Posted by JOHN CASSAVETES-PORTÉ –
Czompó Judit
Harminc éve hunyt el John Cassavetes, a maga útját járó, Hollywood édeskés világát mindig is fenntartásokkal fogadó amerikai rendezőzseni, aki közel három évtizedes munkássága alatt „csupán” alig egy tucat filmet készített el (Hollywood égisze alatt hármat, függetlenként pedig nyolcat), melyek közül azonban rögtön az elsővel, A New York Árnyai-val (1960) örökre beírta magát a filmtörténet nagy könyvébe. Hollywood filmipara mindig is kitermelte a maga „mestereit”, de mindig is voltak és lesznek olyan alkotók, akik nem kérnek, kértek az „álomgyár” szirupos világából, inkább a függetlenek „keserű kenyerét rágva” vágnak, vágtak bele a filmezésbe. Gondoljunk csak olyan rendezőkre, mint például Morris Engel, Lionel Rogosin, vagy a közismertebbek közül Robert Altman, a fiatalabb generációból pedig napjaink híres testvérpárja, Joel és Ethan Coen.
John Cassavetes is ide, ezen független alkotók sorához tartozott. Hollywood „szabálytalan arcaként” ő volt az első, aki megmutatta, hogy a filmezésben hogyan futhat be „csupán” művészként valaki karriert, anélkül, hogy üzletemberré válna (mint tegyük hozzá, a mai rendezők általában). Mert szerinte „a művészet sohasem volt vétel és eladás tárgya.”.
Szinte semmilyen irányzathoz nem kapcsolható, senkihez sem hasonlítható filmjeiben élte ki alkotói szabadságát. Filmjeinek (nagyon sok esetben) nemcsak szereplője és forgatókönyvírója, hanem rendezője és producere is volt egy személyben. Nem kért Hollywood szabályaiból, sőt egyenesen bírálta azokat. Gyűlölte az erőszakot és a meztelenséget, nála a nők mindig is kitüntetett figyelmet kaptak a vásznon. Robert Altmanhoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy Hollywood „a nőket csak „ágyasokként” kezeli, csak az a kérdés, hogy hol, mikor, kivel és hányszor fognak ágyba bújni. Mindennek semmi köze a nők csibészes alkatához, a bennük rejlő csodához.”.
Az 1950-es években televíziós filmekben lépett fel, éjszakai rádióműsorban szerepelt, valamint rögtönzés-órákat tanított New Yorkban. Tulajdonképpen ezek az improvizációs gyakorlatok adták számára az ötletet, hogy megrendezze első filmjét, a New York árnyai-t, amely, mint tudjuk nemcsak a cannes-i zsűri elismerését vívta ki, hanem a közönségét is. Ezután úgy döntött, hogy további filmötleteinek megvalósításához szükséges költségeket és alkotógárdát maga teremti elő, nem készít stúdiófilmet, mert mind mondta: „Az emberek szeretete nem megvásárolható”.
Alkotógárdaként családtagjai, közeli barátai szolgáltak, a költségeket pedig, többek között, olyan filmekben játszott szerepeinek gázsijából teremtette elő, mint például a Roman Polanski rendezte Rosemary gyermeke, vagy A piszkos tizenkettő. Ez utóbbiban nyújtott alakítását az Akadémia egyébként Oscar-díjra is jelölte.
Így követte aztán az első nagy sikerű filmjét a többi, ismert alkotás is (Arcok, 1968; Férjek, 1970; Egy hatás alatt álló nő, 1974; Egy kínai bukméker meggyilkolása, 1976; Premier, 1977). Az 1968-ban készült Arcok fekete-fehér kockáin egy megromlott házasság pillanatai elevenednek meg. A forgatás fél évig tartott, az utómunkálatok azonban három évig. De a befektetett munka megtérült, hiszen az 1968-as velencei fesztiválon öt díjat nyert, és három kategóriában is Oscar-díjra jelölték.
