Emlékezés egy halottra

Jónás Tamás
Nem vagyok híve az okoskodásnak és a hibajavítgatásnak, főleg ha a nyelvről van szó. A nyelv élőlény, változik, alakul. Néha, ha a gondolkodást vagy egy precíz gondolatot befolyásol (és szerintem rossz irányba) a nyelvi (hangsúlyozom: természetes) romlás, meg szoktam említeni, amit tudok (mindent én sem).
Az csak érdekesség, hogy a tű fokán nem teve, hanem hajókötél nem fér át — ennek még így értelme is van (félrefordítás).
Annak, hogy boldogok a lelki szegények, ugye, nem az a jelentése, hogy a debilek, imbecilek, együgyű, otthon főzőcskéző asszonykák stb. a boldogok. (Azért írtam asszonykákat, mert az együgyű szó jelentése is történettel bír, pejorálódott, így mondjuk szakilag, eleinte még ez dicsérő szó volt, egyk híres írónk így emlegette feleségét). Hanem azok boldogok, akiknek hiányzik isten, elszenvedik a hiányát. Ugyanis akiknek hiányzik valami, azok keresni is fogják azt, ami hiányában gyötri őket — és aki keresi, nagyobb eséllyel találja meg, mint aki nem is keresi. Le se szarja. Tehát szó sincs arról, hogy jobb bolondnak lenni (bár ki tudja, csak az tudhatja, aki volt már ez is, az is, majd újra ez, meg az, tehát énnekem tudnom kéne, mégse tudom).
Mostanában azonban — hogy halottaim is ott-ott, egyre többen — sokszor találkozom azzal, hogy “halottról jót vagy semmit.” Ez is csak romlás. Nem arról van szó, hogy halottról (legyen ügy vagy ember) nem szabad rosszat mondani, csak a jó dolgaira illik emlékezni. Eredetileg: halottról JÓL vagy semmit. Vagyis, ha állítunk róla valamit, azt tegyük jól, ne csúsztassunk, legyünk pontosak, ugyanis a halott már nem tud védekezni. De ha pedofil volt, ki lehet mondani, ha alkoholista volt, ki lehet mondani, ha lopott, ha verte a feleségét, ha csúnya volt, ki lehet mondani. Csak mondjuk jól, helyesen. Mert a szavaink a végtelenbe szállnak, emberi panelről vissza nem pattannak. Ebben a gondolatban benne van az is, hogy meg szabad és meg is kell őrizni halottainkról a rossz, kellemetlen emlékeinket is.