Posted by Gaál Péter
olvanivalója
Ez a kettő, ami a tökéletesség (abszolútum) fogalmával nem fér össze. Az “absolutus” latin szó azt jelenti, hogy “teljes”, “tökéletes”, “bevégzett”, “korlátlan”, “feltétlen”. Ezt így mind, szépen körülírva (magyarul). Az “absolutio” “felmentés”, “felszabadítás”, “bevégzés”, “bevégzettség”, “tökéletesség”, “teljesség”. Ami felé, írta Weöres Sándor, igen szépen. Na de, csakhogy, horkan fel az Olvasó. És valóban: na de, csakhogy. Hova, hol, hogyan, mi által? A “min keresztül” kérdést azért nem teszem fel, mert NINCS SEMMI, AMIN KERESZTÜL EL LEHET ÉRNI BÁRMIFÉLE TÖKÉLETESSÉGET.
Ami természetesen nem “bármiféle”. A tökéletesség, fogalmából következően is, csak egyféle lehet. Ha lehet, kérem szeretettel, és úgy.
Ha – ugyanannyira hipotetikusan, amennyire hipotetikusan Sir Isaac Newton használta az abszolút tér, idő, mozgás fikcióját – eltekintünk a közönségtől, mi szólal meg a kivitelezhető (nem elképzelhető) legtökéletesebb hangszeren, a – szintén hipotetikusan – legtökéletesebb előadó interpretációjában, akár a világ legnagyobb zsenije által megírva? Ha e világ egy másik “világ” analógja, és ABBAN a világban VAN tökéletesség, akkor ebben a világban miért nincs, ha nincs? VAGY VAN?
Minden, ami (materiálisan vagy gondolatilag) létezik, két dolognak alá van vetve: a determináltságnak és a kondicionáltságnak. Ha pontosítani szeretnénk, azt lehet mondani, hogy a MÁS ÁLTALI determináltságnak és az ÖNMAGA ÁLTALI kondicionáltságnak. Minden csak olyan lehet, mint amilyen lehet: a terv önmaga, a kivitelező nem önmaga. Minden. A szabadság és az alávetettség minden létezőben benne foglaltatik. Hogy a szokásos csavar se maradjon ki: kívülről nézve a korlátlan szabadság (amennyiben a – megkötés nélküli – feltételek NEM a kivitelezőtől függnek, és bármilyenek lehetnek), belülről nézve a korlátlan alávetettség (amennyiben saját meghatározó feltételeihez minden létező úgy kénytelen viszonyulni, mintha “kettő” volna: viszonyuló és viszonyítási alap egyszerre). Ezek az absztrakt (metafizikai) világra (a “világ” metafizikai felére) is igazak (az is “van”). Mit gondolnak, egy – mondjuk – triász-kori Eoraptor számára létezett antinómia? Egyáltalán: létezett antinómia, amikor az élőlények csúcsán még a dinoszauruszok álltak? És MOST létezik? Ki által? Hogyan? Meddig? (Ezt a példát se véletlenül írtam ide: az antinómia két – ugyanazon axiómarendszeren belül, logikailag azonos értékkel – igazolható, ám egymást kölcsönösen kizáró tétel közötti ellentmondás.)
Mi a kör? Egy ÖNMAGÁBA VISSZATÉRŐ vonal. Mi az abszolút kör? EGY KITERJEDÉS NÉLKÜLI PONT. Az “ősrobbanás” előtti – feltételezett – állapot, egyben az “ősrobbanás” utáni – egyik feltételezett – végfázis. A zéró térfogat és végtelen tömeg, amit a kvantumfizikában SZINGULARITÁSNAK neveznek (a fekete lyukakkal kapcsolatban olvashatnak róla bővebben). A szingularitásban – szó szerint “kivételességben” – a fizikai törvények érvényüket vesztik, s vélük Albert Einstein téridő egyenleteit is el lehet felejteni (ti. a matematika nem ismeri a nullával való osztást). A kör szimbolikus pont, a pont MAGYARÁZATA, vagy kifejtése, ha úgy tetszik. Alapszimbólum, az összes kultúrában. Nyugodtan mondhatják, hogy a kvantumfizika, és annak jövőbeni folytatása csak egy további kifejtés, ami ugyanoda vezet(het). Oda, ahol évezredekkel ezelőtt MÁR VOLTUNK. (És aminek a – jelenleg általánosan sehova nem vezető – maradványai a vallások.)
