Posted by Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK
Bedő J. István
Zógenánte = Sogenannte = úgynevezett. A hatvanas évek elejéről való a történet, melyben magyar külkeres Exakta Varex gépével betoppan a hamburgi fotós boltba, és kérdi, hogy kaphat-e a gépéhez filmet. Milyen gép, kérdi a műszerész, mire a magyar úr kapásból azt feleli: Ein sogenannte. Ugyanis ott, Hamburgban a térkép keleti felén elterülő országot úgy nevezték: az úgynevezett Német Demokratikus Köztársaság.Ők ott látták azt, amit mi Európa közepén, de főleg kelet felé enyvezve kevésbé vehettünk észre, hogy sem a demokratikus jelző, sem a köztársaság (a res publica, vagyis a közösség dolgai) nem stimmel az NDK/DDR-ben.
Leo (1970) a még éppen csak negyvenes generáció tagja, vagyis legalább két évtizedet élt a hermetikusnak hitt határok között. A könyv az eszmélés könyve, és bizonyos értelemben sok párhuzamosságot mutat a magyar szerzők múltfelgombolyításaival. (Míg a mi múltunkról legpontosabban Szilágyi György fogalmazott a híres Hanyas vagy?-ban, csak itt a kereső egy kicsit odébb csúszik az időben.)
Leo vegyes házasság gyermeke: apja szabadgondolkodó, kritikus szavú művész, anyja erősen párthű, a DDR lelkes katonája. A családban gyakoriak a gyerek feje fölött folyó viták, de azért ez nem megy kenyértörésig, csak sírdogálásig. Maxim Leo pedig a fal leomlása után elkezd kutatni a család gyökerei, és ami még ennél is fontosabb számára, az elődök szellemi áramlatai után. Nem mindennapiak a felfedezései. Aki még él és megtalálható, szóra bírható, azt mind megkeresi. Aki nem, ahelyett a hagyatékban itt-ott megmaradt tárgyak, apróságok, töredékes naplók, fényképek beszélnek.
»Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.« (Szilágyi). inte elképzelhetetlen (de igenis elképzelhető), ebben a családban akadt zsidó, volt náci, sztálinista, francia földön partizánná lett német – és persze besúgók által körülvett állásvesztők, számosan.»Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.« (Szilágyi)
Az egyik felmenő újságíró volt. Pártmegbízatásból. Később elege lett a hazudozásból. Az efféle elegem-lettmegoldásokat meg szokták torolni, itt mégsem ez történt. Utólag felfejtve, apró részletek adják meg a választ. A változó Európában az elöregedett, megújulásra képtelen „német munkásállam” széttöredezik és elpereg, mint a megszáradt arcpakolás. Filmben, sőt vígjátékban ezt már láttuk bár a Good bye, Lenin! inkább a felszínét mutatta meg a viharsebességű változásoknak), de a könyv legdrámaibb mondata mégiscsak az a fejezetzáró, ami így hangzik: (Anne és Wolf, a szerző, Maxim szülei) „Fél tizenegykor lefekszenek. Mire másnap fölébrednek, az NDK már majdnem megszűnt.”
Maxim Leo regényét olvasva az üt szíven, ami a Sorstalanságban is: az a nagyon távolságtartó hűvösség. (Blaschtik Éva pontos és a szerző tárgyilagosságát visszaadó, kitűnő fordítása.) Leo nem szörnyűlködik, nem lelkesedik, éppen csak megszólaltat. Nem teszi föl a kérdést sem: hogy lehet így élni? Nemzetiszocialista hitben, kommunista hitben, hittől megfosztottan. A Gestapo (titkos államrendőrség) figyelő szemei előtt, a Stasi (állambiztonság) prése alatt – ugye milyen hasonlóak a kifejezések? Egy sogenannte országban élni.
Leo csupán megérteni akarja a családot – és közben megismeri a rendszerek működését. Nem boldog tőle. De emelt fővel nézhet körül.
Ahogy mi is, miközben abban reménykedünk, hogy ezek a fordulatok nem ismétlődnek meg. Nem ismétlődhetnek meg.
Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK
Park Könyvkiadó, Budapest, 2018
304 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2792 Ft
ISBN 978 963 355 3749
Olvass Bele