Forgatási helyszínként gyakran, New York utcái, múzeumai, vagy leggyakrabban saját kaliforniai háza szolgált. Így volt ez 1984-es készítésű Szeretetáradat című filmjében is, ahol unokatestvére, Thedon Papamichael díszlettervező egyedi dekorációi; a kamerák, lámpák, kábelek és a szokásos filmkészítési eszközök 13 hétre „feldúlták” a Cassavetes-család otthonát. Így, a rendező gyermekei szinte mindig máshol játszottak, aludtak a házban, attól függően, éppen hol folyt a forgatás. John Cassavetes hét filmjének zeneszerzője és hangmérnöke: Bo Harwood, valamint állandó operatőre, Al Ruban is szinte már családtagként mozgott a házban. Nemcsoda hát, hogy a rendező mindhárom gyermeke, Nick, Alexandra és Zoé is a filmes pályát választotta, hiszen már igen korán, akarva-akaratlan belecsöppentek ebbe a titokzatos világba, amely őket is „elragadta”.
De térjünk vissza John Cassavetsre. Cassavetes karizmatikus, provokatív, hajthatatlan, de legfőképpen színészközpontú rendező volt, aki színészként (Piszkos tizenkettő, Rosemary Gyermeke, Elsőrendű célpont, Columbo-sorozat Fekete etűd epizód) pontosan tudta, hogy a jó film mindig a színész vállán fekszik. Főhősei éppen ezért mindig azok az elmaradhatatlan színészbarátok (Ben Gazzara, Seymour Cassel, és hat filmjében szereplő, Peter Falk) voltak, akikkel órákig el tudtak beszélgetni a forgatások után (és tegyük hozzá közben is) az élet dolgairól. Ben Gazzarra, akivel öt filmet forgatott, így nyilatkozott egyszer róla: „John szövege eleven volt, pergő, hiteles, úgyhogy nem volt nehéz átélni. John gyűlölte a profizmust. A véletlent kereste, a meglepetést. Lehetőséget akart adni arra, hogy a színész felfedezze magát, hogy önmaga lehessen, szabadon és fesztelenül és hogy olyasmit is előhozzon a figurából, ami más körülmények között elsikkadt volna.”.
Martin Scorsese így fogalmazta meg gondolatait barátjáról: „John Cassavetes óriási szerepet játszott az életemben. 1960-ban, még főiskolás koromban fedeztem fel az Aranypolgárt, akkor tanultam meg, hogyan is kell egyáltalán filmet nézni. A második megrázkódtatás a New York árnyai volt.” Aztán így folytatta „…az ő életművéből lestem el, csak hit kell meg energia, és az ember előbb-utóbb legyőzi a filmcsinálás előtt tornyosuló anyagi nehézségeket. John sohase várta meg, hogy minden feltétel meglegyen. Elkezdte a munkát és kész.”.
Peter Falk, akivel a híres Columbo-sorozat Fekete etűd című epizódjában, és utolsó filmjében az 1986-os Big Trouble című filmben is együtt dolgozott, e szavakkal jellemezte barátját: „Cassavetes volt az egyik leghevesebb ember, akivel életemben valaha találkoztam.”.
S, ha már beszéltünk a barátokról, nem maradhat ki az imádott feleség, a múzsa, a nagyszerű Gena Rowlands sem, akit még korai televíziós és színházi fellépései alkalmával ismert meg. Gena, férje szinte minden mozdulatából, arcrezdüléséből olvasott, ahogy John is az övéből. Tíz filmben dolgoztak együtt, félelmetesen azonos hullámhosszon mozogva. Cassavetes így nyilatkozott egyszer feleségéről: „Gena érzékeny és tökéletes. Csodára képes. Tiszta”. Imádva „gyűlölték” és gyűlölve imádták egymást. Szerettek. Mert a szerelem, mint az egyik legfontosabb érzelem, kiugró szerepet játszott Cassavetes életében. A szerelem nagy filozófusa volt! Szereplőinek gondolata mindig e téma körül forog, erről beszélgetnek, vitatkoznak, állandóan a szerelmet „elemzik”. Filmjeiben a szerelmet veszi „górcső” alá, és próbák sorozatának is aláveti. Nála mindig ott lapul a kétely, szereplői saját érzéseikben is bizonytalanok és abban is, hogy hogyan fogadják a másik érzéseit. Számára a játék, az öröm és a vidámság túláradó érzelmeinek kifejezése. A személyes színekkel gazdagított érzelmek, a karakterek prizmáján megtörve fénylenek fel filmjeiben.
