Gaál Péter
Szilvásvárad. Bélapátfalva. A naiv emlékező azt gondolta, az első a nagyobb. Mondjuk, város, míg a második egy román stílusú templom, jó, esetleg van másik is, néhány ház és kész. Hát nem. Szilvásvárad község, Bélapátfalva város (e névben és titulusban együtt benne rejlik az egész magyar rögvalóság). Már úgy magyar módra, amennyiben ezer lakoson felül már község lehet valami (Szilvásvárad 1600-1700 fős), háromezren felül már város. This is not America. Máltán ez úgy néz ki, hogy véget ér a valami utolsó háza, és következik a másik valami első háza.
De ez Málta sem. Itt nem beszélnek sémi nyelven és írnak latin betűkkel, például katolikus Bibliát arabul, és itt nincsen kvázi egyforma életszínvonal (ami messze veri az átlag magyart felfelé). Ez itt Magyarország.
Szilvásváradon van egy jó nagy református kerektemplom, ami mauzóleumnak néz ki, szépen felújítva, legalábbis kívülről úgy tűnik, néhány katolikus (az egyik kifejezetten helyeske), lubickol pár pisztráng pár medencében, melyek pontosan olyanok, mint harminc éve voltak, van egy kisvasút, egy kastélyszálló, néhány lipicai ló mutatóba, és egy óriási lovasstadion, meg vele szemben egy másik óriási förmedvény szintén lóügyben, stílusban hasonló, mint Szentendrén a Skanzen bejáratánál álló valami. Iszonyatosan oda nem illő és iszonyatosan csúnya, stadionostól.
Szilvásvárad is reprezentálhatná az orbáni Magyarországot.
S egyben a magyar falu orbáni életét és gondolkodását. A polgármester nem párttag, de Fidesz-támogatott, ami, ugye. Megszerették a stadiont, nyilatkozta. Hogy ki szerette meg, ű tudja, mondaná Matula bácsi, de akivel beszéltem eddig, az nem szerette meg. Egy betonszarkofággá változtatta a Szalajka-völgyet, a Szalajka előtte csörgedező részét is beleértve. Kis betonalagúton folydogál, betonmederben. Ami már a második betonmeder, mert az elsőt, mondta ma egy illetékes, akivel együtt edzettem, elmosta az első eső. Sebaj, közpénz.
Na de a lovak!
A lipicai ménes, illetve az egyik ménes, mert van máshol is. Az ózdi út mellé kiterelt anyakancák, a szekéren idefuvarozott turistáknak, akik öt percig fényképezhetik őket. Csak nem ennyi az összes? kérdeztem magamban, később rájöttem, hogy csak de. Majd a törzsmének! “Ménistálló”, van kinyilazva a Stadion mellett, aztán a nyíl valahogy elkallódik. Harmadik kérdezésre azért meg lehet találni. Nem lehetett volna bemenni, de nyitva volt a kapu és én bementem, a lovász pedig a kedvemért félrenézett. Nem mintha olyan sok látnivaló lett volna. Pár (hat? hét?) lovacska hat-hét szűk boxban, előttük tábla a törzzsel, amit képviselnek, a nevükkel, születési évükkel és szüleikkel. Az egyik épp most húsz éves, innentől már csak kopnak a fogai (addig nőnek is), és jön a vég. Akkora kifutó van nekik hátul, mint egy kisebb tanyasi udvar. Még oktatáshoz se lenne elég. Ez az összes? hüledeztem. Ez. Pedig a lipicainak csak törzse (vérvonala) több van.
Akkor mi lehet a szilvásváradi lipicai ménes?
Ugyanaz, mint a stadion. Vélhetően ürügy és pénzmosoda. Azzá vált. Volt már valaha itt ennyi ember, mint amennyi férőhely ebben van? kérdeztem az illetékest. A fogathajtó világbajnokságon, somolygott, harmincöt éve. Azóta még az ingyen rendezvényekre se ment el senki, nemhogy nyolcezer néző (ennyi a stadion befogadóképessége).
