Posted by Kuthi Csaba
Hajnali három óra június 24-én. Ülök, sétálok, azaz pontosabban: morfondírozok kies hajlékomban Tállyán. A napokig tartó egyiptomi hőség után némi enyh érkezett. Olykor fenyegetéssel, mint tegnap délután. Égi morgolódással, de végül is sem zápor, sem zivatar, de még egy kiadós eső sem jött. Maradt a szárazság. Viszont ajánlatossá lett az éjszakai, hajnali szellőztetés. Ennél fogva ajtó-ablak, keresztbe, hosszába, tárva-nyitva, hogy a benti 25 fok menjen ki, a kinti 22 fok meg jöjjön be. Be is jön. De nem egyedül. Bejön vele egy árva éji pillangó. Egy valódi. Aki a fényt keresi, mert célja és eleme a sugárzó fény. Bejön, repked, táncol, játszik a fényben és láthatóan jól érzi magát a kinti félelmes setétség után. Én pedig egyszer csak elkezdem keresni gondolatban a légycsapót. Azt a nyeles készséget, ami gyerekkoromban bambuszpálcára erősített bőrflekni volt. Ma viszont egy műanyag pracli.
De egyszer csak rádöbbenek, hogy ez egy szörnyű rossz beidegződés. Olyan lelkileg beégetett szokáshagyomány, aminek a nyomai olyan időkből öröklődhettek bele a lelkekbe, amikor az embernek szüntelenül küzdenie és védekeznie kellett a természet erői, az állatok, az állatvilág kellemetlen és veszélyes egyedei ellen. A legyektől a tigrisig. Vagy persze legújabb kemotoxikus korunkban már inkább csak a szúnyogok ellen.
Itt van ez a szép ház, ez a nagy kert, ahol egyszer csak vakondtúrások jelentek meg. Olvastam a neten mindenféle elmés és költséges eszközökről és praktikákról, amikkel ezeket a békés állatkákat el lehet űzni. Nem tettem semmit, következő évben eltűntek. Jöttek apró békácskák is, ők is eltűntek.
A ház újjáépítésekor, a helyi kőműves brigadéros eldicsekedett azzal, hogy mekkora kígyót találtak, és azt milyen szakszerűen verték agyon. Persze ártalmatlan, szép siklókígyó volt. Olyan, amilyet azóta többször is láttam a kertben, és csak gyönyörködtem bennük, akárcsak a csodálatosan szép, zöld gyíkocskákban. De az ember mély tudatában benne van valami atavisztikus kígyógyűlölet. Vagy félelem. Ami jöhet a nem tudásból, de jöhet bibliai gyökerekből is. Hiszen tkp. a kígyó a bűnös abban, hogy nem a Paradicsomban lebzselünk, hanem arcunk verejtékével…
Ha ebből a történetből kifelejtjük Éva anyánk szerepét és persze saját álhatatlanságunkat, vagy – mondjuk úgy – gyanútlan bizalmunkat a női nemben, a világ máris kerek.
De ami miatt tollat vettem a kezembe és írásba fogtam, az az éjszakai élmény, hogy a nyitott ajtón át belibbent egy éjszakai lepke.
Itt kergetőzik a fénnyel, a fény körül önmagával, és nyilván elbűvölve, lenyűgözve, elvakulva mást sem akar, mint a fény része, a fény részese lenni. Valami meghatóan csodálatos élmény.
És én akkor első gondolatomban meg akartam ölni őt. Egy számára földöntúli méretű légycsapóval. Miért támadott fel bennem ez az ősemberi gyökerű, elemi ösztönös ölni vágyás? Nem tudom. Vajon benne van ez mindenkiben? Minden, egyébként teljesen ”normális” emberben? Valószínűleg. Talán csak a brahminok mentesek ettől a gyilkolási ösztöntől.
Ez a megsemmisítési elemi ösztön vezérli vajon a politikusokat is? A politikai és vallási fanatikusokat is? Ha másképp nem tudod legyűrni, öld meg?
Van persze korunkban és hazánkban más, kifinomultabb gyilkolási módszer: a verbális erőszak. Vagyis: a karakter gyilkosság.
Most pedig azért kellett ezt az írást kiadnom a fiókból, mert egy tisztességes emberen, Márki-Zay Péter, Hódmezővásárhely város hatalmas többséggel megválasztott polgármesterén, a város köztiszteletben álló polgárán, közpénzből fizetett politikai apparatcsikok, az emberi viszonyok legaljasabb, elvetemült bűnét, lélek-gyilkosságot követtek el.
Az állatok ezeknél sokkal tisztességesebbek.