Frank Iván
Szép, nyári esteken, többnyire hétvégén, gyakran iszogattunk a barátaimmal egy kellemes kerthelyiségben, és, ahogy az lenni szokott, egy idő után mindenki előállt valamilyen történettel. Lehet, hogy tilosban jártam, amikor úgy döntöttem, a megkérdezésük nélkül felveszem magnóra a sokszor hihetetlennek tűnő elbeszéléseket. Ráadásul most még azt a csínyt is elkövetem, hogy közreadom, amit ott néhány unikum-sör kombó elfogyasztása után előadtak. A neveket természetesen megváltoztattam, mert nehogy már rossz hírbe keveredjenek. Az alábbi történetet, nevezzük őt így, Csetei Tamás barátom mesélte el.
1 történet: A tintásüveg
Gyula, hagyd a fenébe azt a tintásüveget! Ez a felszólító mondat egy középiskolai kollégium harmadik emeletén hangzott el, István kiáltotta, mert a haverunk az egyik padban talált, meglehetősen ritkaságszámba menő tárggyal a szemben lévő ház kéményét vette célba. Hárman voltunk a helyszínen, Szabó István, Vadász Gyula és jómagam.
Akkor már jó ideje feljártunk abba a terembe, ahol a történetünk játszódott. Mégpedig azért, mert onnan beláttunk a szemben levő ház első és második emeleti lakásaiba, ahol, ugye, családok élték mindennapi életüket. A többi kollégista ilyenkor még a tanulmányai felett görnyedt, vagy a társalgóban nézte bambán a tévét, a mi szemünk előtt meg valóságos történetek peregtek. Láttuk, amikor egy hapsi részegen ment haza, a felesége meg vasalt a szobában. A krapek nem tudott megállni a lábán, minduntalan nekiesett valaminek. Aztán a nő hirtelen felemelte a vasalót és hapsi felé dobta, akit szerencséjére őrzött a részegek védangyala: jó, ha fél centivel kerülte el a fejét a súlyos tárgy.
Persze békés jelenetek is voltak bőséggel. Az egyik család minden este terített asztal mellett vacsorázott. Szinte percre pontosan, mindig ugyan abban az időben, este nyolckor, és úgy kilencig az asztalnál múlatták az időt. A furcsa csak az volt, hogy a két kislány, az egyik úgy négy, a másik legfeljebb hat éves lehetett, ilyen későn ment csak aludni.
Ám nem sokat filóztunk ezen, mert közvetlenül a mellettük levő lakásban, szintén minden este és mindig ugyanabban az időben, olyasmit láthattunk, ami igencsak megmozgatta a fantáziánkat. Egy, nem túl fiatal, úgy harminc körüli nő nyolc óra tájban elhúzott függönynél lassú, kimért mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Egész alakos képet csak akkor bámulhattunk, ha messzebb ment az ablaktól, ha közel volt, akkor deréktól fölfelé gyönyörködhettünk a látványban. A hölgynek valószínű nem volt fürdőszobája, ezért mosakodott lavórban az utcai fronton. Szóval minden áldott este, ha csak tehettünk, főleg mi hárman, de néha többen is, ott álltunk a kollégium harmadik emeletén az egyik terem ablakában, persze sötétben, és kigúvadt szemekkel csorgattuk a nyálunkat. Az arcát nem láttuk tisztán, csak azt, hogy hosszú, sötét haja volt, nem volt kövér, a mellei nem voltak laposak és nem lógtak. Így, visszaemlékezve a történtekre, azt sem tartom kizártnak, hogy a nő tudta, hogy nézzük. Nem kapcsolta le a villanyt, nem húzta be a függönyt, néha meztelenül, felénk fordulva, egészen közel ment az ablakhoz, nyújtózkodott, a haját emelgette. Aztán elkezdett mosakodni, szintén az ablak közelében, pedig volt olyan része a szobának, ahová nem láthattunk.
