Húsvéti blues

Asperján György
Ma, idén tavasszal másodszor levágtam a füvet. Télen, amikor az első hó leesett, műtrágyát szórtam el a kertben, így aztán a nemrégiben áldásként erre járt záporoknak köszönhetően hirtelen szálasra sarjadt a fű. Mivel egyéb dolgom volt, halogattam kicsit a fűnyírást. Miközben a kellmes melegben róttam a köröket, mintuntalan a feleségem járt a fejemben, aki óvott a fűnyírástól is: nem bírod te már, rosszul leszel, ne csináld. De én, bocsánatot kérve, akkor is csináltam. Ha elhagyom magamat, elhagy az élet is. Aztán egyedül maradtam. Nem volt, aki óvjon. Nem volt, aki intsen. Annyira kitöltötted a lelkemet, hogy fűnyírás után kimentem a temetőbe. Mindenképpen veled akartam lenni egy kicsit, és mesélni a fényről, a kellemes melegről, a tavaszi szellőről, a megébredő természetről. Ott állva a sírodnál, és mesélve neked mindarról, amit annyira szerettél, éreztem, hogy hallod, hogy érzed, amit mondok, és melegen zsibongott bennem a létezés öröme, és fájdalma, hogy te már nem vagy velem. Merre induljak, hogy megtaláljalak? Milyen csodát teremtsek, hogy megsimogasd az arcom? Hogy újra a gyengéd szeretet óvatosságával csókolj és csókoljalak? Ennyi volt az élet? Istenem, a feltámadás napja van, és ez a végtelen csoda csak az Atya fiának adatott meg? Ezért belekapaszkodunk, s próbálkjuk elhitetni magunkkal, hogy csak akarnunk kell és lesz feltámadás, megnyílik Isten Országának ajtaja, és örök vendégek leszünk a mindenség urának asztalánál.