetleg a gyengébb
tehetségű újságírókat eltávolította a szerkesztőségből.
A nemzeti egyenrangúságért való harc pedig dúlt a terepen. Egyre-másra
szembeötlő volt a kétszínűség, az igények elszabotálása, az emberek
megbélyegzése, ugyanis ha valaki a jogait követelte, nacionalistának
bélyegezték. Időközben elkészült az 1963-as szövetségi alkotmánymódosítás.
Az alkotmányozó bizottság elnöke Edvard Kardelj szlovén származású
politikus volt, aki a bizottság élén működött, Laci pedig egyik tagja volt. Ez a
törvénymódosítás arról nevezetes, hogy kisebbségek is alkotmány
államalapító jogra tettek szert. Az alkotmány meghozatala után hamarosan a
szerbiai képviselőházban, és természetesen a Tartományban is bevezették a
szimultán fordítást, tovább minden parlamenti anyag magyarul és albánul is
napvilágot látott. Tehát egyik vonalon zajlott a demokratizálódás, a másik
vonalon pedig a meghirdetett elveknek a gátolása.
Hosszú töprengés után eldöntötte, hogy ebben a politikában többet nem
vesz részt, megírja a véleményét, majd tanári pályára lép Szabadkán a
Közgazdasági Karon.
Ominózus számba menő politikai tanulmányát 1970-ben a Híd folyóirat
júliusi-augusztusi száma jelentette meg, melynek címére nem emlékszem, de
azt tudom, hogy a nem kívánt atyáskodásról szól, amivel ugyanis a szerbség
paternalizmusát tűzte pellengérre. Az írás mai olvasatában nem tűnik
eretneknek, de akkor, amikor megjelent, országos botrány kerekedett belőle.
A Tartományi Pártban szerb nyelvre fordították, majd zárt ülés formájában
reggeltől éjszakába menően tárgyaltak Rehák Lászlóról és az írást kiváltó
botrányról. A legkiemelkedőbb magyar politikusok, mint például Sóti Pál és
Kelemen Mátyás, nem jelentek meg, és azt hiszem, hogy Farkas Nándor sem,
de a többiek jelen voltak. Az ülésen egyedül Olajos Mihály, aki akkoriban a
Szerbiai Szakszervezeti Szövetségben dolgozott, kelt a pártjára, de
beléfojtották a szót, valamint Major Nándor, aki azt javasolta, hogy ne
Rehákról beszéljünk, hanem arról, amit írt. Vajon tényeket sorolt-e fel, de ezt
sem fogadták el. Hajszálon függött egész élet, munkássága és további sorsa.
Tudta, hogy ezek után nem léphet többé a politikai szintérre, de vállalta.
Felkészült arra a lehetőségre is, hogy munka nélkül marad a három gyerekével
és velem, aki belgrádi tudósítóként dolgozott egy hetilapnak. Az írás
megjelenése előtt hazautaztunk a szülőkhöz Zomborba, és nevelőapámnak,
akinek kukoricadarálója volt, feltette a kérdést, hogyha állás nélkül marad,
átvehetné-e a darálót. Erre nem került sor, mert mandátuma lejárta után
elfoglalta állását a szabadkai Közgazdasági Karon, és a szociológiát tanította.
Szabadkán időközben ellentétbe került az akkor magyar értelmiséggel,
mert új magyar folyóirat megindításának koncepcióját nem vállalta úgy,
ahogyan azt a szabadkaiak kérték. A szabadkai írótársaság irodalmiművészeti folyóiratot akart létrehozni, Rehák viszont társadalomtudományi
folyóirat szükségét látta helyénvalónak. Kemény vita és kiábrándulás után
elvetették Laci koncepcióját és így jött létre az Üzenet folyóirat szabadkai
szerkesztők kezében, Lacinak pedig a tartományi Szocialista Szövetség adta
meg a lehetőséget, hogy elindítsa a Létünk című társadalomtudományi
kulturális folyóiratot.