A Szalajka völgyének meg annyi. Egyik oldalt a vendéglátóipari létesítmények, például “brazil” kocsma, melyet az Isten is ide szánt (nagyon kedves tulajdonosnővel), másik oldalt a betonrengeteg. Kiérve ebből, a vízesések még megvannak, jó, a legnagyobb most éppen csordogálni is alig csordogál, de erről nem Orbán tehet, hanem az aszály. Aztán jön valami újabb szörnyűség baloldalt: egy óriási katonaszobor, fából faragott hímzett subában, de katonasapkában és egyenruhában. Elképesztő. Hogy első- avagy második világháborús-é, nem derült ki számomra, egyébként mindegy. Ma már minden efféle mindegy mindenkinek. Belefásultunk.
Tisza vagy nem Tisza, nem ez itt a kérdés.
Hanem az, hogy hogyan viselik az emberek. Hogy mit gondolnak a vidékiek, legalábbis az, aki gondolkodik, annak ellenére, hogy a Fidesz uralja a tájat. Önök meg fognak döbbenni: akivel beszéltem, majdnem mindenki pontosan úgy, mint én. Tudnak a növekvő és egeket verdeső külföldi adósságról, a belföldi eladósodásról (állampapírok), látják, hogy – itt legalábbis – másból nemigen lehet megélni, mint vendéglátásból. Bélapátfalva határában van egy hatalmas ipari park. Vagyis már az sem ipari, még park sem. “Kivonult a svájci”, mondja egyik beszélgetőtársam, szintén a konditeremből. Most még Bélapátfalva lakossága a duplája Szilvásváradénak. Most még, teszi hozzá.
A román-kori apátság viszont egy hónapja ismét működik.
Legalább lesz hol imádkozni.
A konditerem önkormányzati, felújított. Nehéz elképzelnem, milyen volt előtte, ha ez a felújított. Tulajdonképpen hasonlít Uszóhoz (nem Úszó, Uszó, ő állítólag a tanya régi gazdája volt), a buddhista elvonulóközponthoz, legalábbis abban amiben utóbbi a hadsereghez: ami szögletes, azt gurítják, ami kerek, azt viszik. A buddhistákat ez nem zavarja, az edzőket se nagyon, legföljebb engem, de az kit érdekel. (Van például egy öltöző és egy zuhanyzó. Egy, jól olvasták. Akkor nem koedukált? De, koedukált. Mit csináltok olyankor, ha ti is öltözni akartok? kérdeztem az egyik lányt. Türelmesek vagyunk, felelte. És ha zuhanyozni? “Nem zuhanyzik itt senki, mindenki helyben lakik.”)
A többiről (gépek) ne beszéljünk. Nem baj, néha jó kicsit visszaforgatva látni az idő kerekét. Nekem, két hétig maximum. A házirend utolsó mondata az, hogy “sportolóhoz méltó viselkedést várunk”. Ó, a hatvanas-hetvenes évek édes ízei!
Van azért ebben az egészben valami báj. A Maléterre hasonlító, szintén edzőpartner helyi tornatanár rám köszön, amint medveöltönyben halad valami ismeretlen cél felé az utcán, mások is rám köszönnek, ma a második autós ajánlotta fel, hogy elvisz. Az első naptól rám dudáltak Ózd felé igyekvő roncsokból, tele cigányokkal, akik… én is azt hittem, csak szórakoznak, de csak addig, ameddig tegnapelőtt az egyik meg nem állt mellettem, le nem tekerte az ablakot, és nagyon kedvesen meg nem szólított: “bátyám, elvigyem?” Jól olvasták. Roncsok és cigányok. Egy kicsit módosítandó a róluk kialakított előítéleteket. “Csak egy roma mondja nékem: gyere bé, te szerencsétlen.” Így valahogy. A legnyomorultabbak között vannak a legnagyobb szívűek. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint…
És akkor is ezt mondom, ha kétszer is meggondolnám, hogy ahol ezek az emberek járnak, otthagynék-e bármennyire lelakatolva egy jobb biciklit. Élni kell, ott is, ahol nemigen lehet.A vidék, ahol mindenki ismer mindenkit, többek között ezért szavazza meg Orbánt.
Azt viszont elképzelni se merem, mit mondanak rólam maguk között ezek a falusiak, akik lassan mind egyenként köszönnek, mikor egy hátizsákkal naponta kétszer végigmegyek előttük a nyolc kilométeres utamon, beleértve a főutcát is. Nem is akarom elképzelni. Addig jó nekem. De lehet, hogy én is nosztalgikus vagyok nekik, az öregebbjének legalábbis.
Akik még látták a legelőre vonuló és onnét visszatérő teheneket.