“Tér” önmagában csak fogalmi szinten létezik. A fizikai tér a fizikai testek által kijelölt viszonyítási rendszer. Az idő, mint a – fizikai – jelenségek egymásutánja (rendszerszinten az entrópia – rendezetlenség – növekedése), fizikai változások egymásutánja (panta rhei – minden folyik, görög -: az egyetlen állandó a változás). Ludwig Eduard Boltzmann, tizenkilenc-huszadik századi osztrák fizikus-filozófus (egyike az Őrölj malomban említett polihisztoroknak) végtelen mennyiségekkel számolt, ahol az olyan kis esélyű kilengések, mint például a statisztikailag döntően – általánosan jellemzően – élettelen Univerzum mellett a földi élet, paradox módon nem a statisztika cáfolatai, hanem éppen az igazolásai. (Így született az antropikus elvvel kompatibilitásban az úgynevezett Boltzmann-agy teóriája, félúton a buddhizmus és kvantummechanikai szuperpozíció között.)
A baj nem Boltzmannal van, hanem a végtelennel.
Végtelen ugyanis – ahogy e világot tapasztaljuk – nincs. A “végtelen” – mint olyan – csak feltehető, mert bármi feltehető, de nincs. Ha van, az már az emberi tradíció, egyben a matematika (az absztrakciók absztrakciója) botjára támaszkodó (konkrét) fizika ELMÉLETE (fekete lyukak). So, oder so? Nein, nur “so”. Nur Theorie. Empirikus végtelen nem létezik és nem is létezhet. A fekete lyukból – ahol önmagunkkal is szembetalálkozhatunk – még elméletileg se lehet kikeveredni. Az igazi végtelenben a “vég”-gel együtt a végtelen is értelmét veszíti. Nincs se állítás, se tagadás. Nem sétál senki az Idő önmagába görbülő karján, legfeljebb a nevető Buddha.
Ha bármi (vagy bárki) tökéletes lenne, akkor MINDEN PILLANATBAN tökéletesnek kellene lennie, vagyis semmiféle változásnak nem lehetne kitéve. Semmiféle befolyásolásnak, senki és semmi által, még önmaga által sem. Kívül kell(ene) lennie időn és téren, sőt még a gondolatokon is. Kívül magán a léten, amely feltételezés már önmagában is ellentmondás. Az abszolútum, írja Bakos Ferenc, “mindentől független, a létezőt önmagában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum; Isten”. Bakos professzor nyelvész volt, nem filozófus. Credo, quia absurdum, tehette volna hozzá, ha egyetértett. Önöknek elég, ha az utolsó szóra koncentrálnak.
Akkor viszont hogy állunk az analógokkal, és azzal az állítással, hogy mindennek, ami az Univerzum metafizikai “felében” létezik, van megfelelője a fizikai “félben” is? Hiszen a fogalmak sem időben sem térben nincsenek! Dehogynem, lásd Boltzmann, Schrödinger, Buddha. Térben? Aztán hogyan? MI VAGYUNK A TÉRBEN, kedves Olvasók, akiktől a fogalmak elválaszthatatlanok. Egy kakastól nem elválaszthatatlanok, mert a kakasok képtelenek az elvont gondolkodásra. Kakasnál ilyesmi fel se merül, pont úgy, ahogy a raptoroknál se merült fel. Jó, és a normák? Az etalonok? Bárminek a standardja? Az nem abszolút? Van abszolút zene? Bizonyos értelemben és feltételek mellet van (mi vagyunk a feltételek). Másképp nincs. Ha így szebben hangzik: másképp “csak” LEHET.
Rendben, de ha – bármiképp – OTT – a fogalmak honában – lehet valami, akkor ITT miért nincs? Most jön a meglepi: DE, ITT IS VAN. Azaz lehet. Hogy????? Hogy lehet, ha a teljesség “itt” teljességgel elérhetetlen, ahogy Jean Calvin-Kálvin János a “jó”-ról – ami ezzel ekvivalens – állította? Hát kérem, úgy, hogy a “tökéletes” nem az anyagi tökéletesség, hanem a KÉPVISELET.
Az azonos (egy-) lényegűség. Homoousziosz, mondja a görög. Hátha ismerős valahonnan. Az első nikaiai zsinat idején még élt egy s más a régmúltból.