Érdemes ezt a folyóiratot az első számtól kezdve, 1970 decemberében
vagy, 1971-ben jelent meg (megtalálható a Magyarságkutató Tudományos
Társaság könyvtárában), ahol Laci a magyar nyelvű tudományosság
műveléséért száll síkra. Az volt az elképzelése, hogy a magyar tudósokat a
folyóirat köré csoportosítsa és műhelyt hoz létre az anyanyelven ápolt
tudományosság számára. Húsz éven át szerkesztette a folyóiratot, majd
barátai tanácsára átadta doktor Várady Tibornak a főszerkesztői posztot. A
folyóiratban sok írása jelent meg ezekről nem tartom magam kompetensnek,
hogy írjak, hisz már nem is emlékszem ezekre az írásokra. Annyit azonban
elmondhatok, hogy a Forumnak nagyon sokat köszönhet ez a folyóirat, mert
vállalat a kiadást, és a terjesztést. Szabadkán pedig ahogyan az írók, úgy az
értelmiség egy része, elhúzódott tőle. Néhány barátja akadt, akik rendszeresen
megjelentették írásaikat. Ezekről szintén tanúskodik a Létünk. Egyébként
Magyarországon nagy érdeklődést váltott ki a doktori disszertáció és mihelyt
a Forum megjelentette, már jöttek is az első példányokért. Ezek közül egy
példány Kádár János asztalára került, aki ezt a könyvet tanulmányozván
indult Nagyváradra Causescuval tárgyalni az erdélyi kisebbség státuszának
rendezésérről. Nyugatról is nagy érdeklődés nyilvánult meg a magyar nyelvű
fordítás iránt. Ugyanis Laci nagy elfoglaltsága miatt nem tudott vállalkozni
saját disszertációja lefordítására, ezt a munkát Kollin József, szakavatott
fordító és újságíró végezte el. Tetemes mű, rengeteg lábjegyzettel, amely
nagy munkát igényelt. Disszertációját 1965-ben védte meg, de szerb nyelvű
kiadványa nem született. Egyébként a disszertációt az össze költségeket
egyes-egyedül csinálta és vállalta, még a 130 példányban sokszorosított
kiadványt is mi pénzeltük. Fanyalgó érdeklődés mutatkozott meg a Vajdasági
Tudományos Akadémia részéről, azzal a megjegyzéssel, már jóval évek után,
hogy a disszertációját dolgozza át és írja hozzá az időközben megváltoztatott
alkotmány és az ezt követő egyenrangúsággal kapcsolatos tevékenységet. Ő
erre nem volt hajlandó, és így a disszertáció csak magyar nyelven jelen meg
350 példányban.
A könyv egyébként megtalálható Magyarországon minden jelentősebb
könyvtárban, nálunk bizonyára Szabadkán és Újvidéken a Magyar Tanszék
Könyvtárában.
Feleségként úgy láttam őt, mint aki szentül hisz abban, amit tesz. Hite
ellenére sohasem cselekedett, sohasem volt alattomos, kétszínű,
meghunyászkodó. Esetleg megvárta a kellő pillanatot, amikor gondolatait,
véleményét a nyilvánosság elé tárja. Az előzőekben említett Híd-cikkben
fellelhetők csíraként azok a törekvések, amelyeket mára sikerült többékevésbé megvalósítani. A paternalizmus ellen tiltakozva tulajdonképpen
amellett foglalt állást, hogy magyarságban van annyi erő és képesség, hogy
önállóan intézze dolgait és nem szorult állandó ellenőrzésre, nem kívánt
segítségre. A nemzeti tudat megköveteli, hogy önállóan műveljük kultúránkat,
és olyan káderek kerüljenek a magyarság nevében vezető pozícióba, akik ezért
tudnak és akarnak is valamit tenni. Tény az, hogy az utóbbi években nem
olyan magyar politikusok kerültek pozícióra.