Gena Rowlands és a korábban említett színészek tökéletesen ráhangolódtak, Cassavetes szabálytalan világára, amely mind dramaturgia, a kamerakezelés, a világítás, a beállítások, a vágás vagy éppen a zenei aláfestésben is eltérnek a hagyományos, vagy nevezzük így, szabályos filmkészítési technikáktól.
Dramaturgiájára a kihagyásos szerkezet jellemző. A cselekmény, mint a legfőbb mozgatórugó, nála nem fontos. A hagyományos történetvezetést itt nem találjuk meg; jelenetei és interakciói a karakterek között néha hosszabbak a szokásosnál, és nincs boldog „happy end” sem. A néző kevesebb információt kap a szereplőkről, mint általában. Mégis a csehovi komédiák melankóliájával átszőtt történeteiben úgy tudja megnevettetni a nézőt, hogy az (mint Brechtnél is) sírás helyett kacag. Úgy tud érzelmes lenni, hogy cseppet sem érzelgős, érzelmes. Többek között ez teszi őt olyan egyedivé.
A világítás éles, érdes, kemény. A hang olykor zavaró, bántó. E rendszertelen, kószáló, kusza világhoz szinte adja magát a jazz improvizatívitása, amit előszeretettel használt aláfestő zeneként (New York árnyai, 1960). Enteriőrjei gondolkodó, töprengő arcokról zsúfoltak. A vágás vibráló (Minnie és Moskowitz 1971, Egy hatás alatt álló nő 1974), olykor egy-egy jelenetnél várná az ember a szokványos jelenetváltást, de Cassavetes bevet valami váratlan elemet, vagy éppen még tovább kitart egy-egy jelenetet, mint az „megszoktuk”. Meglepetés és a véletlen, e két elem gyakori alkalmazásával felkavarta az állóvizet. Egyszerű érzelmeket jelenít meg, egyszerű eszközökkel úgy, hogy az emberi rendetlenség térképén világos, biztos pontokat nyújtva kibillenti az embert a kényelmes „komfort zónából” meglepő és igaz pillanataival.
Olyan improvizációs részeknek, amiknek más rendező csak szünetkitöltő szerepet szán, mint például az, hogy valaki áthalad a szobán, nála (meglepő módon) egyszer csak hirtelen középpontba kerül, fontossá válik. Annak ellenére, hogy forgatókönyvei valóban nem voltak teljesen „kidolgozva”, és a jelenetek többségében inkább színészei egyéni elgondolásaira, érzéseire támaszkodott, nála minden egyes hangsúlyt, gesztust, mimikát, órákig tartó vita és megbeszélés készített elő, melyek azonban minden filmjében (mint például a Férjek-ben is!) a spontaneitás erejével hatnak.
Az improvizáció igen fontos jelző nála, bár kissé mindig is neheztelt ezért, mert öntörvényű alkotóként nem viselt el semmilyen címkét sem. Mint mondta: „Hiszek a spontaneitásban, mert úgy gondolom, hogy tervezni a legdestruktívabb dolog a világon.” Filmjeit nézve olyan érzése támad az embernek, mintha egy családi perpatvar közepébe csöppent volna, vagy a szorítóba, ahol a kamerát „bokszkesztyűként” használva, gyakran alig karnyújtásnyira helyezve szereplőitől, szinte kipüföli „hőseiből” az érzelmeket, a keserűséget és a fájdalmat, akik a sikertelenség, az alkoholizmus, a középosztálybeli lét egyhangú unalmától és a szeretet utáni vágytól szenvednek. Mindezt olykor kézikamerával veszi fel, féldokomentarista stílusban.
