Kelet Velencéje – Az M/S Hungária fedélzetén

Illyés Károly történeteiből
Szótlanul állunk a vonat ablakában, mereven nézzük a hajnali párába burkolózó hegyeket. Álmosak vagyunk, 20 órája nem aludtunk, mégsem térünk nyugovóra. Azt a fenséges látványt, ami szemünk elé tárul, a fagyos köd, a pára sem csúfíthatja el. A déli Kárpátok félelmetesen szép, vad tájain felejtjük tekintetünket. Néhány perce hagyta el a vonat Brassót, ezért virrasztunk vállvetve. Látószervünket erőltetve nézünk kifelé, nehogy elszalasszuk a pillanatot.
– Ott van, már látom! – kiáltja Bruce Lee és jobbra mutat.
A következő pillanatban a mi szemünk is a célra fókuszál. Egy hatalmas, fehér mészkőből készült tábla érdeklődésünk tárgya. Rajta az 1867-ben bevésett figyelmeztetés: Magyar Királyság államhatára. 1918. október 31-ig az a tábla volt az arra tévedőknek útmutató. A határkőtől délre a Román, északra a Magyar Királyság területe. Azok, akik gyakran utaznak a Budapest–Bukarest vonalon, percre pontosan tudják, mikor ér a vonat a nevezetes határkőhöz. Jómagam harmadszor teszem meg ezt az utat, társaim sokadszor. Jelenlegi – amint kollégáim remélik: ideiglenes határunktól – Lökösházától a határkőig majd’ 500 kilométert tett meg a szerelvény.
Minden magyar marinájó, akit csak kicsit is bánt történelmünk alakulása, kivárja ezt a pillanatot, addig nem pihen le, pedig hálókocsival utazunk.
– Mit érzel ilyenkor, Charlie? – néznek rám barátaim.
– Ha én azt most elmondanám…
Mindketten tudják, hogy Brassó, illetve Sepsiszentgyörgy a szűkebb hazám. Apám, minden ősöm ott született, élt, ott lett eltemetve. Mit érzek? Az ország megcsonkítása után 54 évvel is (1972-t írunk) dühöt és szomorúságot.
– Nem a román népre haragszom, agyatlan uralkodóinkra, ostoba politikusainkra, akik ezt a tragédiát előidézték. Mindezt egy, a magyarokat zsigerből utáló trónörökös miatt. Amit őseink nehezen összehoztak, azt egy dzsentri modorában pillanatok alatt elkártyázták. Ez volt a múltban és ez lesz a jövőben is. Szar az egész, pihenjünk inkább!
Tizenkét hónapos szolgálat után a központ szabályosan lerobbantotta a bandát a Dunáról. Nem tiltakoztunk, ránk fért a pihenés, a kikapcsolódás. Két hónapig élvezhettem a szárazföldi lét örömeit, majd jött az order: behajózom a hőn óhajtott Hungária óceánjáróra. Nagy hajóról még nagyobb hajóra kerültem.
Az al-dunai Reniben szálltam be új munkahelyemre. Legnagyobb örömömre ismét összekerültem Gáborral és Bruce Lee-vel. Velük első hajómon kötöttem barátságot, ők segítettek tengerész-pályafutásom nehéz időszakát túlélni. Kora délután, amikor a kátyer hajónk oldala mellé simult, boldogan másztam fel a majdnem új hajó fedélzetére.
Ez nem a Duna – nézegetem kedvtelve. Egy rozsdafolt sem csúfítja el a nagy hajótestet, a hatalmas fehér tatfelépítmény még az őszi ködben is ragyog. Rend, tisztaság amerre nézek. A hajó majdnem üres lehetett, a banyasugár (víz alatti rész) jócskán látható. Jó magasra kúszunk fel a skálán (hajójáró).
– Csak ügyesen, nehogy a vízbe vesd magad, te anyaszomorító nekrofíliás peredeszta végbélkéjenc! – hallom a biztatást a fedélzetről.
Megáll mellemben az ütő: ez csak a Szita lehet, senki másnak nincs ilyen eszement szókincse. Felnézek. Két jól ismert arc vigyorog rám. Naná, Szita az egyik, a másik – szent szar – a Teeneger.
– Déjà vu érzésem támad, mintha már átéltem volna ezt a pillanatot – vigyorgok a két lököttre.
– Nem semmi – ölelgetjük egymást, négy régi csibész a Tatáról. Már a teljes személyzet körülöttünk nyüzsög.
– Több az ismerős, mint az új arc – konstatálom.
– Ne csodálkozz! – kapja el a fonalat Tini –, erre a hajóra csak a legjobbakat hajózzák be. Fel nem foghatom, hogy kerültél ide!
Csodálóim közé besorol a chief és a bócman is. Velük még nem hajóztam. Fedélzetmesterünk idős, ötvenes évei elejét taposó régi vágású szaki (23 évesen a harmincasok is aggastyánok voltak a szememben) a régi generáció egyik utolsó őskövülete. Mogorva, nehezen oldódó figura.
Laci, a chief, magas, jóképű fiatalember, még innen a harmincon. A szebbik nem odaadó híve. Hasonló habitusú ember, mint én. Talán ezért, talán olthatatlan rajongásunk a lányok iránt semmi perc alatt összehozott bennünket. Jó kedélyű, közvetlen fickó, az elkövetkező években több hajón együtt szolgáltunk.
– Charlie, a bócman megmutatja a kabinodat, a barba a parton van, csak este jön vissza, akkor bemutatlak neki.
A fedélzetmesterrel és Tinivel a hatalmas felépítmény jobb oldali folyosóján kocogva belépünk új otthonomba. Tágas, szép dekor borítású helyiség, emeletes ágy, szófa, nagy asztal, két fotel, mosdó. Központi klímaberendezés biztosítja a meleget, hideget.
Előhalászom az egyik behajózó pálinkámat, a hagyományoknak eleget téve felköszöntjük egymást.
– Charlie, ma még rendelkezési állományban lesz, rendezkedjen be, ismerkedjen a hajóval! Nappalos szolgálatot ad, holnap reggel kezd! – igazít el a bócman.
– Mit kell tudni a bandáról? – nézek Tinire, miután a bócman eltotyogott.
– Például azt, hogy a teljes személyzet a barbától az inasig új ember. Két hete jött meg a hajó második indiai útjáról. A captaintől az inasig mindenki kiszállt. Az új barba évekig a főiskolán tanszékvezető volt. Hogy nyugdíját megdobja, utolsó évét ismét parancsnokként, hajózóként akarja letudni. Különös, a központ által eddig soha nem respektált kívánsággal kínálta meg a forgalmi osztály vezetőjét: az általa kiválasztott emberekből álljon a teljes személyzet. Hatalmas tekintélye miatt rábólintottak. Lekáderezett minden szóba jöhető tagot, fáradságot nem kímélve kutakodott, így hozta össze a válogatott csapatot. Alig egy hete vagyunk a hajón, ti vagytok az utolsó behajózók. Szerintem veled kapcsolatban megvezették, csak így kerülhettél ide – mosolyog a pimasz.