Ezen az estén is minden a megszokott menetrend szerint történt. Úgy fél kilenc tájban véget ért az erotikus show, és egy darabig azon tanakodtunk, hogy valahogy meg kellene ismerkedni a csajszival, egyedül van, talán lehetne valami. Már-már otthagytuk a leshelyünket, amikor Istvánnak az az ötlete támadt, hogy szerezzünk kavicsokat, és induljon a bajnokság: ötből ki hányszor találja el a szemközti ház kéményét. Először kavicsszerző körútra indultunk, a folyosót díszítő örökzöldek cserepeiből szedtük ki a lövedékeket. A távolság kb. 25-30 méter volt, egyszerre csak egyet dobtunk. Gyula kezdte, aztán én, végül István. Az eredmény: Gyula kétszer, én egyszer, István háromszor talált célba. Sajnos, Gyula nem akart beletörődni a második helybe, ezért újabb muníció után nézett. Ekkor akadt kezébe a tintásüveg.
Gyula, hagyd a fenébe azt a tintásüveget! – kiáltotta István, ám Gyula csak röhögött. Most mi baj van ezzel, kérdezte, mi a különbség a kavics meg e között? Hogy őszinte legyek, én sem értettem akkor, hogy István mi a fenéért aggódik. De már nem is volt időm ezen gondolkodni, mert Gyula karja lendült, a tintásüveg pedig röppályára került. Figyeltük az ívet, ahogyan az üveg szelte a levegőt, és már az első pillanatban láttuk, hogy baj lesz. Gyulánk nem adott bele a dobásba apait-anyait, vagy rosszul célzott, a lényeg, hogy a becsapódás katasztrófához vezetett.
A tintásüveg ugyanis, betörve az ablaküveget, a békésen vacsorázó család asztalán landolt, és ott tört darabokba. Azt láttuk, hogy a két felnőtt és a gyerekek felugranak, valószínűleg egetverő üvöltésben törhettek ki, aztán a nő az ablakhoz rohant. Nem vártuk meg, amíg kinyitja, kirohantunk a teremből, le a második emeletre, be a társalgóba, és lerogytunk a tévé elé. Meg se nyikkantunk, nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk egymásra, bambán meredtünk a képernyőre.
Bennem kavarogtak a gondolatok, el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz ebből.
Hamarosan valaki feltépte a társalgó ajtaját. A kollégium igazgatója, akit történetesen szintén Gyulának hívtak, üvöltve intézkedett: – Azonnal kapcsoljátok fel a villanyt! Rajtunk kívül még vagy tízen voltak a helyszínen, akik értetlenül nézték a dirit. Persze, mi is, csak mi pontosan tudtuk, hogy miről van szó.
Kik jöttek utoljára a szobába? – kérdezte a direktor, a szeme szikrázott a haragtól. Egy darabig süket csend volt, aztán hárman jelentkeztünk. Nem lett volna értelme tagadni, a többiek látták, hogy mikor érkeztünk. A diri kivitt bennünket a folyósóra, intett, hogy menjünk. A háta mögött István mutatta, hogy fogjuk be a szánkat, majd ő beszél. Az igazgatói szoba elé érkeztünk, ahol teljes létszámmal ott állt a nemrégiben még békésen vacsorázó család: a papa, a mama és a két kislány.
Nem volt mindennapi látvány, ami elénk tárult. Mind a négyen hatalmas tintafoltokkal voltak telehintve. Úgy festettek, mintha a 101 kiskutya dalmatinerei közül néhányan emberré váltak volna. Arcukról már eltűnt az ijedtség, a két gyerek inkább csak megszeppent volt, a két felnőtt pedig mérhetetlenül dühös. Bármennyire szörnyű lehetett, ami történt, a látvány annyira komikus volt, hogy alig tudtam visszatartani a nevetést. A direktor ott, négyőjük előtt kérdezte meg, hogy hol voltunk, mielőtt a társalgóba mentünk. István azonnal rávágta, hogy a tornateremben dobáltunk kosárra. Bizonyításképpen előhúzta a zsebéből a tornaterem kulcsát, amit azelőtt kért el a portástól, hogy felmentünk a harmadikra, mert tényleg azt gondolta, hogy később majd kosarazunk. Na, itt megállta a diri tudománya. Még megnézte, nem tintás-e a kezünk, aztán széttárt karral fordult a négy szerencsétlen emberhez. –Sajnálom, ezek szerint nem tőlünk repült a tintásüveg.Így értek véget harmadik emeleti kiruccanásaink, így mondtunk búcsút a vetkőző nőnek, és ezután egy ideig az erotika terén csak a képzeletünkre hagyatkozhattunk.
