Posted by Rózsa Gyula
Kortörténeti adalék a Műcsarnok kiváló kiállításához:
Igazi festő lakik a salgótarjáni Cigánydombon, és erre nálam hamarabb rájöttek olyanok, akik előtt jobb, ha mindez titokban marad. A szépen kezdődő történet ugyanis nagyon csúnyán folytatódik: az emberi kapzsiság, a műpártolásnak álcázott kalmárlélek hajmeresztően messzire merészkedik, ha úgy érzi, nem látják. Május végén megjelent egy képes-színes riport a Nők Lapjában, s nyomában megjelentek a műgyűjtők a salgótarjáni Cigánydombon. Azok a „műpártolók” lepték el személyesen és levélben, távirati ajánlatokkal és üzenetekkel Balázs János portáját, akik — adataim vannak, konkrét statisztikám persze nincsen — hasonló kufár módszerekkel dongják körül a hivatásos művészeket is, kihasználva jóhiszeműséget és pillanatnyi szorult helyzetet, élhetetlenséget és hiúságot.
Hogyne jelentek volna meg a kunyerálók és a jó szimatúak, a szemérmetlen árakat ajánlók és a „Jánosbácsizó” hízelgők Balázs János környékén, mikor eredeti, különleges művészetet is, avatatlan, járatlan művészt is remélhettek. Nem is csalódtak. Vihették a képeket, először „barátságból’’, legfeljebb pár filléres ecsettel, festékkel fizetve érte, később, ahogy Balázs János magához tért az első roham után, már pénzért, de potom pénzért vihették, kétháromszáz-ötszáz forintot fizetve nagylelkűen olyan művekért, amikről magúk is tudták, hogy értékük máris ennek ötszöröse.
Hogy mennyi képet vittek el így, s kik, azt Balázs János ma már nem tudja megmondani. Nyomokat csak azok a levélírók hagytak maguk után, akik annyi fáradságot sem vettek, hegy személyesen jöjjenek a potyára, s kunyeráló levélben örökítették meg saját meg a nyomtalanul eltűnő társaik lelkivilágát. „Vásárolni nemigen tudok szerény tanítói nyugdíjamból’’ — írja az esztergomi műgyűjtő, felsorolva nyolc-tíz-tizenkét klasszikusnak számító modern mestert, aki mégiscsak megtalálható eszerint nem éppen szegényes gyűjteményében — „ha juttat valamit, János bácsi, tessék csak portósan feladni, csomagként”. „János bácsi nagy örömet szerezne nekem, ha a nekem szánt valamilyen képét postára tenné, nem kell kifizetni a postaköltséget sem, csak úgy portósan adná fel, majd én kifizetem” — így a másik nagylelkű ajánlat, s íme egy harmadik, ez irodalmi és szívhez szóló, mert „ciganológus” írta: „és kérésem, hogy lepjen meg egy olyan festménnyel, amelyet onnan belülről — a belső látószög külön dimenziójából — préselt ki a cigányélet, az emberélet hiábavaló örök küzdéséből.”
Jöttek szobrászok, jöttek „festőkollégák”, akik saját képpel akartak fizetni a putri lakójának, jött a műkereskedelmi cég ügynöke, ,.magánemberként”, jó üzletet remélve — de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy kenyéren és levesen, élő ember szellemi termékét — kereskedelmileg is értékes szellemi termékét — akarja potyán megszerezni.
És az állami szervek? — kérdezhette a már eddig is türelmetlen olvasó —, hol maradtak a szocialista intézmények ebben a tipikusan kapitalista, „őstehetséget” tönkretevő és kihasználó harácsolásban?
Nos, a szocialista intézmények hamar megjelentek, és akarva- akaratlanul asszisztáltak ehhez a rút processzushoz. A Nemzeti Galéria, a salgótarjáni tanács és a művelődési központ például kiállítást rendezett Balázs János műveiből, óriási sikerrel. A kiállításon sem az említett három intézmény, sem más közület egyetlen képet sem vásárolt. (A városi tanács munkatársai azt mondják, „terven felüli kiállítás” volt ez, nem maradt vásárlási keretük, de gyanítom — csak gyanítom —, hogy nem ez volt az egyetlen ok. Hallottam, több forrásból is, hogy a városi művészközvélemény kezdetben nagyon rosszallta a tárlatot, tartok tőle, ha a szakmai közvélemény nem ellenséges, talán „terven felül” is talál vásárlási ősszeget a művészetre egyébként sokat áldozó salgótarjáni tanács. Nekik mindenesetre mentségük lehet a szakmai tanácstalanság, jóindulatuk bizonyítéka pedig az, hogy képvásárlás helyett szociális segélyt utaltak ki Balázs Jánosinak. (Amit ő — igaza van, nem erre van szüksége — visszautasított.)
Ám mi a mentség és hol a jóindulat jele a Nemzeti Galéria esetében, ahol már hónapok óta őriznek másfél-két tucat Balázs-képet, anélkül, hogy egy fillért is fizetnének festőjüknek? Egyetlen utalást találtam Balázs János levelezésében, ebben azt ajánlja a Nemzeti Galéria munkatársa, hogy „az árat Maga szabja meg”. Ugyan, hány hivatásos művésznek tett már ilyen nagyvonalú ajánlatot a köztudomásúan árazott műveket vásárló múzeum, mint az árakat nem ismerő festőnek?
Megjelent egy könyvkiadó is, pontosabban egy könyvkiadóra hivatkozva a cég egyik szerkesztője, aki minden átvéteti elismervény és műtárgyjegyzék nélkül autóra rakott egy sereg képet, hogy lefotózza; úgymond, könyvet ír Balázs Jánosiról. A képeket azóta visszakapta, de szerzői jogdíjról szó sincs, majd csak, ha megjelenik a könyv — ha megjelenik. Fizet a filmgyár is, amely elvitt húsznál több képet forgatáshoz, s ugyancsak fizet tisztességes kölcsöndíjat, ha a forgatást befejezte.
Ennyi hivatalos erkölcsi elismerés, ennyi hivatalos nemfizetés után természetes, hogy az állami fölkarolások kiszolgáltatják Balázs Jánost az egyéni harácsolóknak. Kiszolgáltatják, mert egyrészt valamiből élnie is kell, s a szégyentelenül olcsó maszek képárak is árak, ha más nincs. És kiszolgáltatják, mert sosem kapott még hivatalos helyről valódi, méltó honoráriumot, s így nem mert magánvásárlóitól sem annyit kérni, amennyit kérhetett volna. (Rózsa Gyula: Népszabadság, 1971. augusztus 28., 7. oldal; rövidített változat)
Balázs János festményei a Horn gyűjteményből. Műcsarnok, 2019. február 10-ig
Képek
Balázs János: Madarak CÍMKÉP
Tájkép sünnel
Rombolás