Az egyetemen nagyon nagy hévvel és ambíciókkal kezdett dolgozni. Az
alkotmány-adta jogok értelmében többedmagával Szabadkán megindította a
magyar tannyelvű oktatást a Közgazdasági Karon, majd besegített a Műszaki
Főiskoláknál alakuló tantestületekben és az Építészeti Karon is munkálkodott.
Ebben a munkában többen a segítségére voltak magyar tanárok, politikusok is
elvétve, de a nacionalista bélyegzőt nehezen tudta levakarni magáról. Tehát
aki saját nemzetéért, annak egyenrangúságáért síkraszáll, az eleve
nacionalista, még akkor is, ha ez törvényben, politikai határozatokban
másként is van leírva.
Munkássága kiterjedt az Újvidéki Egyetemre is. Fölkínálta azt, hogy a
Szocialista önigazgatás és a Társasdalom-tudomány alapjai tantárgyát előadja
magyar nyelven. Jelentkeztek is valamennyien, megalakították a csoportokat
és összevontan egy tanteremben az orvostanhallgatókat, jogászokat kivéve,
oktatta a diákokat többnyire saját költségén. Nem volt ugyanis anyagi fedezet
a fakultásokon erre a célra. A Jogi Karon még sikerült megnyitni a magyar
nyelvű lektorátust a leendő jogászok számára, ezt Fehér Kálmán végezte.
Lektorátust létesítettek még a Közgazdasági Karon, de nagyon kevés
ideig működött, mert a tanár eltávozott.
Rehák László megpróbálta minden erejét latba vetni, hogy legalább a
szabadkai Közgazdasági Karon alakítson ki egy tantestületet, olyan
személyekből, akik két nyelven tudnak tanítani. Az első és a második évre
még sikerült nagyobbára megvalósítani elképzelését, de a harmadik, negyedik
éven csak elvétve lehetett a szakirányokon magyarul tanulni. Ennek a
törekvésnek azért volt foganatja, ugyanis abban az időben fokozatos oktatás
volt, és a második év után főiskolai diplomát lehetett szerezni. Már az első
évben több mint száz magyar egyetemi hallgató iratkozott, sőt a
beiratkozottaknak mintegy negyede volt magyar nemzetiségű. Azóta is folyik
magyar nyelvű oktatás kb. 50-70 hallgatóval, annak ellenére, hogy megszűnt a
fokozatos oktatás, és csak a negyedik év után lehet diplomát szerezni.
Régi álma megvalósult akkor, amikor sikerült megalakítania a szabadkai
székhelyű Magyarságkutató Tudományos Társaságot (1991). Ez az álma még
akkor született, amikor a 60-as években fölkérték Újvidékről, hogy jöjjön
vissza és álljon a Hungarológiai Intézet élére. Ő azzal a kikötéssel vállalta, ha
létrejön egy magyarságkutató részleg. Kijelentette, hogy ő se nem irodalmár,
se nem nyelvész, ezért nincs értelme, hogy egy ilyen intézmény élére álljon,
de ha létesítenek egy osztályt, amely a magyarság kérdéseivel foglalkozik,
akkor szívesen. Ezt a pártvezetőségben nem hagyták jóvá. Így maradtunk
Belgrádban. A Magyarságkutató Tudományos Társaságról csak annyit
szeretnék elmondani, hogy egy műhelyt akart kialakítani, azokból a fiatal
értelmiségiekből, akik érdeklődnek a tudományos kutatások iránt. De erről
Gábrityné doktor Molnár Irén már többet tud mondani.
