Posted by Miért tekint magára „idegen testként” Magyarországon egy konzervatív történész? Milyen hibákat követett el a rendszerváltó elit és a mai magyar értelmiség? Miért vár egy új nemzedékre, és miért nem hisz ugyanakkor az O1G-generációban? Gyurgyák Jánost, az Osiris Könyvkiadó igazgatóját faggattuk Európa alkonyáról és a magyar közállapotokról vallott nézeteiről. Azt is elmondja: ugyan mélyen kritikus a mai magyar berendezkedéssel, de a migráció ügyében Orbán Viktornak volt igaza. Veszprémy László Bernát Mandinerben közölt nagy interjújának részlete.
Amikor interjút kértem öntől, azzal kezdte, hogy ez csak akkor lehetséges, ha kemény kérdéseket kap. Miért kérte ezt? Ön szerint a magyar újságírók alákérdeznek, hiányzik a bátorság a médiából?
De még mennyire, bár nem ez a legnagyobb probléma! Szerintem két alapvető gond van a magyar médiával: az egyik, hogy szinte kizárólag szekértábor-logika alapján működik, a racionális érvek nyolcadrangú szempontokká váltak. Mindenki bizonyítani akar valamit, leginkább az illető csoporthoz való lojalitását. Amióta intenzíven figyelem a magyar médiát – nagyjából a nyolcvanas évek közepétől –, lényegében mindig is ilyen volt, de közel sem volt annyira diametrálisan megosztott, mint manapság. Viszonylag egyszerűen működik ez a logika: amit a másik fél állít, az biztosan téves, s ez még a jobbik eset. Rosszabb esetben a másik fél vagy totálisan ostoba, vagy még inkább lakáj, megvett ember, ha nem egyenesen külföldi ügynök vagy hazaáruló. Nekem, mint az érvek iránt fogékony, angolszász érdeklődésű filosznak szinte olvashatatlanná vált a magyar sajtó. Valósággal fizikai fájdalmat érzek olvasáskor.
Mind a két oldalra igaz, amiről most beszél?
Persze. Az egyik oldalon eltúlozzák a propagandát, lassan-lassan már csak ez marad, ami nyilván politikai szempontból szükséges, de mi köze ennek az újságíráshoz? Annak ugyanis nem az az alapvető feladata, hogy a politikát szolgálja. A másik oldal pedig súlyos „jobboldal-” és Orbán-fóbiában szenved, azaz mindent, ami tőlük „jobbra” áll – tudatosan idézőjelesen használom ezt a kifejezést, ugyanis ma már nem tudom, mit is jelent Magyarországon a jobb meg a bal –, eleve elítél, mint ördögtől valót. Amióta eszmélek, ez mindig is így volt a „baloldalon” hazánkban. Volt szerencsém mindezt megtapasztalni első könyveim megjelenésekor is. Én, mint liberális, angolszász típusú értékkonzervatív persze nagyon is kritikus vagyok Magyarország mostani helyzetével kapcsolatban, de mindezt megpróbálom érvekkel alátámasztani; vagy legalábbis szeretem azt gondolni, hogy alapvetően nem előítéleteim vagy érzelmeim irányítanak. Nem gondolom tehát, hogy bizonyos területeken nem lehetne elismerni azt, amit az Orbán-rendszer elért.
A magyar média egyik hibáját már kifejtette. Mi a másik hiba?
A túlzott hungarocentrizmus, hogy egészen finoman fejezzem ki magamat, az elképesztő beszűkültség és belterjesség. Mint ahogy Németh László szerette mondani, a magyar elképzelések és ideák nagy része csak a nyugati határig érvényes…. Komolyan hittem abban, hogy a ’80-as évek közepétől kihordozunk egy olyan politikai rendszert, ahol az a fajta európai egyensúly kialakulhat, amelyről fentebb már szóltam. Ez szerintem nem történt meg, és nyilván kintről másképp látszik mindez, mint belülről. Magyarország szerintem átesett a ló túlsó oldalára. S mindezt sajnálattal kell megállapítanom.
Hogyan lehet egy ország politikai élete terméketlen, és közben a ló túloldalára áteső? Ezek szerint mégiscsak termel valamit, azaz nem kietlen és unalmas?
A magyar politikával két gondom van. Egyrészt, hogy természetéből fakadóan autokratikus rendszer, másrészt gazdasági szempontból nem meritokratikus, teljesítményelvű, hanem alapvetően oligarchikus jellegű, bár korántsem annyira, mint például az orosz. Magyarul, hogy a pénz, mégpedig a nagy pénzek körül forog, hogy nagyon diplomatikusan fogalmazzak. Ez a kettő így együtt számomra akkor is elfogadhatatlan, ha amúgy értem a logikáját, s a maga szempontjából egyelőre jól is működik. De vajon ez-e az ország érdeke? Sokáig azt gondoltam, az értelmiségi elittel van a gond, nevezetesen: olyan elitünk volt a rendszerváltás után, amely szekértáborokba rendeződött, ahelyett, hogy a felmerülő feladatokat oldotta volna meg. Néhány éve jutottam el oda – de ez nem jelent felmentést a politikai és értelmiségi elit számára, sőt –, hogy maga a közeg sem teszi mindezt lehetővé. Ahhoz, hogy az orbáni politikai fordulatot ebben a formában végre lehetett hajtani, nos ahhoz igenis kellett a közeg, a nálunk mindig is erős „jobbágyi” mentalitás. Ezt szerintem nem kihasználni kellett volna, hanem megváltoztatni, de ehhez nem zseniális hatalompolitikus kellett volna, hanem államférfi.
