Posted by Iván Gizella
Jó pár éve, azt hittem, nélkülem meg sem jelenik az újság, hogy én vagyok a legfontosabb ember, aki, ha nincs, akár össze is omolhat a szerkesztőség. Bizony, ezt én halálosan komolyan gondoltam. Vágytam a sikereket, ám csak most, évtizedek múltán látom, mennyire kérészéletű volt minden. Mindennap azért az egy napig vagy egy hétig tartó dicsőségért küzdöttem, s közben? Elment egy fél élet, amit a munkára áldoztam, és másokra.
Mindenkihez kedves akartam lenni, próbáltam úgy élni, hogy szeressenek. Bocsánat, nem jó szó ez, hogy akartam… Ilyen voltam, nem erőltettem magamra a kedvességet.
Amikor megbántottak, nem értettem, miért történik ez pont velem. Próbáltam megérteni a másikat, s próbáltam megbocsátani. A külvilág felé fordultam, és szerettem volna még jobb, még kedvesebb, még megértőbb lenni.
De semmi nem változott. Ma már tudom, nem annak kellett megbocsátani, aki bántott, aki csúnyán nézett rám.
Mert az élet olyan, mint a tükör, csak azt mutatja, amit elé teszel. A világ a lelkem kivetülése, így nem haragudhatok senki másra, akármi történik velem, csak magamra.
Ráadásul a segítőkészségem nem ismert határokat. Nem tudtak tőlem olyat kérni, amit ne teljesítettem volna.
Milyen butaság volt ez! Még akkor is, ha örömet leltem benne, hogy segíthettem. Igen, jó volt érezni, hogy szükség van rám, hogy fontos vagyok. Fontos voltam, de másnak, másoknak. Magamnak nem.
Óriási feszültség volt bennem, szinte évekig nem csináltam mást, ha most visszagondolok, csak görcsöltem. Mert mindenütt meg akartam felelni, otthon, s a munkában – mert azt hittem, ha nem teszek meg mindent erőmön felül, nem leszek érdemes a családom, az emberek szeretetére.
Miért?
Mert nem tudatosult bennem, hogy a szeretetnek feltétel nélkülinek kell lenni.
Hogy mindenki szeressen? Milyen dőreség.
Olyan ember nincs, akit mindenki szeret.
Azt mondja dr. Wayne Dyer, az egyik spirituális tanító:
„A nap bevilágítja a Földet, mégsem mondja azt, te tartozol neki…”
Ezt meg kellene jegyezni.
Aki nem képes a másikat úgy szeretni, ahogy van, olyannak, amilyen, nem szeret igazán.
Aki pedig elhiszi, hogy neki tenni kell a szeretetért, csak görcsöljön tovább. Csak szenvedjen, kínlódjon.
S én bizony kínlódtam.”
Részlet a Kitárulkozásból