Posted by András, ajánlom a mellékelt Bibó-szöveget, hozzá egy „semleges két úr találkozik” (Hitler és Gőring kezet fog egy mezőn) fotót. Az alcímmel, ha úgy tetszik, eleve kommentálom a Bibó szöveg megjelentetését. Van benne néhány mondat, amit Hovanyecz Laci írt még a Te felelős szerkesztői működésed idején. Hovanyecz cikke akkor ütős volt. Bibó eredeti szövege ma még annál is ütősebb. BÚÉK, Serény Péter.
„Mi a fasizmus?” BIBÓ ISTVÁN kérdése és válasza
Azoknak, akik náciznak, fasisztáznak, és azoknak, akik utálják őket
A 20. század nagy magyar tudósa, a ma már klasszikusként tisztelt Bibó István tanulmányainak egyik vaskos kötete e címet viseli: „A világháború és a jelenlegi válság okai”. Az európai nemzetek történelmi útjának felvázolása és elemzése közben jut el zsákutcáik (úttévesztéseik) elemzéséhez. A németek esetében, a zsákutcák sorában ehhez: „Ötödik zsákutca: a hitleri harmadik birodalom” És a hitlerizmus elemzésekor rögtön felteszi alcímben a kérdést: „Mi a fasizmus?” A választ keresve, elveti mind az ismert baloldali, mind az ellenkező, konzervatív jobboldalon megfogalmazott és (egymásra mutogató. a szerző kifejezésével „furcsa labdajáték” közepette) meggyökeresedett definíciókat. Azokat pontatlanoknak tartja, és velük vitázva alkotja meg a maga következtetését. Ebből idézünk:
A hitlerizmus, ahogyan eddig beállítottuk, egyszeri jelenség: a német politikai fejlődés konkrét előzményeiből, konkrét történeti megrázkódtatásokból adódó végső eredmény. Ugyanakkor beletartozik azonban a társadalmi politikai fejlődésnek abba a típusába is, melyet ma a fasizmus gyűjtőneve alatt szoktak összefoglalni. {…} A fasizmus elhelyezésének nehézsége akkor derül ki a leginkább, ha megfigyeljük azt a furcsa labdajátékot, amelyet az európai konzervativizmus és az európai radikalizmus a fasizmus kérdésében az első pillanattól kezdve folytat, s amelyik ma bizonyos vonatkozásokban az angolszász világ és a szovjet feszültségében is megmutatkozik. Az európai tradíció hívei a fasizmust egyszerűen a számukra mindenképpen értékpusztító forradalom egyik válfajának tartják, és a fasizmus és a kommunizmus közös vonásait emelik ki. Ezzel szemben az európai progresszió hívei a fasizmust „zsoldos álforradalomnak” tekintik, mely mögött a legsötétebb, haladásellenes, feudális és reakciós elemek állnak, vagyis a jobboldal a szélsőbaloldalra, a baloldal a szélsőjobboldalra utalja a fasizmust. Mindez nem véletlen, hanem a fasizmus lényegével szervesen összefügg. A fasizmus valóban tradicionális érzelmekre hivatkozik, és mégis felrúgja az európai tradíciót. A reakciós erőket hívja segítségül, és ugyanakkor elpusztítja társadalmi presztízsüket, demokratikus tömegérzelmeket mozgósít, de ugyanakkor zsákutcába viszi őket, forradalmat idéz fel, és mégsem old meg semmit. Természetes, hogy a fasizmus központi gondolatát nem lehet megtalálni, hiszen összes gondolatai negatív jellegűek. A fasizmus nem önálló értékrend, még csak nem is antitézis, hanem az európai demokratikus forradalom által kiváltott válságnak az egyik terméke: ezért van meg benne deformálva a demokratikus forradalom minden eleme éppúgy, mint a demokratikus forradalom ellen feltámadt reakció minden eleme. Az fogja őket össze, hogy egyugyanazon történeti hisztéria forgatagán csapódtak ki abból a zűrzavarból, melybe a kereszténység és a humanizmus társadalmi értékvilága Európa bizonyos részében a legutóbbi időkben beleesett. A fasizmust mindazoktól a nagy áramlatoktól, amelyek Európa társadalmi és politikai fejlődését determinálták, az különbözteti meg, hogy torz. Mi ennek a torzságnak az oka? Ahhoz, hogy az európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embereknek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti. Európa bizonyos részében, különösen Közép- és Kelet-Európában egy csomó nemzet életében ez nem így következett be. Ellenkezőleg, ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, amelyek azt bizonyították, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása egyben az egész nemzeti közösség katasztrófáját is jelenti. A fasizmus gyökerei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megrázkódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a