Posted by Bojár Iván András
Nemrég tettem le Spiró Tavaszi tárlat című regényét. 1956 szeptember vége és a sokak számára máig megmagyarázhatatlan 1957 május 1. között játszódik. Megrázott, a családom élete volt benne. Több szereplőjét (Aradi Nóra, Makrisz Agamemnon, Pogány Ödön Gábor, Luzsicza Lajos) személyesen ismertem. A művészeti szakmai közeget, a szürke és fülledt világot, a helyszínt, a Pozsonyi út vidékét és társadalmát, de a nagy magyar társadalmat is, amit Spiró széles tablón fest meg, szintén. A bőrömön – és gyerekként a szüleim és barátaik elmeséléseiből. Otthon voltam tehát a könyvben, és nagyon otthon abban a szorongásban, ami a történet anyaga, ami jó száz éve folyamatosan jelen van ebben az országban, s amit minden rezsim a maga módján újratermel. A történet egy rágalomról, megtervezett, újságcikk formájában megrendelt, és egy ártatlan ember megsemmisítésére irányuló rágalomról szól. Apámat 1948-ban ugyanígy, megrendelt, újságban megjelentetett rágalommal térítették le addig nagyívűnek igérkező pályájáról. Azt a gellert igyekezett jól-rosszul korrigálni egy életen keresztül. És bizony, engem is értek már rágalmak. A hirhedt legocsmányabbat most elő sem hozom, de elgondolkoztató, hogy a regényben bemutatott sztálinista-bolsevik módszerrel, egy cikkbe belekanyarított tökhülye megrendelt hazugsággal (az éj leple alatt hordtam ki állítólag valaki házából, és fehér furgonnal tűnettem el az illető súlyos bűnjeleit) rágalmaztak meg egyszer a Heti Válaszban azzal a céllal, hogy azonnal kirúghassanak a városházán elfoglalt állásomból. Ez a megjelenés másnapján meg is történt. Régen volt, bő nyolc éve. Teszek rá. Csak hát, elgondolkoztat, hogy Spiró nyomasztó regényének alapképlete apámmal is, velem is előfordult már. A mindenkori bértollnokok akkor is, manapság is dolgoznak, gyereket nevelnek, nyaralni sietnek kánikula idején és moralizálgatnak két deci bor mellett. Jobb talán nem belegondolni, hogy minden romantikát, jószándékú vitális stilizációt lehántva hazám képéről a maga nyers valójában miféle helyen is élek. Ideteszem a regénybeli megvádolt szorongó ember tépelődését, hátha családi tapasztalataim ismeretében jobban megvilágítja mire is gondolok. 
“A vicsor országa.
Mérhetetlen, ősi gyűlölet öltött testet a forradalomban, ez ölt testet a megtorlásban, ez volt a mélyén a háborúnak és a megelőző hazug, gyilkos, háborút áhító békének. Állandó borzalom, amit az ember, mert nem bírja elviselni, időnként megpróbál megszelídíteni, és gyáván azzal hitegeti magát, hogy legyűrte. Soha nem gyűri le. Nem lehet az embert megnevelni, a szép eszmék és az erkölcsös élet iránt fogékonnyá tenni. Szolganépség. Hajlong, amint valami erőt mutatnak neki, és végrehajt, bármi legyen is a parancs. Csak akkor kezdeményez, ha megengedik neki, hogy a mások kínzásában találékony lehessen.
