Posted by Sándor Erzsi:
– Kálmán bácsi! – repeste anyám. – Brazíliából! „Mammajukeró!”, gondoltam rögtön, de nem mertem hangosan mondani, mert eszembe jutott, hogy valami malacságot jelent. Kálmán bácsi megjelenése hirtelen valósággá tette az addigi meséket. Ha ő van, akkor van Brazília, van Margit néni is, aki anyám nagynénje, és aki a 17 éves Kismargitot – anyámat – kimenekítette Kispestről a kilátástalan szegénység és a biztosan látható zsidótörvények elől. Margit néninek hatalmas gyakorlata volt a menekülésben. Weiss Záli legszebb lányaként 17 évesen titokban táncosnőnek jelentkezett az egyik orfeum műsorába, és a 20. század beköszöntének szilveszterén már egy moszkvai mulatóban táncolt és énekelt mint vengerka. Mélyen búgó hangjától magukba roskadtak a duhaj oroszok, sírtak, és mind el akarták venni feleségül, ő ment is volna, csakhogy mind nős volt már. Így mesélte anyám, hiszen így mesélte neki Margit néni is.
A pesti Haller utca egyik bérkaszárnyájában élő család, a vágóhídon dolgozó bátyok, a fehérnemű-varrónőnek tanuló húgok rendre megkapták Moszkvából az apanázst. A szép Margitnak jól ment. A család kiheverte a távozását követő sokkot, és mivel Margit néni leveleiből és csekkjeiből áradt a gazdagság, már senki sem akarta tudni, miből futja neki hermelinstólára, megelégedtek azzal, hogy van. Olyannyira volt, hogy amikor Margit néni az 1910-es évek elején hazalátogatott, hintón érkezett a Haller utcába, a gyerekek visítva szaladtak a porban, a lovak után. Margit néni az összefogdosott moszkvai fotóról már családszerte jól ismert hermelinjében érkezett. Telepakolta a hajópadlós lakást mindennel, ami fogyasztható, eladható és pénzzé tehető, majd elporzott a hintóval. Legközelebb három év múlva jött, bírósági végzéssel, mert kitoloncolták Oroszországból. Lelőtt egy nagyherceget.
– Jaj, volt ott annyi nagyherceg, mint a szemét – mesélte anyám, ahogyan neki Margit néni. – Ha fölköptél a levegőbe, majdnem biztosan egy nagyhercegre esett, persze ha az ember a mulatók körül köpködött. Egy nagyherceggel több vagy kevesebb, mit számít? Ez a Mihail ráadásul egy féltékeny barom volt.
Margit nénivel megtörtént az, ami Kund Abigéllel is, csak neki mázlija volt és remek túlélőtechnikája. Nem őrült bele a bűntudatba. Mihail, az eszelősen féltékeny nagyherceg egy erre a célra megfelelő pezsgős és vélhetően kaviáros éjszakán Margit néni kezébe nyomta a felhúzott revolverét, ordított, ivott, aztán még egy kicsit ordított, hogy ha Margit néni ártatlan, akkor csak húzza meg a ravaszt, és Margit néni addig ügyetlenkedett a fegyverrel, amíg le nem lőtte a nagyherceget. A bírósági tárgyalás rövid volt, Margit nénit fölmentették, mert a nagyhercegné megvédte a szerencsétlen magyar lányt. Margit néni mellett vallott. Mihail egy szadista, agresszív állat volt, és ennél nem is mondott többet. Margit nénit fölmentették, de kitoloncolták, az egyik hermelinstólája fedezte az útiköltséget. Jobb bele sem gondolni, hogy mi történik, ha Margit néni orfeumtáncosnőként éri meg Moszkvában a nagy októberit. Vajon melyik szibériai munkatáborban főznek levest a hermelinjéből, miután letépték róla?
