Posted by Paddington
Nagyon fontos könyv jelent meg az oktatás átalakításáról, Ken Robinson (és Lou Aronica) világszerte bestsellerré vált kötete, a Kreatív iskolák. Ennek nagyon örülök. Viszont borzasztó dühös vagyok, mert a kötet minden eresztékében csikorog és nyikorog, mert szakmai lektora volt, ám nyelvi valószínűleg nem. Az eredmény egy olyan kiadvány, amiből mindazok, akik szerint a jó oktatás sok-sok tartalmi tudás és nix ugri-bugri, azt olvashatják ki, hogy Ken Robinson igazából nem is tudja, mit beszél. (Már olvastam is ilyen véleményt.)
Ken Robinson nevét valószínűleg sokan ismerik, és nem csak oktatási szakemberek. 2006-os TED-előadása, amelyben a mai oktatás válságáról és a kivezető útról beszél, számtalanszor bejárta már az internetet és magyar felirattal is megtekinthető. Valódi celeb könyvét tartja tehát kezében az olvasó, ám olyan celebét, akinek munkásságát a szakma legalább annyira elismeri, mint a nagyközönség. Ha ilyen valaki szólal meg, arra illik odafigyelnie szakembernek és laikusnak egyaránt.
A Kreatív iskolák megjelenése azért is fontos, mert így hiteles forrásból erősítheti meg mindazok érveit, akik látják, hogy 2012 óta a korábban sem nagyszerű magyar oktatás valódi mélyrepülésbe kezdett. Egyszerűen, közérthetően, de szakmai érvekkel és példákkal mutatja be, miért elhibázott minden olyan oktatási rendszer, ami uniformizált tartalmakat és módszereket erőltet. Egy (újabb) szakember erősít meg bennünket abban, hogy idejét múlta az az iskola, amelyben – ahogy mondani szokták – 19. századi tanterveket próbálnak 20. századi módszerekkel letuszkolni 21. századi gyerek torkán.
Ken Robinson összefoglalja mindazt, amit ma már a világ oktatási szakmája pontosan tud, ám a gyakorlatba kevés helyen sikerült átültetni: a tanítás helyett a tanulást kellene segíteni. Minden diáknak egyéni tempója, tehetsége és érdeklődése van, amihez az oktatást egyénileg kellene hozzáigazítani, az akadémikus, tartalmi tudás helyett a készségek és képességek fejlesztését kellene előtérbe helyezni, amihez minden gyerek különböző tudástartalmat fog elsajátítani. A Kreatív iskolák megerősíti azt a tényt is, hogy a tanárok és az iskola szerepe a tanulásban nem annyira jelentős, mint amennyire az oktatásban dolgozók azt hinni szeretnék, de arra is felhívja a figyelmet, ez a szerep növekedhetne, ha el tudnánk engedni a tantermek és a tanítás istenítését.
Robinson szerint az egyén számára a valódi iskola, a tanulás maga az élet, ma viszont sokszor az élet az iskola falain kívül van, attól elzárva. Így aztán valódi tanulás gyakran csak az iskolán kívül zajlik. A diákok (ma már nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is) az élet minden területén rengeteget tanulnak, az iskola falain kívül sokszor lényegesen többet, mint azon belül. Az iskolának pedig az lenne a dolga, hogy mindezt segítse, együttműködve a családdal és minden olyan szereplővel, aki tanul és aki segíti a tanulást. A könyv pedig, ha nem is mondja ki, egyértelműen sugallja, hogy sikeres iskolát csak úgy lehet csinálni, ha van egy vezető, aki tágra nyitja az iskola kapuját, és a helyi közösséggel (tanárokkal, szülőkkel, a diákokkal és más szereplőkkel) összefogva megvalósít egy víziót, egy álmot.
Több olvasói véleményt is olvastam, amelyek reklamálják, hogy a Kreatív iskolák nem receptkönyv. Vagyis nem mondja meg, hogy Marika néni Bivalybürgözdön mint csináljon másképp szerdán az ötödik órában ahhoz, hogy a gyerekek tanuljanak is valamit az óráin. De nem is lehet receptkönyv, hiszen éppen arról szól, mindenhol az egyedi adottságok alapján kell újragondolni az iskolát. Ehhez Robinson felvillant néhány olyan példát, amelyek részleteikben segíthetnek egy adott intézmény újra-kitalálásában. Viszont nem lenne hiteles, ha bármilyen módszert kifejezetten ajánlana, hiszen azzal ellentmondana saját javaslatainak.
A kritikus hangokat sajnos nagymértékben táplálja, hogy a fordítás finoman szólva döcögősre sikeredett. Többszörösen összetett mondatokat olvasok úgy, hogy szó szerint felismerem, mi volt az eredeti gördülékeny angol mondat – ami viszont magyarul 2-3 mondatra szétbontva állná meg a helyét. Alany és állítmány néha összevész egymással, és bizonyos kifejezéseket görcsösen próbál magyarítani a fordító, Bányász Réka, miközben másokra bátran használ idegen szavakat. Nem volt könnyű dolga, ezt oktatási szakemberként pontosan tudom. Vannak fogalmak, amelyeket egy adott angol szóval megjelölve minden szakmabeli ért, magyarul viszont csak körülírni lehet. De ha már a fordító megpróbálta, érdemes lett volna kicsit többet gondolkodni bizonyos dolgokon – például azon, hogy a narratíva nem azonos a történettel. (Esetleg olyan fordítóra bízni a munkát, aki otthonosan mozog az oktatási szaknyelv labirintusában.) A szakmai lektor, Nahalka István hozzáértéséhez nem fér kétség, ám írásait ismerve őrá sem bíznám a nyelvi szerkesztést. De a Kreatív iskolák fontos könyv, megérte volna az erőfeszítést.
Az Olvass Bele! kritikája