Ezt tapasztalta meg, amikor mérnök úrként betanított munkásnak kellett állnia: az alamusziságot, a sunyi hallgatást, az aljasságot, a gonoszkodást, amit a jobb szakmunkások nem műveltek, de a többség gyermetegen gyakorolt. Őt ugyan nem szalasztották el reszelőzsírért, mint a tanoncokat, mert mérnök, tehát annyira nem hülye, de a reszelőjét ténylegesen bekenték disznózsírral, nem győzte pucolni, a kését kicsorbították, a tokmányára olajat öntöttek, nem győzte törölgetni, a tokmánykulcsát ellopták, és ha újat kért, azt is ellopták, a művezető ordítozott vele, holott nagyon jól tudta, mi folyik. Az utcai ruhája zsebét újra meg újra kiszakították, a gombjait újra meg újra letépték, ehhez lakatkulcsot kellett másolniuk a szekrényéhez, nem sajnálták az időt. Az esztergagépe mellé a padlóra kutyaszart kentek, azt külön kellett behozni, behozták. Az utcai cipője talpát átfúrták, nem volt nehéz, el volt vékonyodva. Följelentették, hogy marxista nézeteket hangoztat – nem hangoztatott –, állandóan behívták az irodába, lezsidózták és utolsó figyelmeztetésben részesítették. Csoda, hogy nem verték meg, boldog békeidők.
Falun is rémes lehetett az élet, ha azokra a történetekre gondol, amivel az ő szülei meg Kati szülei a városba való menekülésüket indokolták, Kati borzalmas szülei pedig Újpesten is úgy éltek, mint ott, ahonnét jöttek. A paraszt az önző szerzésben érdekelt, a világot statikusnak fogja fel, ez még hagyján, de a jobbágytempó elviselhetetlen. A jobbágylét rombolásban, közönyben, soha-szembe-nem-nézésben, a minimális előrelátás hiányában, herdálásban, csökött tudatlanságban nyilvánul meg. A paraszt somolyog, a jobbágy vigyorog, mondta egyszer az apja. A jobbágy kiutat nem lát, nem keres, nem hiányol, jövőtlenül parancsot vár. Odavetett csontért kutyamód hű. Aki egy kicsit is mást gondol, aki bármiben a szokások ellen vét, azt megkövezik. Sok-sok nemzedéknyi öntudatos munkáslét kellene, hogy ezt a csökött, eszméletlen erkölcstelenséget elhomályosítsa.
Siránkoznak az értelmiségiek, a népboldogító felvilágosítók, hogy a tanításuknak rossz a hatásfoka, hogy a nép nem tanul semmiből, hogy az előző nemzedék tapasztalatait a következő nem veszi át. A műveltséget, a szép iránti fogékonyságot akarják terjeszteni, idealizálják a népet, maguk is népfiak akarnak lenni, ezek a reménytelenül idealista értelmiségiek; ő is népfi akart lenni, bolond narodnyik. Nem látják be, hogy a nép a magáét nagyon is megtanulta, mert minden újabb nemzedéknek a pofájába vágják, és ha elfeledte volna, újra megtanulja: azé a hatalom, akinél a fegyver. Annak földig hajolva hódolni kell, rimánkodni kegyért, pillanatnyi enyhületért, hatalommorzsáért, akárki legyen is: tatár, török, német, orosz, zsidó, sváb, román, szerb vagy magyar, legyen az herceg vagy gróf, lovas tengerész vagy pártfőtitkár, altiszt vagy őrmester, jegyző vagy segédmunkás. Akit pedig a hatalom legsilányabb gyakorlója gúnyolni méltóztatik, azt ki kell röhögni, még ha az anyánk is. A népnek nincsen iróniája, a gúnyt remekül érti. Az erőszak nyelvén kell szólni hozzá, más nyelvet nem beszél, és ha kedvesen szólítják meg, gyöngeséget szimatol és harap. Legázolják, aki nem üvölt. Merő irigység ez a mocsári világ, víz alá rejtőznek, és följelentik azt, aki a nádszálon keresztül óránként eggyel többször veszi a levegőt. Gyűlölnek mindent, ami rajtuk kívül eleven, legyen az növény, állat vagy ember. Görbe, sunyi, babonás lelkek, megmondják nekik, ki a boszorkány, ki ver szemmel, és agyonütik. Az intéző titkos óhaját kiszimatolják, a lányukat, a feleségüket, az anyjukat az intéző ágyába gyömöszölik, és amíg az a nőt döngöli, az ágy alatt a csizmáját suvickolják a nyelvükkel. Ezt tanulta a nép ezer évig, és ez valódi tudás, nem pedig homályos, időleges, foszlékony elvek és eszmék.”