Margit néni tehát még időben hazaért, és mivel nem szerette nagyon a pesti Haller utcát, a hajópadlót és a gang végében a klozetot, a Király utcai ékszerészek felé vette az irányt, hogy pénzzé tegyen néhány egyszerűbb ékszert, amit az orosz vámtisztek szeme elől elrejtett. Az egyik ékszerüzletben Kálmán bácsi üldögélt mint tulajdonos. Hogy egymásba szerettek-e, erről nem mesélt soha senki, de Margit néni kellőképpen mutatós volt, és elegendő brillel rendelkezett ahhoz, hogy a fiatal ékszerész érzéseiben senki se kételkedjen. Mire megvolt a haszene, már csomagoltak, mert megvolt a hajójegy is Rióig. Nem menekültek, nem szöktek, egyszerűen csak elindultak. Margit néni jól számolt, és tisztában volt a kis moszkvai ékkövek számával és értékével is. Tudta, hogy meg kell őket sokszorozni. Amúgy is hiányzott neki a luxus, az elegancia, a pezsgő, és bár Kálmán bácsi a legkevésbé sem emlékeztetett egyetlen nagyhercegre sem, de legalább odaadóan finanszírozta Margit néni nagyratörő álmait.
– Nem hiszem, hogy Margit néninek volt olyan nyílása a testén, amibe ne rejtett volna el néhány briliánst – hümmögött anyám, ahányszor idáig ért a történetben.
Már csak azért is, mert a családi krónika úgy tartja, hogy a kimaradó brilleket akvamarinra festette az ügyes kezű ékszerész, hogy a kék smoncák senki fantáziáját ne korbácsolják fel fölöslegesen a hosszú úton. Inkább nézzék őket rossz ízlésű menekültnek, mint kirabolható gazdag kivándorlóknak. Margit néniék megérkezésük után nem sokkal házat vettek az óceán partján, beindították az ékszerüzletet, és mivel néhány évvel később anyám a maga szemével látta mindezt, jó oka volt elhümmögni a Margit néni testnyílásaira vonatkozó megállapítást. Szerinte nem létezhetett annyi akvamarinra festett brill, amennyiből a riói egzisztencia megteremtődött, vagy ha igen, akkor Margit néni tetőtől talpig kékbe smukkolva lépte át az Egyenlítőt a hajón, ahol meg is keresztelték, életében először és utoljára.
Anyámat is megkeresztelték a hajón, amikor átszelték az Egyenlítő vonalát, és amikor két év múlva visszafelé hajózott, nem vették vissza róla a keresztvizet. Nagyjából ez volt az egyetlen, amit magával hozott Brazíliából. Az akkor már milliomosnak számító riói család árulónak tekintette, és vélhetően elmebetegnek is. Nem csomagoltak neki kelengyét, ajándékot, nem stafírozták ki, holott tudták, hogy a szerelem hajtja haza. Ha megérkezik Kispestre, férjhez megy. A hajókofferjában néhány magyar újságkivágás, pár fotó, egy-két saját kezűleg varrt ruha lötyögött. Margit néni inkább a postára bízta a húgának összerakott csomagot, attól tartott, anyám – csakis az ő bosszantása végett – esetleg kinyitná és szétosztaná a fedélközi utasok között a Kispesten nélkülözhetetlen pongyolákat, papucsokat, szalmakalapokat és persze a hamisítatlan brazil kávét.
Az újságkivágásokban anyámról írtak. A riói magyar lapok a társasági események között megemlítették, hogy a kis magyar lány csodálatosan énekel, táncol, és egészen meglepően mutat a riói éghajlat alatt oly valószerűtlen fehér bőrével és koromfekete hajával. Ez utóbbi gyakorinak volt mondható arrafelé, nem úgy a hófehér bőr.
– Tanuld meg, hogy ott, ahol mindenki napbarnított, neked hintőporral kell púderezned magad! – adta tovább nekem anyám a Margit néni orfeum alapozta életigazságát, miközben minden fürdés után tényleg hintőporfelhőbe burkolt, amint álltam a hokedlin, egy magasságban vele.
Aztán beletekert a fürdőlepedőbe, és magához szorítva bevitt az ágyamba. Gyorsabban nőttem, mint szerettem volna. Hamarosan a saját lábamon voltam kénytelen beballagni a leválasztott lakás hosszú és keskeny előszobáján az ágyamig, fehér hintőpor talpnyomokat hagyva a bordó szőnyegen. A sötétkék pléhdobozos hintőport, amin egy göndör hajú kisbaba mosolygott, anyám még Rióból hozta magával, azt töltötte újra és újra egyre vitathatóbb minőségű babahintőporral. A pléhdoboz átélt anyámmal mindent. „Barnepowder” volt ráírva, azt hittem, hogy kifejezetten barna bőrű bébiknek készítették.
