A csodálatos szeniorok

Frank Iván
Korábban két rövidebb írásban már adtunk ízelítőt, hogy milyen nagyszerű eredményeket értek el atlétáink a lengyelországi Torunban megrendezett Szenior Fedettpályás Atlétikai Világbajnokságon. Akkor azt ígértük, hogy egy riportban körül járjuk a szakág helyzetét, mert azt gondoljuk, méltatlanul bánik vele a hazai média, és az idősebbek sportja nagyon kevés támogatásban részesül. Aztán kiderült, ahhoz, hogy alaposan bemutassuk ezt a helyzetet, nem elég egyetlen írás. Ezért úgy döntöttünk, hogy néhány írásból álló sorozatban próbáljuk bemutatni, hogy mi van, és, hogy mi lenne a jó.

1. rész A pénz beszél…

Nemrégiben ért véget Torunban, Lengyelországban a Szenior Fedettpályás Atlétikai Világbajnokság. Ahogy máskor is, most is eredményesen szerepeltek a magyar szenior sportolók. Ennek ellenére az országos média egyetlen sort sem hozott le az eseményről, egyetlen rövid hír sem jelent meg a világbajnokságról. Először csak csodálkoztam a jelenségen, aztán egyre inkább bosszantott. Vajon mi lehet az oka a mellőzésnek? Nincs hírértéke az eseménynek? Nem éri el az újságírók, műsorvezetők, szerkesztők ingerküszöbét? De hát ezeken a világbajnokságokon, amikor magyar aranyérem születik, éppúgy felhangzik a magyar himnusz, mint akár az olimpián vagy más rangos nemzetközi eseményen. Egy rádiós beszélgetésben Tarnócai Évának tettem fel a kérdést, aki maga is szenior sportoló, civilben író, újságíró, szerkesztő.

Hogy a média miért nem harap a szeniorok sporteseményeire? Nehéz a válasz. Talán úgy gondolják, hogy nem vagyunk elég érdekesek a nézőknek, hallgatóknak, olvasóknak. Pedig, azt hiszem, mi vagyunk az a közösség, akik legközelebb állnak a hétköznapi emberekhez; apukákhoz, anyukákhoz, nagymamákhoz….

Azt persze magam is jól tudom, hogy nem tülekednének jegyért szurkolók egy-egy szenior sporteseményre, biztosan nem közelítené meg a nézettség egy Bajnokok Ligája focimeccset, de azt senki ne mondja, hogy érdektelen, mondjuk, hogy valaki 81 évesen majd három métert teljesít rúdugrásban. Ahogy ez meg is történt Torunban, ahol Kurunczy Zoltán világbajnok lett ebben a versenyszámban. De nemcsak ő teljesített ilyen magas szinten. Érdemes megnézni a Toruni Fedettpályás Szenior Atlétikai Világbajnokság magyar éremtáblázatát. Éva maga is értetlen, miért ez a nagyfokú érdektelenség:

Akik szeniorként versenyzünk, örömből tesszük, mert szeretjük a sportot. Nem is várunk különösebb elismerést, bár talán járna: számtalan világversenyen hozunk dicsőséget Magyarországnak, különböző atlétikai versenyszámokban, különböző korosztályokban hozzuk az arany, ezüst, bronzérmeket, pontot érő helyezéseket.

*

Hogy a szenior versenyzők örömmel sportolnak, versenyeznek, ez nyilvánvaló. Hiszen ők már nem részesülnek semmilyen anyagi elismerésben, nem múlik ezen az egzisztenciájuk. Nemhogy pénzt nem kapnak, de a sportolással kapcsolatos költségeket maguk viselik, szinte teljes mértékben. Hogy mégis, milyen pénzügyi támogatást kap, illetve remélhet a szenior atlétika szakág, arról Sátor Lászlót, a Budapesti Atlétikai Szövetség főtitkárát kérdeztem, aki egyben a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) Szenior Bizottságának az elnöke is.

A szenior atlétika szakág a MASZ költségvetéséből kap némi támogatást. Ez az összeg, nagyon szűken, az országos fedettpályás és a nyári magyar bajnokság megrendezésére elegendő, semmi másra nem futja. A Budapesti Atlétikai Szövetség ezen kívül felvállalta egy szenior mezei bajnokság költségeit is, de ennyi. Két három éve még téli versenyt is tudtunk rendezni, de azóta annyira megemelkedtek a költségek, például a terembér, a versenybírók tiszteletdíja vagy a célfotó, hogy ma már erre nem marad egy fillér sem.

Ezek szerint máshonnan nem remélhetnek támogatást, mondom én, és Sátor László ezt nagyjából helyben is hagyja.

A Bizottságnak joga van szponzorokat, egyéb támogatásokat szerezni, de ez sajnos nem megy. Az egész atlétika sport az állami támogatásokon kívül alig szponzorálható. Ebből a szempontból minden a szenior versenyzőkre hárul. Ami azt jelenti, hogy ők maguk szerezhetnek támogatókat. Ez kb. a versenyzők 20 százalékának sikerül. Budapesten, ha jól tudom, egyetlen sportklub támogatja a szenior atlétákat, a Fradi. Pályát, edzési lehetőséget biztosít számukra, sőt, valamennyire a versenyeken való részvételük költségeibe is besegít. De ennyi.

