Posted by Serény Péter
Ha egyszer abban vizsgálódik egy amerikai bíróság, mit tehet a sajtómunkás, midőn beidézik, hogy tegyen vallomást: honnan az értesülése? Nevezetes ügy volt az évtizedünkben, amikor 2005-ben a The New York Times oknyomozó riporterét, Judith Millert 85 napi elzárásra ítélték, mert nem volt hajlandó kiadni a forrását. Ilyesmi utoljára bő negyedszázaddal korábban, 1971-ben fordult elő Amerikában, a Pentagon-papírok nyilvánosságra hozatala után. Ennek a 2005-ös újrázásnak visszhangja volt az egész világsajtóban; idehaza is. A newyorki lap 2005. július 7-i számában számolt be a történtekről.
Ha netán azt hinné bárki, hogy az „ballib lap, no, persze”, – jelentem: az újságírónő 2008-tól a Fox tévét erősítette. Utóbbinak konzervatív-jobboldali pedigréje megkérdőjelezhetetlen: manapság Donald Trump elnök egyetlen kedvelt tévé-hírforrása. (Egyik vezetője ráadásul, sokáig rendszeres magán vacsoravendége.) Az ügy több mint általánosságban volt hazafias. Nemzetbiztonsági érdek volt, hogy nyomára bukkanjanak, miképpen szivárgott ki egy külföldön, fedésben dolgozó CIA titkos ügynök neve a legfelsőbb helyekről a sajtóba. Ez a hivatkozás sem tántorította el sem a lapnak a bíróság elé citált munkatársát, sem a főnökeit és kollégáit, hogy megőrizzék forrásuk kilétének a titkát.
Judith Miller, virgíniai börtönéből azt mondta a lapjának, hogy az ottani személyzet korrektül viselkedett vele, de addig: „A tárgyalóteremből kezemet-lábamat megbilincselve vezettek el, és bedugtak annak az autónak a hátsó ülésére. Elhaladtunk a Capitolium, meg a hivatali épületek mellett, ahová addig riporterként voltam bejáratos. Arra gondoltam: jóságos ég, hogyan jutott a dolog idáig”. Csak azért idézem: azt ne higgye már valaki, hogy ez valami vágyva-vágyott „fáklyásmenet” volt… No, igen a laptulajdonos-kiadó család képviselője, ifjabb Arthur Sulzberger szépet nyilatkozott, mondván, hogy Miller kisasszony a lelkiismeretére hallgatva cselekedett, és az újság támogatásával. De azért fontosabbnak tetszik, amit a percek múlva kéz-láb bilincsben elvezetett Judith Miller a tárgyalóteremben, a bíróság elnökének fennhangon nyilatkozott. Szó szerint ezt mondta:
„Igen tisztelt Bíróság! Nem válhatok szószegővé pusztán avégett, hogy elkerüljem a börtönt. Az egyéni lelkiismeretre épülő polgári engedetlenség joga a rendszerünk alapjának része, és mindvégig tiszteletben volt tartva a történelmünkben.” Emlékeztetett arra, hogy sokfelé dolgozott és élt a világban, és tudósított az iraki háborúról, jelezve, tapasztalatból beszél, amidőn kijelenti: „A legszabadabb és legtisztességesebb társadalmak nem csupán az igazságszolgáltatás függetlenségéről ismerszenek meg, hanem úgyszintén a független sajtóról, mely azáltal, hogy nyilvánosságra hozza azt, amit a kormány nem feltétlenül óhajtana a nyilvánosság tudomására hozni, napról napra e kormányzat elszámoltathatóságán dolgozik.”
Érdekes história. Azért jutott eszembe (és kerestem utána a részleteknek), mert egy hazai on-line kiadvány munkatársnője épp ellenkező előjelű fellépésével, a forrása inkognitójának megsértésével, mi több, feljelentéssel felérő legfőbb ügyészi beavatkozást sürgető levelével épp e napokban meglehetős figyelem középpontjába került. Főszerkesztője pedig szépszerével a munkatársnőjének a vélt állampolgári kötelességteljesítését ragadta meg e szakmai szempontból menthetetlen ügyben. (Újságot ír-e a sajtómunkás, avagy politikust játszik.) Miközben, meg lehet nézni, a kiadvány (Pesti srácok) impresszumában, a szerkesztőség és a kiadó elérhetősége és egyéb adatok mellett, legalább is, március 31-én még ez is olvasható: „Írásaink a közmegegyezéses hazai sajtóetika és a Médiaalkotmány szellemisége szerint készülnek. Forrásainkat minden körülmények között megóvjuk, szivárogtasson bátran! Szerzőink neve olykor “írói név”.” Még egyszer ideírom, csupa nagybetűvel (hogy kiemeléssel ne nyúljak az idézett szöveghez): „MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT MEGÓVJUK”.
De hát, tudja a magyar: kivétel erősíti a szabályt.