Posted by Bedő J. István
Briliáns az ötlet, amivel Anat Gov darabja elindul. Az úristennek pszichológusra van szüksége. Ebből minden lehet. Ám mielőtt a címszereplő megérkezne, csonka családdal ismerkedünk meg. A fiúcska gyönyörűen csellózik, de beszéd helyett torokhangokat ad ki, gesztusokkal fejezi ki félelmét, kívánságait, mindent. Gyógypedagógiai (vagy filmes) tájékozottságú néző rögtön megérti, hogy Lior autista – mégpedig viszonylag jól funkcionáló és kiemelkedő részképességű – kiskamasz. És persze Gryllus Dorka (Ella, az anyuka) egyedül neveli, vigasztalja, szereli le a minden változást nehezen tűrő fiút, mert – ugye – az apák ilyenkor kislisszolnak a helyzetből.
Szóval beto
ppan hétköznapi, ám fekete öltözetben, Nike cipőben Kálid Artúr, és azt mondja, higgyük el, ő az Isten, természetesen a zsidó-keresztény Úr. (Akinek nevét, mint tudjuk, fölöslegesen ne vegyük szánkra.) Jött, mert ki kell magából beszélnie azt, ami vagy 2500 éve benne fortyog. Elfáradt, kiszállna a buliból.
Kálid és Gryllus párbeszéde – egy-egy pillanatra szócsatája – minden közegben más reakciókat vált ki. Anat Gov nyilván elsősorban izraeli és/vagy zsidó közönség számára fogalmazott, de természetesen a keresztény kultúrkörben is hullámokat ver(het) a történet. Mert végül is miről van szó? Arról, hogy az isteni cselekedetek indokolatlanok, olykor egyáltalán nem magyarázhatók. Az örökkévalóságot
ő csak arra használja, hogy szakadatlanul büntesse teremtményeit.
A szerző szemlélete tömény eretnekség – lenne, ha nem komédiának szánná. A Bibliában járatos néző láthatja, hogy nem is hamisították meg a szent könyv szövegét. A színészi játék összességében nem túl bonyolult. Kálid pompás, monumentális istenfigura, ha kell, még érvényesíteni is tudja akaratát. Robusztus, erős – de a kezelés egy órája alatt inkább gyenge.
Gryllus (Ella) apránkánt jön rá a helyzet kínálta lehetőségre, és végül szinte sarokba szorítja Istent. Eddig a pontig a rendező Borgula Andrásnak a szöveg kínálta, mit tegyen a figuráival. S ez az a pillanat, ahova a szerző beírhatta volna: „Figyelem, drámai csúcspont!” De nem írta. Isten jól kipanaszkodta magát, végül elsomfordál azzal, hogy csodákra már képtelen. Ella gyereke sosem fog megszólalni, még annyit sem, hogy „Mama”.
És akkor egyszerre csak villámlás-dörgés, az ablakot verni kezdi a hetek óta hiába várt eső. Lior pedig nyekeregve megszólal 12 év után: M-m-m-m-m-m-ma-ma-ma. A nézőtér zsebkendő után kotorászik.
Nos, éppen ezt az álomgyári habcsókot szerettük volna elkerülni. Mármint a sok ismeretlenül is ismerős, újrahasznosított (reciklázs!) pszichológusi panel után, amiket nem követ meglepő riposzt, mert a válaszok is panelszerűek. Gov ötlete ígéretes – kár érte. Pedig a fordítás, a dramaturgiai munka gondos, csakhogy semmi nem helyettesítheti a tűzijátékos szópárbajt, amit egy ilyen kiélezett indító poén megkövetelne. Vagy a feszesebbre, kurtábbra fogott cselekményt.
Utóirat: a Hatszín Teátrum akusztikája, sajnos, ellenáll a halkan elhangzó mondatoknak.
Az előadást a Zsidó Művészeti Napok (ZsiMü) keretében mutatták be, a Gólem Színház a jövőben műsorán tartja.
Fotók: Gordon Eszter; a szerző portréja: Gabi Menashe (GM)- Kálid Artúr és Gryllus Dorka
OLvass Bele!