Posted by Bedő J. István
Nemigen lehet egy lendülettel végigolvasni Kenneth Hamilton kötetét, de olyan (hogy stílusosak maradjunk), mint egy Mozart-zongoraverseny: érdemes újra meg újra föllapozni Az aranykor végeoldalait, mert mindig talál benne az olvasó újdonságot, ami fölött esetleg átsiklott.
Hamilton maga is zongoraművész, körbekoncertezi a világot, és most ebben a jókora kötetben végiglátogatja a zongora aranykorának elérhető írott, nyomtatott, kottakéziratos forrásait, hogy valójában mi és milyen is volt az a nevezetes aranykor.A huszadikba átnyúló tizenkilencedik századot nevezik így, a hangszergyártó műhelyek, majd gyárak elszántan tökéletesítették a csembaló, klavikord, spinét utódait, a fortepiánókat és pianofortékat – leginkább a billenytűsökre írt művek megszólaltatóinak igényei szerint. Vagyis egyszerre fejlődött a zongora és művésze. Ez a kor virtuózokat, csilingelő billentyűmutatványosokat és igazi gigászokat szült és nevelt. Hamilton könyve kiemelten foglalkozik a nagy európai romantikusokkal (zeneszerzők és előadóművészek): a Liszt, Chopin, Clara Schumann generációjával, tanítványaikkal. Persze megszólalnak a kortársak is, kritikusok, lelkendezők és ledorongolók, elemzők: vaskalaposok és újért lázadók.
A visszaemlékezésekből a zeneélvező olvasónak ráadásul kiderül valami, amit eddig jobbára csak a zeneművészek regényes életrajzaiban olvashatott, de nem is nagyon gondolt utána. Tudniillik az, hogy a Liszt-filmben (és persze másutt is) láthatott szalon-koncert valójában hogyan is zajlott. Hiszen ma (vagy inkább tegnap, 40-50 éve) a koncert rekvizitumai: sötét öltöny, esti (nem estélyi) ruha, visszafogottság, csöndes figyelem, taps csak a zenemű végén, amikor a zongoristából kiszállt a feszültség, a hegedűs magasba emelte vagy teljesen leeresztette vonóját, tételek között nem tapsolunk, mert az járatlanságra vall – és még 10-20 illemszabály. Az előadó meg fegyelmezetten lejátssza, ami a kottában írva vagyon. Semmi egyéni dallamkezelés, legfeljebb szárazabb, kopogósabb, vagy kitartott szünetekkel érzelmesebb a mű. Pedig NEEEEEM
A 19. század utazó (pendliző, road-show-zó) művésze meglehetősen nagy alapzaj – csevegés, desszerttányér zörgése – fölött zongorázott. A többtételes művekből csak a helyhez illően legvidámabbat vagy leginkább elégikusat. Ha mégis több tételre vetemedett volna, nem hogy a tételek között, de egy-egy mutatósabb díszítés, bravúrfutam után is tapsolt az úri közönség. Ha ismerősnek tűnik, igen: az első a mai éttermi zene (korábbi nevén Tafelmusik), a második pedig a jazzkoncertek hangulatát idézi föl.
A miértet, a hogyant magyarázza el szellemesen, csúfondáros kommentárokkal Hamilton, hogyan merevedett celebrálássá a koncerttermekbe visszavonult zene és ezen belül is a koncertzongorázás. A művész-szerző arra is emlékeztet, hogy miképp alakította a koncertműsort a zongorák megbízhatatlansága, hiszen a különféle mechanikájú hangszerek más-más billentést kívántak, és megesett, hogy a túl szenvedélyes művész szétzongorázta a lágy billentést követelő zeneszerszámot…
Nyilván a fentiek egy részét a hangszeres művészek tudják, vagy hallomásból már ismerték. De még őket is meglepheti, hogy a kottahűséget elváró zenetanárok jócskán összezavarodhatnak, ha a különböző Urtexteket (kb. „őskézirat, őspéldány”) egymás mellett látják, hiszen a kor zeneszerzői is néha csak vázolták a harmóniákat, olykor a dallamot, a kádenciát is, és rábízták a művészre, hiszen „az úgyis tudja, mit kell ott játszani”. Olyan finomságokat, mint a pedál használata – sőt: bejegyzése vagy nem jegyzése a kottába – Hamilton hosszú fejezetben tárgyal, hiszen ez a technikai lehetőség is felborította a korábbi előadásmódokat… Kottapéldákkal támasztja alá, hogy a lejegyzők olykor vért izzadtak egy-egy koncertelőadás eltéréseinek, változatainak lejegyzésével.
A szöveg a nagyszerű Hamburger Klára fordítása. Olyan tökéletesen egyensúlyoz a pontos szakmaiság és a szerző szórakoztató anekdotázása között, hogy még a lábjegyzeteket is elolvassuk (hatalmas az irodalomjegyzék is), mert még ott is találni csemegéket, olykor csak egy Liszt-kortárs epés megjegyzését…
Hamilton a könyv tél végi bemutatásakor elmondta, hogy ő személyesen igyekszik visszatérni a kottát szabadabban kezelő hangversenyzéshez (néhány futamon be is mutatta), és az Aranykor művészeinek stílusában játszott ékítményekkel csupán élvezetesebbé teszi pódiumfellépéseit. És a legfontosabb: minden művészt, aki erre képes és hajlandó, ugyanerre bátorít.
Pompás élmény volt olvasni, ízlelgetni a humorát, a zongoristák és „élvezeti zongorázók” pedig különösen fogják majd élvezni.
Kenneth Hamilton: Az aranykor után.
Romantikus zongorajáték és modern előadás
Fordította: Hamburger Klára
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2018
440 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3192 Ft,
ISBN 978 615 506 2384
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Kenneth Hamilton egyszerre gyakorló zenész és muzikológus: zongoristaként rendszeres vendége a világ legjelentősebb hangversenytermeinek, miközben kutatásaival rengeteget tesz azért, hogy jobban megismerjük a múlt zenei gyakorlatát. Az eredetileg az Oxford University Pressnél 2008-ban megjelent könyv elragadó stílusban, ugyanakkor elmélyült érveléssel oszlatja el a zongorázás egykori aranykoráról szóló mítoszt.
Hamilton azt a történetet meséli el, hogy a 19. századi zongoraestek, ezek a turbulens, olykor botrányos, minden ízükben élő, gyakran kiszámíthatatlan események miként váltak napjainkra formális, merev és kiszámítható rendezvényekké. A kötet bemutatja, hogy a „kotta iránti hűség” többnyire történetietlen elve miként írta felül a zongoristák improvizációkban és átdolgozásokban gazdag előadói gyakorlatát, s miként változott meg ennek megfelelően a közönség szerepe. A zongoristák számára a könyv nemcsak a repertoárral, hanem az előadói hagyománnyal kapcsolatban is számos meglepő kijelentést tartogat. Az zenekedvelő olvasóknak pedig az mutatja meg, hogy mennyire más volt egykor a zongoraestek gyakorlata, s hogy a közönség lassanként miként alakult át hangos, aktív résztvevőből a pódiumról osztott zenei áldás passzív befogadójává.