Rehák László a háború után tagja volt a Tartományi Pártvezetőségnek,
majd négy mandátumon át a Szövetségi Parlament tagja, azonkívül a
Szocialista Szövetség fórumaiban választották be, végül a Kommunista
Szövetség Szerbiai Köztársasági vezetőségébe. Képviselősége alatt
lelkiismeretesen törődött választó kerületével. Általában rendkívül dolgos és
lelkiismeretes ember volt. Szerény, zárkózott, és csak azokkal volt nyílt és
közvetlen, akiket erre érdemesnek tartott. Tisztelőinek a tábora nagyon nagy
volt. Belgrádi lakásunkban alig múlt el nap, hogy az országból, vagy
külföldről ne látogassanak hozzánk. Aki Belgrádban megfordult a magyar
kiválóságok közül, az vendége volt a Rehák háznak is. Többek között Veres
Péter író, Juhász Ferenc költő, Kovács András filmrendező, Kolozsvárról az
azóta már elhunyt neves főszerkesztője a Korunk című folyóiratnak Gaál
Ernő. Erdélyből vendég volt nálunk: Sütő András, Kányádi Sándor, Szemlér
Ferenc, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Farkas Árpád. De jártak nálunk,
Londonban élő emigráns írók, amerikai, kanadai vendégek, akik valamennyien
érdeklődtek munkássága iránt. A szakirodalom úgy tartotta számon, mint a
nemzeti kérdés legjobb ismerőjét Közép-Kelet Európában. Különféle
kiadványok, folyóiratok, újságcikkek foglalkoztak Rehák László úttörőszámba
menő munkásságával. Ő pedig gyarapította tudását, hisz beszélt, írt és olvasott
németül, angolul és franciául. Van olyan publikációja, amely angol nyelven
jelent meg. Az országban is mindenütt ismerték, sokat hívták Szarajevóban és
Ljubljanában nemzetiségi kérdéssel foglalkozó intézetek. Ezekre rendszerint
tudományos kutatási munkákkal utazott el. Ma már valószínűleg kevesen
tartják számon, hogy a nemzeti kérdés szabad és merész taglalása nevelt föl
egy nemzedéket, akik nemzeti tudatukban megerősödve, bátran
tevékenykedtek a magyarság sorsának jobbá tételén.
A más nemzetiségekkel is szeretett volna összefogni, de azok nem
szívesen álltak vele szóba a már közismert hagyományos magyargyűlölet
miatt. Ezekben a nemzetiségekben mély nyomot hagyott az Osztrák-Magyar
Monarchia nemzetiségi politikája. A románokkal azért sikerült kapcsolatba
kerülni, és megnyerni egy-két embert, hogy a Létünk folyóiratba publikáljon.
Súlyos betegsége, szívinfarktusa volt ugyanis, és rövid időre épült föl,
megviselte szervezetét. A nyugdíjba vonulás nagyon nehezére esett, szinte két
évig nem tudott magával mit kezdeni. A Magyarságkutató Tudományos
Társaság egy kicsit visszaadta az életkedvét, de terveit nem nagyon tudta
megvalósítani.
Rehák László munkásságának megismerése szükségessé teszi azt, hogy
előkerüljön szakmai életrajza, tudományos munkái és értekezései, és az a
néhány könyv, amit megírt, abból is a nemzeti kérdéssel foglalkozó tematika
az érdekes.
A rendszerváltást kíváncsisággal fogadta, hamarosan be is lépett a
megalakuló VMDK-ba, majd amikor ott szakadásra került sor, a VMSZ-hez
csatlakozott. Két ízben a Községi képviselő-testület küldöttévé választották
Szabadkán. E testületnek munkájában lelkiismeretesen részvett, mint a hogy
mindent, amibe belekezdett lelkiismeretesen tette.
Sajnos nem emlékszem évszámokra, nem tudom megmondani, hogy
mikortól és mikor volt egyik, vagy másik fórumnak a tagja, egyedül azt
tudom, hogy a Fórum Lapkiadó Vállalattól, sohasem tudott elszakadni. Abban
tagja volt a kiadó és vállalat tanácsának több éven át.
Hajdú János újságíró A Hét című műsor egykori szerkesztője egyszer
fölhívta Budapestre és egy hosszú tévé interjút készített vele egy magán
televízió számára, de nem tudom megmondani, hogy kinek, minden esetre nem
az MTV 1-nek. Tehát Hajdú János kellene megkeresni.

Visszaemlékezés a Magyarságkutató Tudományos Társaság számára