*

Marad tehát, hogy aki idősebb korban versenyszerűen is szeretne atletizálni, az fizesse meg. Igen ám, de így válhat a szenior versenysport „úri huncutsággá”. Hogy csak az vehet részt benne, aki anyagilag megengedheti magának. A toruni fedettpályás világbajnokságon vagy a malagai világbajnokságon majd 50 fős magyar csapat vett részt, de ha már távolabb kellett utazni, alaposan megcsappant a létszám. Mert a versenyzőnek nevezési díjat kell fizetni, utaznia kell, laknia kell a verseny helyszínén, ennie kell… Éva erről így beszél:

Amikor egy szenior versenyző netán bekopog egy melegítőért, a válasz jószerint az, hogy oldja meg. Saját beszerzéssel, saját zsebből. Márpedig az sem kevés pénzzel jár Hétpróbázóként, csak cipőből legalább ötfélére van szükségem. Vannak, akik részvételét támogatják, de ez egyénileg dől el, és csak a költségek egy kis részére terjed ki. Mondjuk, konkrétan, nekem és néhány társamnak abban van szerencséje, hogy mi a Fradi színeiben sportolunk, és az egyesület, amennyire az anyagi lehetősége engedi, támogat bennünket. Van olyan szenior versenyző is, akit valamilyen más módon támogatnak, de igen, a költségek tetemes részét magunknak kell előteremtenünk.

*

Másszóval a szenior versenyzést az atlétikában csak kevesen engedhetik meg maguknak. De akkor hogy lehet valaki válogatott? Az én naiv elképzelésem szerint kezdetnek ott a tömegsport, ahonnan meríthetnének, aztán országosan, válogató versenyek során választódnának ki a legjobbak, akiket egy edzői team készítene fel a világversenyekre. Éva azonnal kizökkent az én idealista elképzelésemből.

Hogy a tömegsportból nőne ki a szenior versenysport? Erről nincs szó. Persze, azt nagyon jó lenne elérni, hogy minél több szenior korú ember mozogjon, sportoljon, és aki elég tehetséges, aztán versenyezzen is. Ennyiben lehetne a tömegsportra támaszkodni. De szervezetileg szerintem nem működne a dolog. Gondold végig, hány korosztálynak kellene versenyeket rendezni, hány versenyszámban, csak az atlétikában. Erre se pénz, se ember nincs. Vannak országos bajnokságok, az ottani helyezés dönti el, hogy ki kerül be a csapatba. Az a helyzet, hogy akik ott indulnak, azok lesznek a világversenyeken induló csapat tagjai.

Azért csak kötöm az ebet a karóhoz. Miért ne lehetne például városi, megyei szintű bajnokságokat szervezni? Mondjuk, az ottani önkormányzatok anyagi támogatásával, vagy valamelyik helyi nagyobb cég szponzorálásával. Nem ördögtől való, hogy ilyen cégek marketingjébe beleférne a szenior atlétika támogatása. Mondom Évának, hogy ő is elnökségi tag a Szenior Atlétikai Bizottságban, ők nem tudnák felvállani ennek a szervezését? Például felvennék a kapcsolatot vidéki testnevelő tanárokkal, sportvezetőkkel, akik vállalnák, hogy sportnapokat szerveznek a szenior korúaknak? Hogy megfelelő propagandával mozgásra bírják az idősebbeket. De Éva visszazökkent az álomvilágból:

Ez meghaladná az erőnket. Legalábbis akkor, ha ezt a szövetség egyedül vállalná be. De vannak hasonló, már működő kezdeményezések. Például az egyik szenior sportoló, Galló Tibor, aki egyébként testnevelő tanár Zamárdiban, rendez versenyeket a mozogni vágyó idősebbeknek. Sőt, már hatodik éve rendez Dobrigbán Géza bácsi emlékére, aki legendás szenior sportoló volt Palánták és példaképek címmel olyan versenyt, ahol együtt ugrunk magasat szeniorok és általános iskolások. Vannak ehhez hasonló versenyek például Szekszárdon, Szegeden,és Gyulán is. Ezekre a versenyekre el lehet menni, el lehet kezdeni a sportot.

*

Én persze nem kételkedem abban, hogy van néhány jó kezdeményezés. De hol van ez attól, ami, mondjuk, a para sportolóknál már hagyomány: minden évben van egy nap, amikor országszerte versenyeket rendeznek számukra, amikről a média is beszámol, és ami már évek óta felkelti irántuk az érdeklődést. Nem kellene valami hasonlót kezdeményezni? Sőt! Nem lehetne egyszer, bevonva a sportszövetségeket, a sportújságírókat, rendezvényszervezőket, általában a médiát, az elkövetkezendő évek valamelyikében elhatározni, hogy abban az esztendőben országszerte mozogni hívjuk az idősebbeket, a szeniorokat? És azt mondani, hogy az az év a szenior sportolók éve? Hogy a kezdeményezést támogassa a Nemzeti Sportszövetség, a MASZ, és általában a sportszövetségek? Talán így lendületbe jönne nálunk az idősek sportolása.

Fotó: Gosztolai Mária, aranyérmes
Pásztor Attila szenior atléta felvétele

*

Az összeállítás második részében egy interjút olvashatnak majd egy szakpszichológussal, akit a szenior sport mentális kívánalmairól kérdez Tarnóczai Éva, harmadik részében pedig az előbbiekben körvonalazott a kezdeményezést szondázzuk majd a sportszövetségeknél, a sportújságíróknál és azoknál az egyesületeknél, akik részt vállalnának a cél megvalósításában.