A politikai elit tehát szerintem zsákutcába futott. Valamikor ezt az átépítést majd újra kell kezdeni.
Mit jelent az, hogy „újra kell kezdeni”?
Ha valami zsákutcába jutott, akkor két dolgot tehetünk: visszafordulunk, vagy nekimegyünk a falnak és összezúzzuk magunkat. Hosszú távon más megoldás nincs. Értelmiségiként olyan mértékben érzem ma megoldhatatlannak és reménytelennek a helyzetet, hogy nem töltöm ezekkel a ma kilátástalannak tűnő kérdésekkel az időmet, amely mindenki számára – sajnálatosan, de szükségszerűen – csak korlátozottan áll rendelkezésre. Ehhez tehát túl sok mindennek kellene megváltoznia, mindenekelőtt a közegnek és a mentalitásnak. De tartom magamat annyira jó történésznek, hogy tudjam, ami ma beláthatatlannak tűnik, az egy pillanat alatt megváltozhat. Nincsenek örök politikai rendszerek és örök birodalmak. Ergo: remény, illúziók nélkül!
Mit jelent a „közeg”?
A közeg, a nép, a nemzet…
Tavaly áprilisban a szavazóurnákhoz járuló lakosok többsége egyértelmű állásfoglalást tett.
A magyar népesség körülbelül fele! A másik fele pedig nem. Látom persze a kiúttalanságot, ami annak is köszönhető, hogy olyan ellenzékkel vert meg a sors bennünket, amelynek még véletlenül sem jutna az eszébe semmi. S egyébként is egyszer már zsákutcába vittek bennünket, csak erről elfeledkeztek megemlékezni. Nem nagyon mondták, hogy mea culpa, mea maxima culpa. Új nemzedékre lesz itt szükség.
Az új nemzedék lenne az O1G-nemzedék?
Ha most arra kérdez rá, hogy látok-e olyan generációs mozgalmat vagy kezdeményezést, amely képes lenne elvégezni a fentiekben felsorolt feladatokat, akkor az a válaszom, hogy ma nem látok ilyet. Végigmehetünk az összes ma létező formáción, de ez ebből a szempontból lényegtelen.
Ha egyfelől a jobbikos, másfelől az LMP-s tábort nemzedéknek tekintem, akkor ez a nemzedék végül is megbukott. Kérdés, jön-e, s mikor egy másik, s főleg jobb lesz-e, mint az előbbiek? Arra a következtetésre jutottam tehát a magyar történelem és társadalom tanulmányozása során, hogy két alapvető problémát nem tudtunk megoldani. Egyrészt nem volt szerencsénk abban, hogy a politikai és az értelmiségi elitünk túllátott volna a saját orrán, azaz képtelenek voltak az ország érdekében felülemelkedni a szekértábor-logikán. Másrészt pedig a fentiekben elemzett közeg képtelen volt ezt kikényszeríteni belőlük. S a legrosszabb ebből a szempontból talán az értelmiségi és a médiaelit volt, amely sietve keresett magának szélvédett, meleg menedéket a politikusok hátsó felében. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez a rendszer hosszú távon biztosan fenntarthatatlan, és ha megússzuk nagy konfliktusok, pláne vérontás nélkül, akkor nagy-nagy szerencsénk lesz, s én mindenkinél boldogabb leszek!
Részlet a Mandiner interjújából
Serény Péter: Köszönet
Ne nevess! Igenis, köszönöm, ha bárki valami fontosra, nekem talán újra, hívja fel a figyelmemet Ma éppen ez történt. Volt idő, mikor (egy bizonyos szerzőnek általam rokonszenvesnek tartott szereplésein felbuzdulva) rendszeres olvasója voltam egy szájtnak, aztán fokozatosan lehűlt a lelkesedésem. (Bár saját meghűlésem is ludas lehetett ebben.) Mindenesetre most egy általam, még ha mások ajánló üzenete alapján, napi rendszerességgel látogatott portál adott ízelítőt Gyurgyák Jánosnak olvasatomban tanulságos és igen fontos interjújából. Lehet, hogy az ízelítő „kimazsolázott” ezt-azt a szövegből, de abból is érzékelhető volt, hogy az eredeti olyasmi, amire érdemes rákeresni. Én épp ezt tettem, és állítom, hogy nagyon sokat veszítettem volna, ha nem olvasom el a teljes interjút.
A kérdező a maga szempontjai szerint, őszintén és keményen (nem alá-) kérdez, és az alany, ezt is nyugtázva, sőt örömmel nyugtázva, fejti ki a maga, karakteres véleményét. Igen erős, meggyőződéséből fakadó bírálattal illeti Orbán miniszterelnököt, és tevékenységének sok lényegi vonatkozását. S hasonlóképpen (és szerintem elgondolkodásra ösztökélően) a liberális baloldal szereplőit és tevékenységüket. Egyszerre politikailag izgalmas, és értelmiségi töprengést tükröző, az alany gondolkodásába és praxisába is bepillantást engedő beszélgetés (gondolom, szerkesztett) jegyzőkönyve. (Hitted volna, hogy hetilapfogyasztóként a Die Zeitet, az Economistot, a Spiegelt említi, meg az orosz Argumenti i Faktit, on-line böngészi a Politicót…) Oxfordi előéletéhez kötődő, a szó nemes értelmében anglofil módon magyar konzervatív történész és szociológus, ki a hungarocentrizmust említvén, még egy Németh Lászlónak tulajdonított mondást is megidéz. Így hangzik: „Mint ahogy Németh László szerette mondani, a magyar elképzelések és ideák nagy része csak a nyugati határig érvényes.”
Serény Péter