Anyámat Rióban nem engedte Margit néni a napra. Nagy szalmakalapokat kellett hordania, és vigyáznia, hogy egyetlen szeplő se szemtelenkedjen elő az orra körül. Margit néni tánciskolába is küldte, és amikor meghallotta, hogy anyám énekhangja fölfelé befogja azt a távolságot, amit az övé lefelé, már csak arra kellett vigyáznia, nehogy reflexből bezavarja egy mulatóba. Nem, erre nem volt esély. Margit néni addigra úri dáma lett, és anyám szerint csak infernális röhögése kelthetett volna gyanút az arra fogékonyakban, mert magára valamit adó úriasszony legfeljebb kacag, de nem röhög fröcskölve, teli szájjal. De a magát úrinak nevező magyar társaság nem érzékelte ezt a finom disszonanciát, mivel Margit nénihez hasonló újgazdagok voltak, akiknek épp elég titkolnivalójuk lehetett, csak nem voltak Margit nénihez hasonlóan rafináltak. Annyira nem, hogy Margit néni átlátott rajtuk, és teli szájjal kiröhögte őket. Kismargit állandó fellépője lett a társasági életnek, a magyar báloknak, estélyeknek, teadélutánoknak. Énekelt, csárdást táncolt és irredenta verseket szavalt a jóléttől egyre jobban elnehezült tengerentúli magyar kolóniának. Izzadsággal kevert könnyek folydogáltak ilyenkor a húsos arcokon, és csurogtak a brill nyaklánccal kerített méretes dekoltázsokba. A nyakékek hasonlítottak egymásra, látszott rajtuk, hogy a megrendelők egy ékszerészhez járnak. Kismargit a magyar nyelvű újságokból gondosan kivagdosott minden róla megjelenő újságcikket, tudósítást, fényképet, ezek lötyögtek aztán a hajókofferében, amikor Kispest felé hajózott az óceánon.
– Ha magyar bál volt – mesélte anyám –, Margit néni nem hagyott szó nélkül egyetlen félretaposott cipősarkat, legurglizásnak indult harisnyát, elterpeszkedett női tenyeret, fehérarany gyűrűbe szorított hájas ujjat. Örökké suttogott a fülembe, aztán a röhögéstől néha bele is köpött. Játsszák itt a dámát, de közben mindig kilóg belőlük a mosónő! Hát honnan jöttek ezek? – idézte fel anyám Margit nénit nagy átéléssel. – És tudod, mit? Igaza volt! Urizálnak, miközben nem láttak urat, csak moziban. Ezek minden nyáron letakarják fehér vászonnal a nappaliban a garnitúrát, aztán nem mennek nyaralni, mint az arisztokraták, hanem otthon maradnak. Élnek a porfogók között, azt hiszik, az a sikk meg az elegancia. Látták a színházban, hogy úgy kell. Felteszik a szőnyegre a szőnyegvédőt, arra a linóleumot, a tetejébe meg az újságpapírt. Csokoládés prolinők! – röhögött anyám, és vigyáznom kellett, hogy ne köpjön le.
Margit néni előre megfontolt szándékkal úrikisasszonyt faragott anyámból. Meg akarta spórolni neki azt a munkát, amit ő vengerkaként, táncosnőként, mulatótündérként, vélhetően konzumnőként magába invesztált. Megtanította étkezni, mozogni, állni, ülni, viselkedni, szipkából cigarettát szívni, késsel-villával almát hámozni, banánt enni. Megtanította neki, hogy melyik bort melyik ételhez ihatja, ami merőben fölösleges tudásnak bizonyult, mert anyám megátalkodottan utálta az alkoholt. De tudta, melyik poharat hogyan kell tartani, hogy a konyakos az öblös és a hosszú a pezsgős, tudta, hogy az evőeszközök haladási iránya kívülről befelé tart, megtanulta a selymeket, bársonyokat, szöveteket, nem tévesztette össze a cérnakesztyűt a horgolttal, a csipkét a klöplivel. Aztán a tetejébe megtanulta Margit nénitől lenézni az urizáló tempót, megvetni a fennhéjázó rátartiságot, és a legmívesebben elővezetett eleganciába belevinni egy hökkenést, egy csámpát, egy félreérthető gesztust. Végül anyám megtanult Margit nénitől ordítva röhögni. Másokon, önmagán, bármin.