szabadság ügye szembekerülnek egymással, ahol valamilyen történeti megrázkódtatás azt a görcsös félelmet ülteti el, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét. A teljes és telivér fasizmushoz azonban kell még ezen felül is valami: az, hogy az illető ország társadalmi és kulturális fejlődése elérjen arra a fokra, ahol a közösségi érzelmek teljes és tömeges demokratizálódása, a demokratikus forradalom immár esedékessé válik. Egy ilyen fejlettségi fokon álló politikai közösségben lép fel a benne lévő görcsös félelem folytán az az abszurd gondolat, hogy mindazok a tömegerők, amelyek a harmonikus fejlődésű európai országokban a demokratikus forradalom erejénél fogva a nemzet és a szabadság ügye mellett fölsorakoztak és fölsorakoztathatók, sorakozzanak fel minden erejükkel, minden dinamizmusukkal csak a nemzet ügye mellett, de nem a szabadság ügye mellett. Bármi paradoxul hangzik is, azt kell mondanunk, hogy fasizmus csak ott van, ahol demokratikus tömegérzelmek vannak. A demokrácia valamiféle előzménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasizmus. A fasizmus viszonya a demokráciához nem az egyszerű negáció, nem a szembenállás viszonya, hanem az, hogy a demokratikus fejlődés válságának bizonyos jelenségei deformálódnak benne: a fasizmus a demokratikus fejlődés deformációs terméke. Ezek után világossá válik az az állításunk, hogy a fasizmust nem lehet egyszerűen úgy beállítani, mint a reakció instrumentumát. A reakció és a fasizmus organikusan összetartoznak. De nem azért, mintha szeretnék egymást. A fasizmus gyökerénél lévő félelem kedvez a múlt politikai és társadalmi hatalmasságainak, mert azt mondja, hogy a múlt társadalmi hatalmainak teljes és maradéktalan felszámolása katasztrófára vezet: ez a tétel lehetőséget és biztatást jelent a történelmi arisztokrácia és a katonai csoportok számára, hogy belekapcsolódjanak a fasizmus által félrefordított tömegmozgalmakba, mert azok elsősorban immár nem ellenük irányulnak, hanem valamilyen külső ellenség ellen. Mindamellett az arisztokrácia nagy része a fasizmustól éppúgy távol tartja magát, mint a demokratikus forradalomtól, s a fasizmus végsőleg éppen úgy megdönti a történeti erők társadalmi presztízsét, mint a demokratikus forradalom. Az arisztokraták és a katonák lényegében csak asszisztálnak a fasizmus nagy folyamatánál, de a folyamatot magát sem előrevinni, sem fékezni nem tudják. A fasizmus társadalmi és osztályhátterében teljes összevisszaságban együtt találjuk a legkülönbözőbb társadalmi erőket, melyeket a görcsös félelemnek és a belőle származó ellentmondó tévképzeteknek a közössége hoz össze; az uralom tekintélyének a fenntartását mindenek elé helyező arisztokratikus és katonai csoportok mellett ott vannak elsősorban a nemzetért való görcsös félelembe belebonyolódott értelmiségi rétegek, a rendért a szabadságot feláldozó polgári és kispolgári rétegek, valamint a proletariátusnak azok az elemei, melyek hajlandók odaadni a szociális gondolkodásért a szabadságot és a nemzeti minőség esztelen felmagasztalásáért az oszthatatlan emberi méltóságot. Abból a paradox célkitűzésből, hogy demokratikus tömegerőket mozgósítson csak a nemzet, de nem a szabadság ügye mellett, származnak a fasizmus összes jellegzetes torz ellentmondásai: a tömegmozgalomra támaszkodó abszolút despota ellentmondása, a tömeget megvető népiesség (populizmus) nonszensze, az antidemokratikus nacionalizmus fából vaskarikája, a szabadságellenes forradalom abszurduma és a népek egymás elleni irtóháborújának monstruma. Ezek után világos, hogy bármennyire is közösek a különböző fasizmusoknak ezek a vonásai, egyiket sem lehet megérteni anélkül, hogy ne ismernénk külön-külön azokat a konkrét megrázkódtatásokat, melyekből az illető fasizmus gyökereinél lévő speciális félelem megszületett.
FORRÁS: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Első kötet – 1935–1944. Ötödik zsákutca: a hitleri harmadik birodalom. – Mi a fasizmus?) {A szerző az ismert kommunista, illetve konzervatív definíciókkal vitázva jut el a maga következtetéséhez.} (http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/60.html#136