Posted by Hargitai Miklós
Miért megbocsáthatatlan a kommunista múlt a mások – az ország – szabadságáért az életét adó Nagy Imrének, és miért megbocsátható (sőt, elhanyagolható és elfelejthető) a saját megtérését csak szavakkal „igazoló”, az ideológiai fordulatért hátrányok helyett kizárólag személyes, egzisztenciális előnyökben részesülő Orbán Viktor, Rogán Antal, Matolcsy György stb. esetében?
Miért tiszteljük vajon Szent Pált, az aradi vértanúkat vagy Apor Vilmost, és miért kellene ezután kevésbé tisztelnünk Nagy Imrét? Olyan korban, olyan kultúrában élünk-e még, ahol a közjóért adott élet-áldozat többet nyom a latban minden esetleges korábbi gyarlóságnál? Vagy nem azt mondta Jézus, hogy „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, aki életét adja barátaiért”?
Nagy Imre és a többi 56-os mártír kivégzésétől kezdve minden gondolkodó ember számára világos volt Magyarországon, hogy a kommunista állampárt csak bitorolja a hatalmat: nem a dolgozó néptől kapta, ahogyan saját magáról állította, hanem a szovjet hadsereg katonai erejére támaszkodva, fegyveres erőszakkal rabolta el a magyar emberektől és a törvényes kormánytól. Nagy Imrét, a meggyilkolt miniszterelnököt azért nem lehetett tisztességesen eltemetni a rendszerváltás előtt, mert a megölése maga volt a rendszerhazugság nyílt beismerése. És azért nem tűri meg a parlamentre néző Nagy Imre-szobrot a Kossuth tér sarkán ez a rezsim, mert a jelenléte folyamatosan az Orbán-rendszer hazug, hitszegő mivoltára figyelmezteti a választókat meg a mostani hatalombitorlókat. Akik a Nagy Imre-szobrot eltávolították, azok nem az 1956-os szabadságharcosok utódai, hanem a szabadságharcot vérbe fojtók szellemi örökösei. Kádárék annyival voltak következetesebbek, hogy végigjátszották a hazugságot: nem tettek úgy, mintha forradalomnak tekintenék azt, amit a saját hatalmuk szempontjából ellenforradalomnak gondoltak. A szabadság helyett immár az összelopott zsákmányt védő jelenlegi hatalom is ellenforradalomként gondol minden, az 1956-oshoz hasonló népmozgalomra, és életveszélyes (mert az elvei mellett az élete árán is kitartó) felforgatóként emlékezik Nagy Imrére – ezt azonban nem meri kimondani, mert a magyar emberek nem osztják a tolvaj hatalom álláspontját: nekünk nem a konc, hanem a szabadság a vesztenivalónk. 1989-ben az újratemetés vetett véget a rendszerhazugságnak. Most a szobor elhurcolása egy új rendszerhazugság fölépítésének a kezdete: innentől azt kell hazudni – vagy legalábbis az új hazugok megpróbálják ránk kényszeríteni, hogy azt hazudjuk –, mintha 56-ban a Horthy-rendszer, az úri Magyarország restaurációjára tett volna kísérletet „a nép”, és mintha Orbánéknak az lenne a történelmi küldetésük, hogy ami akkor nem sikerült, azt ők bevégezzék. Mostantól 1956-ban nem voltak munkástanácsok, nem volt munkás-önigazgatás, nem virágzott ki a szabad sajtó, és – az új szövetséges, az egykori (?) KGB-s Vlagyimir Putyin mozgását követve – Sztálin szobrát is csak a baloldali söpredék döntötte le. Nem az ipari normák drasztikus megemelése, vagyis a dolgozók kizsákmányolásának fokozása (az akkori rabszolgatörvény) vezetett a forradalom kirobbanásához, és nem volt a forradalmi követelések között a normák és a bérek felülvizsgálata, sem a bíróságok függetlenségének helyreállítása, sem pedig a sajtó teljes felszabadítása és a diákok (!) követeléseinek megtárgyalása.
Az Orbán-rendszernek morális vonatkozásban semmi köze 1956-hoz, és ezt maga Orbán Viktor nyilvánította ki a szobor – nem véletlenül a rabszolgatörvények elleni tüntetések második köre elé időzített – elvitetésével. A demokratikus, szabad Magyarországon erkölcsi értelemben minden magyar ember Nagy Imre adósa – de a ma élők közül valószínűleg senki sem tartozik neki annyival, mint a mártír miniszterelnököt zsámolyként használva a közpolitika színpadára lépő Orbán Viktor. Ha létezik olyan ember, akinek minden évben február 24-én térden állva, virággal a kezében kellene hálát adnia az emlékműnél, az éppen a jelenlegi kormányfő. De van az az embertípus – sajnos errefelé Keleten elég gyakori, sokan találkoztunk már vele; ismerjük jól, nem sokra becsüljük –, amelyik az adósság visszafizetése helyett inkább megpróbál leszámolni a hitelezővel. A Nagy Imre-szobor eltávolítása egy különösen sunyi és gyáva leszámolási kísérlet volt, a célja pedig az, hogy a hőseivel együtt a szabadságot is el (pontosabban vissza-) vegyék az emberektől.