Anyám masamód volt, kispesti kalaposlány a nővére üzletében. Jó kézügyességgel, nagy képzelőerővel és végtelen türelemmel megáldva. Mindent tudott, amit tűvel, cérnával, fonallal, kalapfilccel, nyúlszőrrel ki lehetett fejezni, és mindent ki lehetett. Margit néni annyival járult hozzá Kismargit istenáldotta tehetségéhez, hogy beíratta egy francia szabóságba. Még nem döntötte el, hogy kényelmes úrilányt neveljen-e belőle, vagy olyan nőt, aki, ha nagyon muszáj, megáll majd a saját lábán is. Anyám döntött helyette. A francia szabóságon néhány hét alatt megtanulta mindazt, amit az ottani lányoknak egy-két év alatt kellett. A főszabász azt tanácsolta Margit néninek, nyisson a magyar lányának egy szalont, mert özönleni fognak hozzá a megrendelések. Ez volt az a pont, ahol Margit néni elbizonytalanodott. Ennyire nem akarta önállósítani kis védencét. Már az is soknak látszott, hogy Kismargitra hirtelen elkezdett ráragadni a portugál. Margit néni játékszere, üres óráinak magyar babája kezdte elrontani magát és a kis precíziós óraszerkezetét. Anyámban ott leselkedett ugyanaz a függetlenedési vágy, ami Margit nénit Moszkváig, majd Rióig hajtotta. Az önállósult baba saját akaratra tett szert, és ezzel hirtelen nem is akart más lenni, mint szerelmes. Ez hiányzott a legjobban az életéből, és ebbe tudott a legnagyobb erővel belekapaszkodni. Margit néninek nem maradt játéktere. Bebizonyíthatta volna a szerelem hiábavalóságát, múlékonyságát, felcserélhetőségét, mesélhetett volna történeteket, csakhogy ahhoz olyan részleteket kellett volna föltárnia moszkvai múltjából, amihez nem lehetett kedve. Inkább óvatos volt. Rióban a körülöttük élő magyar fiúkat elkerültette anyámmal, mert a családjukkal semmiképpen sem akart keveredni. Igazi riói nagypolgári családot viszont, olyat, amilyet anyámnak – önmagának – szeretett volna, nem ismert. Anyám meg Kispestről hozott kis szerelmét addig növesztette, míg az gyökerestül ki nem fordította a család és Margit néni terveit. Anyám levelet írt haza, vissza akar jönni, és kalaposlányként akar dolgozni a nővére üzletében. A válasz hajófordultával érkezett: ha jól meggondolta, jöjjön, van otthona.
Nem gondolta meg jól. Tudta, amikor csomagolt, amikor búcsúzkodott, amikor az otthonról küldött pénzéből megrendelte a hajójegyet. Amikor az őserdei szivárványos lepkeszárnyakkal díszített tányérokat megvette a nővérének. Tudta, hogy maradnia kellene, de minden erejével kapaszkodott abba az egyetlen, valódinak látszó saját érzésbe, amelyhez nem volt köze a gazdag nagynéninek, mert nem vehette meg, nem árazhatta be, és értéktelennek minősítve nem is dobhatta ki. Ez az érzés maradt anyám egyetlen tulajdona, és ez adott neki erőt szakítani a tengerentúli álommal. Margit néni rövidre fogta a búcsúzást és nem csinált jelenetet. Amikor bepakoltak a ház előtt a fehér nyitott sportkocsiba, a fekete bőrű sofőr volt az, aki könnyes szemmel megáldotta anyámat. A Corcovado-hegy tetején álló Krisztus-szobor egészen a kikötőig bámult utána, kezét tehetetlenül széttárva a város felett. Mammajukeró, mammajukeró, ómama.