Görög származását szinte le sem tagadhatná, hiszen habitusa szinte átsüt a vásznon. Filmjeiből mindig árad a „rendetlenség” a spontán érzelemkitörés, hirtelen nagy kacajok, nevetések és dühkitörések váltják egymást. A hagyományos értelemben véve nála nincs színészi ábrázolás, csak éppen „valami történik” egy emberrel, vagy két ember közötti kapcsolatban. Nézete szerint az élet egy komplikált szerep, melyben mindenki, mint alkalmi színész mozog, a maga túlságosan egyéni, valamiben mindig értetlen módján. Gena Rowlands mondta róla egyszer, hogy olyan mintha dühösen rendezne. Cassavetes sohasem volt érzékenyebb és szenvedélyesebb annál, mint amikor filmet rendezett. „Én nem filmet rendezek, hanem hangulatot teremtek és az rendezi a filmet” – nyilatkozta egyszer. Magas hőfokon égett, belevetette magát a felfedezésekbe, az izgalmas kalandokba, amit a filmezés jelentett számára. Művészi vízióiban nincs indok, értelmezhetőség. A film számára az érzelmek inspiráló példája, egy vizuális felfedezőút, ahol a kamera mintha ott sem lenne, követi a színészek természetes ritmusát. S ez a felfedezőút a film befejezésével sosem ér véget, talán ezért is viszonyult olyan sajátságosan a már kész filmjeihez.
Valós érzelmekkel teli világa úgy elevenedik meg a vásznon, hogy közben nem nevel, nem ad a néző szájába válaszokat. Azokat mindenki találja meg maga! Ahogy Cassavetes fogalmazta egyszer – „Utálom a nevelést, az oktatást”. Szeretem az érzelmeket és a változást, és utálom a válaszokat, mert a válaszok megállítják a tetteket”. Az emberek mindig is jobban elfogadták a már jól ismertet, a hagyományosat és mindig is ódzkodtak az újtól, az eredetitől. Őt idézve „Ha azonosságot akarsz, nem kell művésszé válnod, akkor dolgozz egy gyárban”.
Filmjeit újranézve, az idő távolából úgy tűnik, hogy azok, azokat az új, eredeti, friss dolgokat mutatják meg mindannyiunknak, még több intenzitással, melyeket naponta átélünk, tapasztalunk. De a saját tapasztalatainkat néha magunk mögött hagyjuk, elfelejtjük. Celluloid szalagon megjelenő képei és az általuk közvetített érzések, gondolatok, ezeket az „elhagyott tapasztalatokat” hozzák vissza nekünk az életbe. Így leszünk mi nézők (a forgatókönyvíróval, a színészekkel, a stábbal, a rendezővel egyaránt) a film részeseivé. Így válunk e nagy kutatással, rácsodálkozásokkal teli felfedezőúton „bátrakká”, ahol már nem félünk az ismeretlentől, az újtól, mert a zűrzavarból egyszer csak rend támad, a kétségből pedig bizonyosság.
Cassavetes a mának is szóló, időtlen filmjeiben mindent megmutat nekünk magából, magáról, s mindannyiunkból egyaránt. Az ő szavaival élve: „A legnehezebb dolog a föld kerekén, felfedni magad, megmutatni amid van. Művészként úgy érzem megpróbáltam sok mindent tenni ezért, de leginkább mégis az kell mindezekhez, hogy merni kell hibázni. Hajlandónak kell lenned arra, hogy kockáztass mindent, hogy valóban megmutathass mindent.”.