Kálmán bácsit Margit néni halála hozta a hatvanas évek elején Budapestre. Kigondolta a golyófejében, hogyan is telik majd el az élet özvegyen. Egyik Margitot kicseréli a másikra. Nem látott nagy különbséget. Az egyik orfeumokban ugrált, lokálokban szédítette az orosz nagyhercegeket, aztán az évtizedek hálás, kifogástalan, bár nagyhangú úrinőt faragtak belőle, ez a másik meg itt van a szocialista Budapest közepén, nagyjából munka nélkül, elváltan, megverve egy zabigyerekkel, akinek az apja valahol Amerikában él, még csak nem is egyedül, hanem a családjával együtt. Mert azokat vitte magával 56-ban a teherautóval, és nem a mindenórás terhes szeretőjét. Kálmán bácsi úgy döntött, Kismargit már eléggé nem kicsi ahhoz, hogy a saját és a gyereke érdekét belátva csomagoljon, és ezúttal megvalósítsa azt az egykor elbaltázott kivándorlást.
Megérkezésekor rövid úton nyilván szemrevételezte anyám anyagi kondícióit, amelyek szépen láttatták magukat a lakáson. A konyha sarkába berendezett kis szabászatot, a szíven szúrt gázbojlert, amelynek őrlángját egy odaékelt konyhakéssel szabályozta anyám éveken át, és az előszoba gyorsan meszelt falára kitett riói, szivárványos lepkés emléktányérokat, amelyek túlélték anyám hazajövetelét, a család kispesti deportálását, az ostromot, az oroszokat, a Rákosi-érát és 56-ot. Kálmán bácsi kopasz feje éppen egy vonalban volt az előszobaszekrényen kirajzolódó, sötétbarna, kicsi folttal. A Tolbuhin körút felől érkező golyó ütötte lukkal, ami a szekrényen át a falban talált magának helyet.
– Itt vagytok nekem, a két 56-os emlék – mondogatta anyám néha, amikor a szekrény esetleges átfestéséről esett szó.
Az én pontos jövetelemmel tisztában volt, a golyónyom december közepén ajándékként várta, amikor hazaért velem a kórházból. Kálmán bácsinak nem kellett a nagyszobáigmennie ahhoz, hogy tudja, jól számított. Anyám eléggé örül a feltűnésének és eléggé kiszolgáltatott ahhoz, hogy nyugodtan megtehesse az ajánlatát. Viharosra sikerülhetett, mert anyám a dühtől zihálva rohant be hozzám, a nagyszobába, miután rácsapta Kálmán bácsi orrára az ajtót. Anyámat nem nagyon érdekelte, hogy való-e nekem mindaz, amit rám öntött, valakivel meg kellett beszélnie, és én voltam kéznél.
– Ez a marha! Megfogta a mellem, és nekinyomott az előszobafalnak. Először azt hittem, rosszul lett vagy mi. El fog esni, azért kapaszkodik belém. De nem. Azt morogta közben, hogy nekem férfi kell, itt van ő, és menjek vele Rióba, ő boldoggá tesz, megad nekem mindent, meg neked is. Nem normális – fújtatott anyám a kanapén, aztán fölpattant, és leült mellém a földre a babáim közé, hátát a hideg cserépkályhának vetve.
Az olvasnivaló ajánlatot az Olvass bele! kultúrakirakat készítette.
Fotó: Sándor Erzsi (Gordon Eszter felvétele)
Sándor Erzsi: Anyavalya
Park Kiadó, Budapest, 2016
(…) Kerek fejű, kopasz ember volt, pár nappal azelőtt becsöngetett hozzánk, és amikor elővigyázatosan, ahogy anyám tanította, kinéztem a kis lyukon, csak annyit mondott: „Ááá, te vagy a Cicuka, szaladj, mondd meg az anyukádnak, hogy megjött a Kálmán bácsi.” Megmondtam. Anyám sikoltozva rohant az ajtóhoz, feltépte, ölelgették egymást a kicsi, kövér bácsival az előszobában, talán sírtak is. Falhoz húzódva, gyanakodva néztem a jelenetet, és megállapítottam, hogy a kicsi bácsi nem lehet az apám. Arról már tudtam, hogy az apám vékony, magas, göndör hajú. Ez meg egy golyófejű, köpcös öregember volt. Különben is Kálmán!